Tibor Fischer: Agyafúrt agyag
A Magyar Könyvklub kiadásában
- 2005. április 14.
Szerző: Tibor Fischer
Cím: Agyafúrt agyag
ISBN: 9635492073
Eredeti cím: The Collector Collector
Kiadó: Magyar Könyvklub
Fordította: Bozai Ágota
Tibor Fischer regényének szereplője, Rosa megbízást kap, hogy állapítsa meg egy ókorinak mondott anyagedény eredetiségét. Az edény "agyafúrt agyag"; ezer történetet mesél régi gazdáiról és új helyzetéről. Tanúja a magányos Rosa siralmas és kacagtató pasifogó kísérleteinek, London alvilági, felvilági és félvilági életének. Bővérű, fanyar humorú, sziporkázóan szójátékos, Boccaccio-i történet.
A Könyvfesztiválon április 22-én pénteken a Liszt III. teremben, 16.30-tól Tibor Fischer és Bozai Ágota (fordító) angol és magyar nyelven olvas fel a kötetből. Utána a földszinti 108-as standon a szerző dedikál.
Tibor Fischer: Agyafúrt agyag (részlet)
A földbe vágyó múmia égbekiáltó esete
A bársonyzsiráf a múmiára emlékeztet, akivel egyszer közös piramisban voltam eltemetve. Be kell vallanom, hogy mikor a sírrablók betörtek, igazán hálás voltam nekik. A múmia közérdeklődésre joggal számot nem tartható alak volt. Az olajmécsesek és olajügyek felügyelőjeként elérte az, ami másoknak nem sikerült: miután szaporodott és eleget keresett ahhoz, hogy engem, valamint más vagyontárgyait majd leendő holttestével zárjanak be a sírba, természetes halállal lépett ki e világból.
Néhány tulajdonossal később újra találkoztam az olajfelügyelővel. Mikor engem kiemeltek a sírkamrából, a múmiákkal nem törődtek. Hor-Orr (száztizenhat), a sírrablók legagyafúrtabbika révén, konkréten rosszvoltából, évtizedekkel később történt sírkamra-társammal való újraegyesítésem. Pontosabban szólva nem sírrabló volt, hanem sírrabló-rabló. Ásatag módszernek tartotta az ásást. Nem hitt abban, hogy kemény munkával, szűk, labirintusszerű járatokon átpréselődve, sziklarepedéseken kúszva, mászva keresztül, régen letűnt, de tán nem halott istenek haragját magára zúdítva az ember jelentős jövedelemre tehetne szert. Inkább megvárta, hogy más, tevékenyebb gonosztevők tegyék meg ezt, s mikor a zsákmánnyal már majdnem a városba értek, jött ő, Hor-Orr, egyetlen nyomnyi kaparás nélkül megkaparintotta a szállítmányt.
– Hol marad a jutalmam? – kérdezte a tippadó, mikor engem a rablóktól elraboltak.
– Már megkaptad – felelte Hor-Orr, némiképp megorrolva a szemtelen alakra. – Gondolj csak bele! Hiszen még szuszogsz!
Hor-Orr az ilyen akciók után nagy körültekintéssel ment haza, félsz a seggében, gyomra remeg, mert mi van, ha valami elvetemült alak időközben sírrabló-rabló kirablásra szakosodott.
Túlméretes orra nem okozott különösebb bosszúságot neki. Először is azért, mert míg akadnak olyanok, akik hajlandók az életüket áldozni egy eszméért, megfigyeléseim szerint elenyésző lehet azoknak a száma, akik egy ócska vicc miatt hajlandók lennének elenyészni. Ráadásul a szaglószerv olyan szörnyen hatalmas, kifejezőbb kifejezéssel élve horribilis méretet öltött, hogy viccelődés tárgyává tenni túlontúl banális lett volna. A túlzás mulatságossá teheti a szokatlant, a túlzó túlzás azonban a megszokottság szintjére laposítja. Olybá hatott volna, mintha azt várnánk, nevessenek azon, hogy bejelentjük: „Ma szépen süt a nap.” Nincs abban semmi. De van. Orrát külön orrtartón pihentette, abban apró, illatos gyümölcsöket tartott.
A pénz, a pénz volt Hor-Orr gyötrelme, fájdalma, kínszenvedése. Üzletmenete meglehetősen jó volt, ám éjjelente elkerülte az álom; nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy mások még nála is többet keresnek. Ha egy alexandriai kereskedőnek egy kék vízilószobrot ötért adott el történetesen, éjjel azon gyötörte magát, hogy az új tulaj duhajul a markába röhög: „lóvá van téve a kisstílű nagyorrú, hehehe”, és az árut már másnap ötvenért adja tovább. Lelki szemei előtt egy másik alak is megjelent neki aki ott a nagy vízen túl majd összevizeli magát a vidulástól, hogy a fickónak százért sikerült elsózni a szobrot. Később, a jeges vizek vidékén valaki ötszázért adja tovább, még északabbra ezerért kel el, a vevő pedig a jó vásár feletti örömében röhögő-görcsben fetrengve, ülepét földhöz csapkodva ünnepel.
– Mind rajtam röhögnek!
Sokáig érlelődött az alku.
– Öt – mondta a kereskedő.
– Tíz – felelte Hor-Orr.
– Legyen hét – engedett az alexandriai.
– Húsz – csapott le Hor-Orr.
– Hetet ajánlottam.
– Harminc.
– Ide figyelj! Ahhoz is szerencse kell, hogy találjak valakit, aki tízért megveszi tőlem, és akkor már egy éve túlkínálat van nálam kék vízilovakból.
– Negyven – jelenti ki Hor-Orr.
Egyre dühösebb lett. A kereskedőnek népes családja számos tagját kellett segítségül hívni, köztük feleségét és két leányát, a vicsorogva acsarkodó sírrabló-rablót csak egyesített erővel sikerült kipenderíteniük.
– Most nagyon viccesnek hiszed magad, mi?!
A régi vevői sem boldogultak vele másképp. Minden áralku ellehetetlenedett. Nem egyszer kénytelenek voltak a vacsorafőzés kényes műveletét Hor-Orr kiebrudalásának céljából megszakítani.
Hor-Orr elutazott hát Tírosz városába. Efféle holmikkal kereskedő kereskedők után kérdezősködött. Amint az első ilyen szakemberrel megismerkedett, gyomron vágta, egyetlen ütéssel a padlóra küldte, rugdalta körbe, körbe, és üvöltött:
– Hülyének nézel? Rajtam merészelsz röhögni? A pestis lepje meg a tetves pénzedet!
Az idő túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy a második kereskedőnek megmutathassa a kék vízilovat, a tettnél előbb született meg a gondolat, mely szerint módosult a szándék, így aztán a kereskedő fejét egy elbűvölő mahagóni asztalba vagdosta ütemesen, üvöltve:
– Most miért nincs kedved röhögni rajtam?! Ugye már nem is vagyok olyan nevetséges?!
Amint megpillantotta a harmadik kereskedőt, ronda ordítással rohanta le:
– Baszd meg a pénzed! Baszd meg a pénzed!
Híre gyorsan terjedt.
Ezért és amiatt is, mert már régen dédelgette a vágyat, hogy végre annak az északi embernek az arcára fagyassza a mosolyt, kedvenc istenségeinek társaságában felszállt egy Konstantinápolyba tartó hajóra. Magával vitte a múmiát is, mert ekkoriban a szórakozásra vágyó európaiak múmia-kicsomagolással töltötték teadélutánjaikat, és remélte, hogy ezzel a szállítmánnyal méltányos pénzösszegre tesz szert. Hogy, hogy nem, elkerülte a figyelmét, hogy a hajósok egész úton rajta röhögtek, mert tudták, amit ő nem. Az útért a rendes ár ötszörösét fizettették meg vele, egy átlagos piramis-zsákmány eladásából származható bevétel összegére rúgott a fuvardíj.
Konstantinápolyban jó néhány arabul beszélő kereskedőnél próbálkozott; mintha összebeszéltek volna, mind éppen annyit ajánlottak a múmiáért, amennyiért ő Alexandriában beszerezte. Tovább utazott hát, Velence városába, ahol még kevesebbre taksálták az árut.
Miután jelentős összegű csúszópénzt fizetett, hogy a börtönből kikerüljön, és jó áron vett egy levelet is. Ebben a fogalmazással megbízott latin írnoknak azt kellett volna tanúsítania, hogy Hor-Orr fontos és nagy tiszteletben álló személy. Ám ehelyett (Hor-Orr tudomásával ellentétben) azt tartalmazta, hogy az illető veszélyes haramia, akit lehetőleg közszemérmet nem sértve, de közszemlére téve jól el kell fütykösölni (írnoki irónia az egyszerű kétértelműség jegyében). A sírrabló-rablónak nem maradt más vagyona, csak a múmia, és bal zsebében én, kék víziló-szobrocska alakomban. Ennek ellenére, sőt, cipőtelen mezítlábasságával és hasogató fogfájásával sem törődve folytatta útját Észak felé, abban a sziklaszilárd hitben, hogy már nem sokáig kell fogához verni a garast, a nagy üzlet hamarosan nyélbe ütődik.
Végül aztán Helsinki városába értünk. Jogtanácsos fogadótermébe vezetnek minket, ritkasággyűjtő hírében áll. Hor-Orrt azért küldték ide hóban, fagyban, mert a gyűjtő minden egzotikus szemetet felvásárló hírében állt, így hát amint a környékre értünk, máris pontosan útba igazítottak minket.
Hor-Orr ikszedik érzéke már befele menet jelez: végre valahára a Nagy Kiröhögő közelségébe juthatott. Alig hederít a kéttestű bárányra, a patkánykirályokra, a gondosan elrendezett csoda-szülte tárgyakra és egyéb, kevésbé szép elhelyezésű ritkaságokra. Hónapokig tartó szenvedését, küszködést, éhezést, három lefagyott lábujját feledve csomagolja ki becses testemet és a múmiát. Hát, így van ez. Az ember beleveti magát egy gondolatba, aztán vagy belefullad, vagy megtanul lubickolni benne.
Van olyan testi szükség, mely majdnem oly erős, mint az éhség, a szomjúság vagy az alvásigény, ám mivel az előbbi fizikai szükségletekhez hasonló akut hiányérzetet és kínokat nem okoz, erősségét néha bizony alábecsülik: az elmének szabályokra van szüksége. A szabályok az igazi szabályozók, a szabály uralkodik az urakon (a hölgyeken is). Az egyik szabályt csak akkor lehet sutba dobni, ha már kész van a másik. A nap felkel, a nap alászáll. Az ember füstáldozatot mutat be az isteneknek, az istenek egészséget adnak cserébe. Áll az alku: az ember bemegy az óhajok boltjába, és megszerzi, ami kell. Lehet egy szökőár-hullámmal kevesebb? Egy rekordterméssel több? Ahogy a gyerek is mindent a szájába gyömöszöl, az ember mindent szabályokba rendez. Ha a kedvenc disznónk kimúlik, annak biztosan megvan az oka. Semmi sem félelmetesebb, mintha csak az a szabály, hogy nincs szabály; az ember a legrosszabb törvényhez is tartja magát, ha elkerülheti azt a szörnyű gondolatot, hogy az ég minden ok nélkül a pofájába köp. A tudat, amit tudomásul fogadni senki sem akar: a vakszerencse letépte láncát.
Közös becenevükön nevezem őket: a Szabálycsinálók. Különbözhetnek akárhány dologban, mind, mind szabályokat kreálnak. Ne edd ezt. Edd azt. Tilos egyszerre hatnál több fülbevalót viselni. Ne csókolózz az első randevún. Ha egy ubarum, naptarum vagy mudum el akarja adni a fölös sörkészletét, a sabitumok ütik nyélbe az üzletet. A Szabálycsinálók tartanak egyensúlyt a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom között. Aszott, kibaszott szerencse. A szabályok megismertetését azok folytonos lobogtatása, fitogtatása, úton útfélen hirdetése segíti, mintha a propagálásnak a sikerhez bármiféle köze lenne. A francokat! Erre vezethető vissza a diszkréció vonzereje: a pult alól deluxe szabályokat osztogatnak.
A jogtanácsos (Vérszivakisszimus Ötezernégyszázharminckettő) szemügyre veszi a múmiát. A néhai olajügyér nincs valami jó bőrben; ázott esőben, pottyant sárba vállain igazán tetszetős zöld színű penészgomba-réteg virít.
– Van már két ilyenem – közli Vérszivakisszimus. – Tavaly vettem őket. Bár az a penészszín izé ott rajta nagyon csábító. Ami azonban a kék vízilovat illeti… – szól és egy polcra mutat, melyen három kevésbé jó minőségű, bár kétségtelenül kék vízilószobrocska látható.
Hor-Orr csak áll, szeretne legalább egy szót érteni abból, amit hall. A félreérthetetlen, nemzetközi nemet, nem, nem, nem és nemet intés, a „vidd az isteneidet máshova” gesztus, az „ott az ajtó, kimehetsz” jelzést is megkapja; a lélek utolsó kicsi titkos kamrája beomol.
Ekkor belép egy igen izgatott paraszt, leborul, csúszik-mászik a jogtanácsos úr előtt színe előtt, úgy, hogy a szőnyegbe majd’ belefúrja magát.
– Nagybölcsességű, méltóságosságos Úr! Hihetetlen csodálatosságot találtam – lelkendezi, aztán előpakol egy jól megtermett fagyott iguanát. – Egy sárkány, nagybölcsességű, méltóságosságos, tisztelt Úr. Süldő sárkányocska fióka.
A Vérszivakisszimus nincs elragadtatva tőle. Olvasópultjához lép, ráhelyezi a megfelelő kötetet, kinyitja egy iguana-illusztrációnál és megmutatja a parasztnak.
– Mi ez?
– Ez itten egy sárkány, nagybölcsességű, méltóságosságos.
– Nem, nem az. Hadd mutassam meg neked betűről betűre. I-gé-u-a-en, és végezetül ugye megismered már régi barátunkat, egy újabb „a” betűt. Az iguana az amerikai kontinensen valaha élt csúszómászó hüllő.
– De mi a csodát keresne itt? Ennek nincs is szárnya!
– Biztos vagyok benne, hogy pontosan ez volt az iguana utolsó gondolata is, iguana-szinten, persze. Élek a gyanúperrel, hogy ha alaposabban körülnéznél a környéken, könnyűszerrel megtalálnád azt a részeg tengerészt, aki éppen elveszett kedvencét siratja. Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem, de már van két, nagyobb példányom ebből a fajtából.
A paraszt álmai összetörve, az álomcserepek szilánkokban koppannak a padlón. Horr-Orr türelme terrorba csap át. Felkapja az iguanát, fegyvernek látszó fagyasztott tetemmel szándékszik tetemmé tenni Vérszivakisszimust; ám a célszemély nincs hozzászokva olyan ügyfelekhez, akik súlyos testi sértésben kívánják részesíteni. Félreugrik, aztán a néhai olaj-felügyelő combcsontjával hadonászva igyekszik távol tartani támadóját. Küszködve küzdenek. Műtárgyak repednek, törnek, horpadnak. A paraszt, hogy Vérszivakisszimus bizalmába, ha így nem megy, akkor úgy férkőzzön, Horr-Orr véknyába mélyeszti maradék négy fogát. Szolgák szaladnak be. Horr-Orr a fagyos fegyverrel fúrva, ütve, vágva utat magának, a Nagy Fehérségbe menekül.
Végkifejlet: Horr-Orr holttestére tavasszal bukkantak rá, mikor kiolvadt és leesett a fáról, amire felmenekült. Vérszivakisszimus halotti gipszmaszkot vetet fagyott fizimiskájáról, hogy hitelesebbnek hasson, ha társaságban Horr-Orr-ról mesél.
Jómagamat kék vízilószobrocska alakomban a jogtanácsos diszkréten gyűjteményébe fogadott.
A múmia: senkinek sem kellett. Exhumált humbug, rablókézről rablókézre adják, egyik kereskedő a másik után tesz rá fitymáló megjegyzéseket, ezer és ezer mérföldet utazik, míg végül békében nyugodásának ügye végre rendeződik. Poszthumusz humusz. Egy helybéli pap tudomására jutott a múmia létezése, elkérte a hatóságoktól, elhatározta, hogy megkereszteli és illőképpen eltemeti. Hallott már a pogányok megtérítésének gyakorlatáról, és nagyon örült, hogy neki házhoz jött a lehetőség.
A fagyott iguana: eltűnt, oly furcsa körülmények közt, ahogy megjelent. A valószínűtlen viszonylag gyakori jelenség. A lehetetlenre sem sokat kell várni. Holtbiztos, hogy nem olyan egzotikus és bizarr, mint hogy egy egyiptomi sírrabló-rabló egy jeges gyíkfélével fejbe kólint egy finn szófosót, de nem kevésbé valószínűtlen, mint az, hogy az ember unatkozik, vagy szomorú, vagy fagyott iguanájától fosztatik meg. A valószínűtlen formái, színei számosak. Nem csak fagyott iguana képében jelenik meg; könnyen kaphat mindig-is-utált-bútor, soha-otthonról-el-nem-menetel, még-nem-találkoztam-érdekes-emberrel, nem-találok-magamnak-állást színezetet is. És végül, de nem utolsó sorban a valószínűtlen a valószínű eredetiségének védjegye.
Az elizélt izélés
Volt egyszer egy Halhatatlan Ember.
Ifjú korában hevesen beleszeretett egy szép szűz ifjú leányba. Nem tudta kiverni a fejéből, jelen volt minden gondolatában. Szerelmet vallott neki, körüludvarolta, megkérte a kezét, ám a szép szűz híres akart lenni, ezért, bár tetszett neki a Halhatatlan Ember, a lánykérésre csak azt felelte: kizárólag akkor megy hozzá feleségül, ha a férfiú térden csoszogva felkeres kétszáz belföldi zarándokhelyet. Mindezt azért, hogy amikor férjes asszony lesz már, az emberek rámutatva azt mondhassák: nézzétek, ő az a hölgy, akinek férje térden csoszogva zarándokolt el négyszáz belföldi zarándokhelyre, hogy hites asszonyává tehesse.
Óriási nagy áldozatot követelő volt a kérés. A férfiú első felindulásában mereven elutasította. A lány azt mondta, akkor bizony ne is lássa többé. A fiú erre azt felelte, nem is gondol többet a lányra. Ez az állapot tartósnak bizonyult egész álló délután. Estefelé könyörgőre fogta a vőlegényjelölt, jó, legyen, de csak ötven. A lány semmi rugalmasságot nem mutatott. Hiába, a legény a szerelem rabigájából nem szabadulhatott, mit volt mit tenni, térdet hajtott, s nekivágott az útnak becsülettel. Néhány hét múltán, amikor még mindig csak tizenkét helyet sikerült felkeresnie, a legénynek nagyon elege lett. Térde is megsínylette a csosztatást, nem csoda, hogy az ifjú házasulandó fejében megfordult a gondolat: hátat fordít az egésznek, feladja, ebből elég. Ugyanakkor az addigi szenvedés hiábavalósága is eszébe jutott, így aztán egyfolytában a szép ifjú szűzre gondolva, férfiasságát kézbe véve lépegetett térdről térdre tovább. Az idő és teste előrehaladtával ünnepelt helyi híresség lett belőle. Aki csak látta, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze, ugyan mi térdelésben jár arrafelé, s szinte mindenhol szíves és bőkezű vendéglátásban részesült. Mindenki azzal akart eldicsekedni, hogy a férfiú, aki térden csoszogva keresett fel kétszáz belföldi zarándokhelyet, náluk kapta a legjobb vacsorát.
A történet nem a várt véget érte. Mikor a hős hosszú-hosszú hónapok múltán visszatért, szíve szerelme szemmel láthatóan másállapotban vala, mégpedig attól az ifjútól, akihez sebtében már feleségül is ment. A térden csoszogó szerelmessel senki sem merte tudatni addig e tényt.
A haragjában tomboló, egyben mélyen lesújtott férfiember elhatározta, hogy lesújt magára, vagyis önkezével vet véget életének. Folyóba ugrott, de hogy, hogy nem, képtelen volt a felszín alá kapálózni magát. Ázottan, éhesen húsz mérföldet kellett gyalogolnia a folyásiránnyal ellentétesen, míg hazaért, olyan nyomorult állapotban, hogy nem volt már kedve újra próbálkozni az öngyilkolással.
Másnap zsebét nehéz kövekkel kitömve ugrott ugyanabba a folyóba. Le is süllyedt a meder fenekére, ahogy kell, tizenkét láb mélyre. Ám egyszer csak azon kapta magát, hogy tüdejébe friss levegő szelel. Akárhogy fordult, az áer mindig megtalálta. A folyó egyszerűen eltűnt. Jó néhány mérfölddel följebb egy törzs terelte el a vizét, éppen elhalt törzsfőnöküket a folyómederbe temették, hogy a visszaeresztett víz majd örökké éber őrizőként vigyázza vezérük nyughelyét. Hősünk megelégelte a sárban ücsörgést, ahogy azt is, hogy folyton pofán verték az iszapban csapkodva haldokló halak. Talált egy kötelet, egyik végére szakszerű hurkot hurkolt, majd fára mászott, a kötél másik végét egy alkalmasnak látszó ághoz kötötte és leugrott. Letört. Talált egy masszívabb ágat. Ugrás. A kötél szakadt el, égő horzsolásnyomot hagyva nyaka körül. Szerzett egy jobb kötelet, megint felmászott egy fára; ami pedig gyökerestől szakadt ki a földből.
Marokszám zabált mérgező bogyókat, virágokat, s szörnyen szenvedve hányta ki. Mikor végre némi erőt sikerült gyűjtenie, útnak indult a legvadabb vadállat hírében álló vadkan odújához. Lakában találta a vadkant, éppen horkolt, mely tevékenységében hősünk erőteljes rúgással igyekezett megzavarni. Az állat elégedetlenségének adott morgó hangot, ám nem volt szándékában felöklelni a rúgás kivitelezőjét; aludt nyugodtan tovább. Az ifjú ember begorombolt. Hazáig rugdalta a vadkan farát, hiába. Végül a falu lakossága a renyhe állatot roston, fokhagymával megsütötte.
Az elkeseredett ifjú ember könyörögve járta körbe települést, valaki legyen oly jó, fejezze végre le. Kellő díjazás és a Halhatatlan Ember minden vagyona fejében a falu legszarházibb alakja vállalta a munkát. A szaralak bárdot szerzett a feladatra. Megmarkolta, meglendítette, de közben olyan erősen röhögött, hogy a nyak mellé csapott, bal lábáról saját lábujjait választva le; e baleset elszenvedése után pedig túl mérges volt, ahhoz, hogy a megbízatást beteljesítse.
Ekkor jött az ellenség a hazára.
A Halhatatlan Ember reményteljes várakozással tekintett a háború elé. Anyaszült meztelenül, kékre festett testel indult a csatába, minden lehetőséget megadva ezzel, hogy észrevegyék, s lekaszabolják. A hadfiak csatasorba álltak, az ellenség bajnoka előlépett, s vad gúnyolódásba fogott.
Az ellenség bajnoka hatalmas termetű ember. A legtöbb harcos simán, főhajtás nélkül át tudott gyalogolni a lába között. Testét tetőtől talpig páncél borította. Akkora buzogány volt a kezében, mint egy disznó; derékszíján egyéb, félelmetesnél félelmetesebb fegyverek fityegtek. Az első sorokban állók a látványtól nagyon elszontyolodtak. Senki sem mert ellene kiállni, kivéve a Halhatatlan Embert, aki az ellenség nyelvén memorizált néhány vaskos káromkodástól eltekintve teljesen fegyvertelenül, önként, sietős léptekkel jelentkezett a párviadalra.
Míg a gyalázás el nem hangzott, úgy tűnt, az óriási harcos nem veszi a fáradságot, hogy a kihívó kihívót megölje. Sátorbeli hálótársának emlegetésére azonban szokatlanul érzékenynek bizonyult; buzogányát hevesen lengetve lendült előre, hogy a Halhatatlan Embert kiiktassa az élők sorából. A buzogány feje azonban leszakadt a láncról, öt embert ölt meg a hazai csatasorból. A Bajnok ekkor kardot rántott, kerti padnyi hosszút, széleset. A Halhatatlan Emberre rontott, aki mozdulatlanul várta a csapást. A Bajnok suhintása a Halhatatlan Ember bal válláról több épséges szőrszálat is leborotvált, aztán a kard kettétörött a földön. Halhatatlan Ember megharagudott, előlépett, s leharapta ellenfele egyetlen páncélozatlan testfelületét, alsó ajakát. A Bajnok fájdalomtól üvöltve tőrrel töre rá, de nem találta el, mert megbotlott, saját tőrébe esett, ráadásul hanyatt, nem csalás, így bénítva meg saját magát. A mélyen csalódott Halhatatlan Ember ekkor alfelét a Bajnok arcára helyezte, s rajta ült, míg ellenfeléből ki nem fogyott a szusz.
– Hát, jól van, sereg. Lássuk, mire jók a jó isteneitek! – mondta, s eredeti, kék festékréteg fegyverzetében komótosan a bitang betolakodók rendezett sorai felé lépkedett.
Ő lett a legeslegsikeresebb zsoldos, akinek ember valaha hallotta hírét. Csatában nem viselt mást, csak minimális ékszer-szereléket. A széles vidék összes hadseregei azontúl meztelenül, fennhangon röhögcsélve, virággal a kezükben mentek csatába, mert közismert volt a tény: Halhatatlan Ember is vihorászva, anyaszült módon szokott a csatatéren megjelenni (kivéve, ha szokatlanul hidegre fordult az idő), s kedvenc ölési módszere az volt, hogy ellenfelei szájába „A földdel vagy egyenlő” kiáltással frissen vágott virágot gyömöszölt, míg utolsót nem leheltek. A seregek azt remélték, ezen egyen-meztelenség láttán az ellenség feltételezi, hogy a Halhatatlan Ember az ő soraikban harcol, s megfutamodnak.
Halhatatlan Ember bőrét alabárdok hasogatták, fülcimpáját nyílvesszők fúrták át, lándzsák böktek az oldalába, szemöldökét égett olajfolt jelezte, tőrdöfések kaparták le a foga között hetekig állott ételmaradékot, dárdaszúrás formázta frizuráját, füle bárdcsapások által pucolódott. Negyvenévnyi vitézi élet során legsúlyosabb sebesülése egy vágás bal kezén, melyet egy óvatlan kardforgató cimbora közös tivornyázás közben véletlenül ejtett.
Mivel háborúkat nyert meg a seregeknek, időről időre át kellett állnia egy-egy korábbi ellenfél oldalára, hogy fenntartsa a harc folyamatát.
Hatvan éves korában, amikor már mindenki kihalt mellőle, akit húsz éves koráig ismert, egy szép napon meglátott egy tizenhárom év körüli lánykát. Éppen vizet húzott a kútból a lány, pontos mása annak a nőnek, akit ő valaha mindenkinél jobban szeretett. Olyan ártatlan, szép, bájos jelenség volt, mint az a régi lány, mielőtt megszállta volna a belföldi zarándokhelyek és a híresség iránti furcsa vonzalom. A Halhatatlan Ember menten térdre borult előtte és sírva fakadt, mert a több évtizednyi rablás, fosztogatás semmit sem jelentett, és mert oly korban éltek, midőn az öldöklés népszerűsége miatt nem volt művészet, mely akár hasonló szépséget mutathatott volna, azaz pontosan negyven éve nem került a szeme elé ilyen ragyogó gyönyörűség. Egykoron nők garmadája várta tárt karokkal, a szeretkezés szakértői adták át neki testüket, mesteri, művészi fokon; a női testnyílások testes változatossága, melyben egykor örömét lelte, most oly ízetlen élvezetnek tűnt, amilyennek mindig is gyanította, de csak ekkor értette meg.
Menten megkérte a szép leány kezét, ám rögtön ezután azt a látszatot keltette, hogy a nász előtt újabb öldöklő expedícióra megy. De nem ment. Titokban figyelt, lesett, kémkedett. A legjóképűbb, legsármosabb, legszellemesebb válogatott szépfiúkat bérelte fel, velük hat hónapig ostromoltatta a lányt. A felbérelt férfiak a legkülönbözőbb zeneszerszámokkal szórakoztatták a mátkát, kitűnő, kipróbált udvarlási és csábítási módszerekkel tették próbára állhatatosságát. Az ifjú menyasszony következetesen, kuncogva zavarta őket el. A Halhatatlan Ember pedig három nappal az esküvő előtt megfázott, mely közönséges megfázásba közönséges módon belehalt.
Rosa átsétál a valaha Halhatatlan Ember lakta völgyön. Nem egyirányú utca, van oda-vissza út. Gondolataiban múltakat látok, leszakajtandó érett barackként várakoznak.
Kinyújtózom, megízlelek egyet a sok közül.
Hozzászólás