hirdetés

Thimár Attila: Semmi kompromisszum

2017. november 14.

Hatvan év nagy idő, sok minden történt. Legalább annyi a társadalomtörténeti és a politikai változás, mint az irodalomtörténeti. Ha tagolni kéne, akkor a korszakhatárok inkább a kontextusból következnének, mint a lap belső történetéből. - Az idén 60 éves Kortárs főszerkesztőjével, Thimár Attilával beszélgettünk.

hirdetés

60 éves a Kortárs. Kezdjük ezt az interjút a személyes történet szemszögéből, a folyóirattal való első találkozással. Emlékszel-e erre? Milyen kép, benyomás rögzült benned akkor?

Thimár Attila: Bevallom erre nem emlékszem egészen pontosan, valahogy mitikus homályba vész, mint elég sok minden a fiatalkoromból. Szerintem középiskolás lehettem, amikor először kezembe vettem a lapot és megnézegettem. Egyetemista koromban már biztosan olvastam, bár nem rendszeresen. Kritikáim először csak 2004-ben jelentek meg itt. A lap akkoriban azt a benyomást keltette, hogy nagyon komoly kiadvány, rengeteg betűvel, súlyos tartalommal. Egy hagyományos, régimódi folyóiratnak tűnt.

Az előző kérdéshez kapcsolódva; a kilencvenes évek Kortársának milyen súlya, jelentősége volt akkor és milyennek látod ma?

Erre a kérdésre akkor lehetne jól válaszolni, ha meg tudnánk mérni, hogy milyen volt az irodalom súlya, társadalmi értéke, olvasottsága a 90-es években és ma. Az biztosan tudható, hogy 1990. után a már korábban is létező, több évtizedes múltú folyóiratok mellett elég sok új, frissen jelentkező folyóirat működött, Hitel, Magyar Napló, 2000, Holmi. Ebben az összevetésben a Kortárs egy volt a fórumok között, és mivel nem újonnan létrejött lapról volt szó, kevésbé tudott jól reagálni a körülményekre. A hagyományos szerkesztőségi működést mutatta fel, noha ekkor, 1991-től új főszerkesztő, Kis Pintér Imre vette át a lapot. De idő kellett ahhoz, hogy ő is változtatni tudjon. Ma úgy gondolom, hogy a Kortárs nagyon érzékenyen próbál reagálni a környezeti változásokra. Arra a helyzetre, hogy az olvasási szokások átalakultak, hogy az irodalom egészen más szerepben jelenik meg az emberek életében, mint harminc évvel ezelőtt. Ebből a szempontból vezető szerepű a folyóirat. A megjelenő művek esztétikai, művészeti értékét tekintve a kérdés sokkal nehezebb, hiszen ezt az értéket nem lehet konyhai mérlegen grammra megmérni. Már csak azért sem, mert minden folyóiratra jellemző, hogy az egyes lapszámok különböző szintet tudnak teljesíteni, vannak kiemelkedően jó számok, és vannak átlagosak vagy gyengébbek. Nagyon nehéz folyamatosan jó színvonalat produkálni, folyamatosan kiemelkedőt meg egyszerűen nem lehet. Én büszke vagyok a Kortársra, azzal együtt, hogy folyamatosan szeretném jobbá és jobbá tenni.

Az irodalomtörténeti léptékéről sem feledkezhetünk meg, a megannyi ok mellett azért sem, mert az 56 utáni hivatalos irodalomtól húzódik folyamatossága máig. Miként látod a megalakulás évét?

Nagyon zavaros időszak volt, és ilyen volt a Kortárs alakulása is. Most ünnepeltük a lap 60. születésnapját, ezen több irodalomtörténeti előadás is elhangzott a korai évekről, Buda Attiláé pedig kifejezetten az indulásról. Ebből is kiderült, hogy akkor a Kádári-hatalom próbált valamiféle tárgyalási platformot találni az írókkal, akik elég vastag részben vállaltak szerepet az 56-os forradalomban. Szerették volna az írókat a párt oldalára csábítani. Az indulás és az első évek tehát közvetlen és folyamatos pártirányítás alatt teltek, miközben egy furcsa egyensúlyozás is megfigyelhető a szerzők között. Ennek következtében ezek a lapszámok ma már többnyire kortörténeti érdekességűek, maradandó értéket elég nehéz találni az oldalakon. Nagyjából a 60-as évek közepére nyílt meg a lehetőség arra, hogy olyan szerzők is megjelenhessenek az oldalakon, akik már máig ható, kiemelkedő alkotásokat tettek itt közzé. Csak egyet említek a sorból, Ottlik nagyhírű regényelméleti tanulmánya itt jelent meg 1965-ben. 

És miként a hatvan évet; tagolható-e, korszakolható-e a folyóirat története?

Hatvan év nagy idő, sok minden történt. Legalább annyi a társadalomtörténeti és a politikai változás, mint az irodalomtörténeti. Ha tagolni kéne, akkor a korszakhatárok inkább a kontextusból következnének, mint a lap belső történetéből. Az igazodási viszonyok változása, majd megszűnése, az írói csoportosulások majd szekértáborok kialakulása, a működés anyagi lehetőségeinek hektikus hullámzása. Lehet, hogy leginkább ezek alakították ki ennek a hosszú történetnek a paneljeit. Most készül egy irodalomtörténeti monográfia, jövő tavasszal jelenik meg, amely folyóiratunk 60 éves történetét dolgozza fel. Ebben is inkább a külső történések határozzák meg a szakaszokat. 

A folyóiratot meghatározó főszerkesztőkre hogyan gondolsz vissza; a legtöbbjükkel kapcsolatban persze nem a személyes tapasztalatra célzok, hanem az irodalomszemléleti hasonlóságokra, avagy különbségekre ...

Érdekes a kérdésed felvetése, mert ahogy végiggondolom a főszerkesztők közül a felükkel volt személyes kapcsolatom, még ha nem is a folyóirat keretei között. Még Király István előadásait is hallgattam az egyetemen. Az utolsó félévben, amikor még tanított – nagyon érdekes volt ezt visszaolvasni most a naplójában a „másik oldalról”. Én úgy vélem, minden főszerkesztőnek megvoltak a maga sajátos, határozott szerkesztői elképzelései, amelyekben sok irodalmi és esztétikai szempont is együtt állt sok politikai-ideológiai szemponttal az 1990-es évekig. A maga módján mindenki megtette, amit tehetett, amit a rendszer engedélyezett neki. Egyéni játék volt, hogy Király Istvántól kezdve Kovács Sándoron át például Száraz Györgyig ki hogyan akarta lazítani a monolit irodalomértési és értékelési szabályokat, hogyan csempészett olyan írásokat a lapba, amelyek éppen ezek ellenében hatottak. A nagy változás nyilván 1990 után érkezett, mert akkor lett Kis Pintér Imre a főszerkesztő, és ő majdnem harminc évig töltötte be ezt a pozíciót. Az ő szerepe mindenképpen különleges és kiemelkedő a folyóirat történetében. Erős kézzel, józanul és okosan kellett irányítani a lapot, hogy a folyamatosan változó körülmények, támogatási szerkezetek, irodalompolitikai zenebonák között a folyóirat fenn tudjon maradni és normálisan működjön. Nyilván ekkoriban már elsősorban az irodalomszemléleti elvek játszottak fő szerepet szerencsére nem a politikaiak. Az én irodalomszemléletemhez leginkább közvetlen elődömé, Ambrus Lajosé áll: csak jó minőségű, fontos írásokat szabad közreadni, semmi kompromisszum.

Amikor te lettél a főszerkesztő, számot vetettél-e a Kortárs hagyományával, netán hagyományaival? Mely vonulataira támaszkodtál erőteljesen, és voltak-e olyanok, amelyeket háttérbe szorítottál?

A Kortárs hagyományát legalább két részre lehet osztani. Az egyik az 1990 előtti működésének összes tanulsága. Ezzel valójában ma már csak mint történeti előzmény szükséges foglalkozni. A másik rész azokból a tapasztalatokból tevődik össze, amiket 1990 után szerezhetett az ember. A folyóirat alapbeosztását, érdeklődési körét, a cikkek hangnemének konszolidáltságát úgy gondolom, érdemes volt megtartani. Ehhez újdonságokat, bővítéseket, új elemeket kapcsoltam hozzá. Megerősítettük a képzőművészeti részt, nemcsak a reprodukciókkal, hanem azokkal az elemző írásokkal, amelyek a képzőművészeti alkotásokról szólnak, vagy több művészeti terület összevetését végzik el. A korábbiakhoz hasonlóan igyekeztem olyan hosszabb sorozatokat szervezni, amelyek több számon vagy akár több évfolyamon keresztül húzódnak. De például tudatosan próbáltam kapcsolódást találni a magyar irodalom oktatásának különböző szintjeihez. Nagyon erőltettem és most is fontosnak tartom a Kortárs Online létezését, mert az egy függetlenül működő szerkesztőség, a szerkesztők is fiatalabbak, mint mi a papírnál, és így éppen egymás tükrében láthatjuk igazán jól magunkat. Nagyon tanulságos például, amikor egy könyvről kritika jelenik meg itt is, ott is. No és persze még nagyon sok tervünk van a folyóirat további alakítására, remélem az idő majd megengedi ezeket is. Azt hiszem a változás legfontosabb iránya, hogy igyekszünk irodalmi folyóiratból összművészeti folyóirattá válni. 

A mai Kortársra mi jellemző szerinted? Milyen karakterjegyek alapján mutat el a többi irodalmi periódikától?

A Kortársat szeretném egy integratív, a magyar irodalom és művészet sokszínűségét, változatosságát felmutatni képes lapnak látni. Olyan folyóiratnak, amely tisztában van azzal, hogy mik a lehetőségei a közönség elérésében és megszólításában, és ezeket a lehetséges határokig tágítja. Megpróbálunk abba a nagyon fontos kultúra- és művészetalakító szerepbe lépni, amelyben egyszerre formáljuk, segítjük az alakuló szépirodalmat és képzőművészeti alkotásokat, és egyszerre mutatjuk fel annak recepciós lehetőségeit. Próbálunk minél több utat és kapcsolódási lehetőséget találni a fiatal alkotókhoz, hogy egyszerre publikáljon nálunk Ágh István, Tandori Dezső, Tornai József és azok a fiatalok, akik még kötettel sem rendelkeznek. Mindebben talán nem mutatunk eltérőt más periodikától, de ha a saját dolgunkat jól elvégezzük, és a mi oldalainkat jó írásokkal tudjuk megtölteni, akkor már nyugodtan alszom.

Mit tudhatunk az olvasottságáról? És ennek fényében, mit gondolsz az online és a nyomtatott lapok viszonyáról? Az internet, mint kulturális paradigamváltás, milyen hatással lesz rájuk?

Az olvasottságról nehéz pontos adatokat mondani. A lap 900 példányban jelenik meg havonta, és körülbelül 650-700 fogy el belőle. Ez a mai viszonyok között elég magas szám. Az olvasásszociológusok úgy számolnak, hogy egy „megvásárolt” példányt kb. 4 ember „olvas”, tehát ez közvetlenül nagyjából 2500 olvasót jelent. Ehhez hozzá lehet adni azoknak a számát, akik a Kortárs Online archívumában olvassák a cikkeket, ők nagyjából 1500-1800 vannak havonta. Összesen tehát havi 3500- 4000 olvasóval számok, amikor leírok egy mondatot. Ez nem rossz szám. Az online és nyomtatott lapok viszonyát nagyon nehéz ma meghatározni, mert két teljesen eltérően működő dologról van szó. Sőt még a közönségük is eléggé erősen elkülönül egymástól. Az online-on a legfontosabb, hogy gyorsan kapj meg valamit: információt, benyomást, tudást, ingert. A papír folyóirat meg arra való, hogy időt szakíts magadnak rá. Ebből persze azért az következik, hogy a papír folyóiratokat olyanná kellene formálni, hogy a mai kor emberei és főleg a fiatalok időt akarjanak rá szakítani, akár még ebben a nagy „információs versenyben” is. Az értékközvetítés alatt olyan munkát értünk, amely küldetés, és ebben a küldetésben kultúrára fogékony rétegek érdeklődésének megtartása és új olvasók, kultúrafogyasztók és alkotók kinevelése a célunk.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.