THOMAS STANGL

II.


Megélhet-e egyáltalán bármit a teljes szétesés állapotában, felfokozott éberségben, amin sem a saját gondolatai, sem külső kontroll nem jut át; valami mégis arra kényszeríti közben, hogy jelen legyen, az alvás vagy a halál, vagy az, hogy feladná, ha engedne az álomnak vagy a halálnak; mindkettő egyformán elérhetetlen, csak reménykedhet bennük, akár abban, hogy élve is elnyerheti a megváltást: vagy csak a visszatekintő pillantás létezik, a fakuló kép, az egyre valószínűtlenebbé váló emlék, amit már maga is alig tudna elhinni, ha betegségének nem volnának testi nyomai: a csont, amit kiszedett a szájpadlásából, hogy tudjon enni (étkezése annyira undorító látvány, hogy útitársai elfordulnak tőle), szájának áporodott szaga, meglazult fogai, girhes teste és az ízületi fájdalmak; csak amikor megérkezik Djennébe, ebbe a hihetetlenül gazdag és rendezett városba, úgyszólván barátok és honfitársak közé, akkor nyugodhat meg végül, akkor gyűjti össze és rendszerezi utólag, amit megtapasztalt: valótlanná vált, leírható tények; de szikár szavai rendre falba ütköznek, miközben feljegyzi tömör, sietős sorait, és később Tangerban is, ahol a hazatérésre várva elkezdi írni a könyvét, és újra meg újra megsejti, hogy minden biztonság csalóka: hogy mindig visszazuhanhat a mélységbe. Páni sietséggel ír, hogy emlékművé tegye a nevét, mintha a neve megmenthetné ettől a zuhanástól; részletet részletre halmoz, életének és útjának katalógusát írja, hosszadalmasan sorolja az idegen és ismerős, de ritkán meglepő dolgokat és eseményeket. Ami minket érdekel, az elkerüli Caillié figyelmét; neve címke (rövid lexikon-szócikk, Mauzé sur le Mignon helyi nevezetessége és földrajzi társaságok kutatásának tárgya, amelyek már csak saját múltjukat dolgozzák fel), egy tetszőleges, önmagát megbízó funkcionárius neve, akármit állítana vagy jegyezne fel, helyettesíthető egy géppel: ahol az élményei (az érzékeltek, az emlékezetében vagy a gondolataiban élők) egybeesnek egy hellyel (melyen tekintete, teste vagy gondolatai otthon volnának), az üres marad, elképzeléseinkre, művészi és hamisító készségeinkre van bízva, hogy betöltsük: trükkök, melyekkel átváltozhatunk a másik emberré, érezhetjük, amit ő érez, láthatjuk, amit ő lát, gondolhatjuk, amit ő gondol. Ebben az esetben a másik kevésbé számít, mint maga az átváltozás és átalakulás: mintha átlépnénk egy határt, ez az utazás egyetlen pillanata, átjáró, a kiindulástól és a megérkezéstől független, vagy legalábbis majdnem. Fokozottan éberen van jelen, de még nem világos, ki is ő, aki jelen van, akit leírunk (mint az országot, mondatról mondatra, részletről részletre, elnyelésről elnyelésre), kinek a halálát írjuk le és tartóztatjuk fel, az emlékezet más, tágabb terében.
A hang benyomul az őt körülvevő sötétségbe, Caillié nem tudja, miért tűnik vigasztalónak a megértett mondat: az élet és a halál, mondja Manman (csak ő lehet, aki beszél hozzá), egymásba vannak fonódva, mint két kanóc, az ember meghalhat, mégis tovább él; a hallottaktól mintha arrébb siklana, mélységesen meg kéne ijednie, mégis, mintha pár pillanatra végre érteni vélné, miért nem sikerül meghalnia; úgy tűnik, túlélte saját halálát. Milyen magától értetődően és feltétlenül vette magához Manman a haldokló fiatal idegent: talán nemcsak barátságból, vagy mert így követeli meg a szokás, vagy mert azt mondták neki a fiai, hogy a férfi később busásan megfizeti szolgálatait és nemsokára úgyis elmegy, hanem éppen azért, mert haldoklik; mert annyira gyámoltalanul igyekszik továbbmenni, és láthatóan mégis maradni fog, hónapról hónapra; a történetek kedvéért, amiket magáról mesél, és amelyek teljesen nyilvánvalóan a képzelet szüleményei, a beszédé, amelyben a kitalált és a valós nem választható el egymástól; talán érez valamit benne a nő, mint amikor megakad a gép, egy, a működésén és a büszkeségén túli magot; valami naivat, gyerekeset, ami miatt nem szabadulhat a félelemtől, egy megnevezhetetlen bűntudattól, a távollét egy fajtájától. Éppen az a naivitás és esetlenség, ami később, amikor győzedelmeskedik, kihívja Jomard úr és földrajzi és politikai követőinek rosszul leplezett megvetését, kényszeríti Manmant arra, hogy gondoskodjon Cailliéről; mintha az asszony, aki már a szellemvilág határára érkezett, nővére lenne a távollétben, hiszen Caillié sosem tud igazán jelen lenni. Bőre sápadtabb, mint valaha; tekintete nem olyan férfi tekintete, aki a férfiak világához tartozik, és férfiként tud élni és halni, máshonnan jön és máshova tart; mintha nem is haldokolna, hanem sosem született volna meg igazán. Néha Manman azt sem tudja, látja-e őt a másik, lát-e egyáltalán még bármit önmagán kívül, nem tudja, hogy hallja-e, amikor elmondja neki a mondatokat, amiket el tud mondani, hogy ért-e bármit abból, amit mond; megérinti ezekkel a mondatokkal, Caillié meg ott marad, világok közt, se nem férfi, se nem nő, se nem élő, se nem holt, se otthon nincs, se úton. Az asszony hisz ezekben a mondatokban, el fogják kísérni a halálába és a halálon túl is, erre a közeli helyre, ahonnan szinte soha nem távolodott el igazán, mintha az Tiémé városának közepén, a világ közepén lenne (és mégis: hol is van Caillié ebben a pillanatban; nem csúszott-e kicsit mégis arrébb ez a középpont, anélkül hogy bárki észrevette volna; van valami, ami mindig megválaszolatlanul marad, amit hátra kell hagyni, ami kicsit több, mint elkerülhetetlen; hirtelen érzékelhető magány; belegabalyodunk a magyarázatokba, félreértésekbe és félelmekbe, az elmondhatatlan büszkeségébe és magányába; hova jutott, míg az idegen felé tartott?). Manman reménytelen gyengédséggel nézi az eltorzult arcot, hegyes orrát, az állát és orcáit borító borostát, nézi a hetek óta borotválatlan koponyáján pelyhedző fekete haját, a fülcimpáit, melyek mintha napról napra nagyobbak volnának, tátott szájában a széles, sárgás fogakat, ajkai repedezettek és feketék a kiserkenő vértől, mögöttük sötét szakadék, a nyelve mintha kőből volna; csontos keze csontos testén nyugszik, már szinte alig van emberi tapintása. A nő elmondja neki, hogy nincs egyedül, mesél neki, a szavai álmatlan álmába vegyülnek, vagy talán csak a hangja folyik egybe az álmatlan álmokkal: a bizakodás pillanatai ritkák és bármikor visszájukra fordulhatnak.
Tizenöt napig nem aludt, szinte meg sem mozdult, nem tudott enni és beszélni. Lezárt tömb az időben, majdnem áthatolhatatlan egész, csak óvatosan közelíthet hozzá az ember, kis híján félve, ha nem volna ez a kifejezés, hogy félelem, túl hivalkodó ezzel a magában álló, kezdet és vég nélküli térrel szemben, a soha nem lanyhuló tudat kínzatásaival szemben, amelyben összefonódik és egymást erősíti a félelem, a fájdalom és a tudás: egy test, egy én, egy töretlen érzék, ami mindent magába szippant, aminek bármilyen jelentése volt valaha; miközben mi csak jelentéseket ismerünk, azokat szemléljük, azokat rendezzük képekké, a megfelelések apró, de kiterjesztett világegyetemévé, valahol ennek a személynek a határán. Ajka naponta kétszer az agyagtálka széléhez ér; a rizsleves (amiben még rizs sincs) végigfolyik duzzadt fekete nyelvén, gyulladt szájpadlásán és torkán; ez az egyetlen táplálék, amitől nem fordul fel rögtön a gyomra. Manman megtámasztja kezével a fejét, majd újra hátra engedi, hallja, ahogy kattog a nyaka; nehéz a feje, vagyis inkább csak nem érzi az egyensúlyát (minden mozdulat szétrepesztheti ezt a tárgyat); hogy nyelni tudjon, el kell képzelnie egy erős kezet, ami letolja a folyadékot a gyomrába, de a savas felbüfögés veszélyes ellentétes irányú mozgás; a folyadékok harca, a savak keveredése megölheti. Tiszta horzsolás, sovány és érdes, minden érintés megsért egy sebet; a háta, a feneke (sárga, a csípőcsontokra feszülő cserzett bőr), a könyöke, a koponyája tele van nyílt sebekkel, száraz kis lyukak. Ha valami szétszakad a bensőjében (így érzi a fájdalom görbéjének csúcspontjain), vizes anyagok választódnak és szivárognak, folynak ki belőle, sárga, undorítóan büdös genny tör elő testének nyílásaiból, a vele születettekből és az újabbakból, aztán megint gyorsan elvarasodnak a hegek, mégis úgy érzi, már nincs is bőre, nem védi semmi a külvilágtól. Legyek újabb és újabb generációi köröznek a szobában, az arcára telepednek, Caillié túl fáradt, hogy elhessegesse őket; a coussabe-ján másznak, a padlón, a derékaljon, minden egyes állat, ami mellette születik és pusztul el, külön élet; néha úgy érzi, képzeletben nyomon kell követnie egy-egy állat útjait, gondolkodását, ahogy félelem nélkül sürög-forog, lábacskái a szeme sarkát, az orrát csiklandozzák (számolja a másodperceket, míg el nem repülnek, és egy kicsit megkönnyebbülhet), mert minden ő maga; a léggyel saját magából veszít el egy darabot; az apró megkönnyebbülést nagy fogja követni: a felejtés és élete kihunyta az egyetlen dolog, amit fel tud fogni és meg tud ragadni, ami nem pusztán önmagáért, hordozójától és áldozatától függetlenül, kínként burjánzik. Szájüregében feloldódik a nyálkahártya, nyelve éles csontnak ütközik, fehérnek, keménynek, ami ki akar törni: keresztülzuhanhatna ezen a fekete lyukon, beakaszthatná ujját ebbe a vázba, az erőszak boldog pillanatában. A derékalj, a szoba (benne a tengerészzsák, az ernyő, a gabonás zsákok, a szárított tehéntrágya védőrétege alatt férgektől nyüzsgő kormos fal) nem tűnnek élettelenebbnek nála, ahogy ő sem tűnik élőbbnek náluk; minden fájdalomhoz társul egy dolog, minden fájdalom egy dolog; elnyeli és belép képzeletének színjátékába, a lejegyezhetetlen, lemásolhatatlan, szétrongyolódó bábszínház egyik figurájává válik. Minél előrébb törekszik az ember saját bensejében, ahogy a por, a fény, a bogarak törnek utat felé, annál kisebb részekre oszlik a test; szervek, melyek ugyanoda, az egyetlen földhöz tartoznak, és mégsem részei semmilyen szervezetnek, egy értelem szilánkjai, töredékek, melyek szemben állnak az egésszel; így állnak egymással szemben a szavak is, vékonyan és érdesen felhorzsolva, a szétszakadás peremén. Inkább csak csontok, hús sehol; ha csak a szavak maradnak, és eltűnnek a képek, amelyekbe beleveszhetnének, az a legrosszabb.


Thomas Stangl: Az egyetlen hely
fordította: Győri Hanna
JAK világirodalmi sorozat
ISBN 978-963-236-368-4
434 oldal
Ára: 3 600 Ft


Két utazó a 19. század első felének Afrikájában: Alexander Gordon Laing az angol korona, a francia René Caillié önmaga szolgálatában indul neki a sivatagnak. Mindketten olyasmit keresnek, amit biztosan nem találnak meg, se Timbuktuban, se máshol.Grandiózus, egyszerre költői és esszéisztikus, megfoghatatlan és tűpontos mondatokban elbeszélt történetük fordulatos és egyedi, de egy idő után a két figura összemosódik. Ahogy elmosódnak az arcok és a tájak, a nevek és fájdalmak.Mindketten írnak, próbálják megfogalmazni, megmenteni vagy megteremteni az ismeretlent, az idegent – de elfelejtik az embereket, nem értik a szavakat. Afrikának nincsen arca. „Mert mindig túl kevés őriztetik meg az emlékezetükből: és amivel pótolni próbáljuk a hiányt, mindig árulás.”

„egy sivatag, ahol az idő a térrel együtt tágul”