hirdetés

Timár Andrea: A szabadság propagandája

2017. január 30.

A függőség alakzata az emberiben már mindig is ott rejlő mást, gépiest és/vagy eksztatikust, vagyis a kívülit jeleníti meg, s így az emberit felforgató ellenstruktúraként egy másfajta szabadságról is hírt ad. – A Helikon folyóirat tavalyi első száma az addikció kuturális és kritikai elméleteit járja körül. A szöveggyűjtemény szerkesztőjével, Timár Andreával beszélgettünk. 

hirdetés

Az addikció kulturális és kritikai elméletei – a kevésbé tájékozottakat talán meglepi a cím. Általában függőségről szoktunk beszélni, annak orvosi, pszichológiai-pszichiátriai vetületeit értve... (A tanulmánykötet itt online is elérhető – a szerk.)

Timár Andrea: A függőség mint a modernitás alapvető problémája a 90-es években kezdte foglalkoztatni a kultúra- és az irodalomtudományt, ekkorra azt a humanista elgondolást, hogy az embert többek között szabad akarata teszi emberré, már számtalan szempontból megkérdőjelezték. Kötetünkben a „függőség” történetileg, elsősorban a mechanikus sokszorosíthatóság koraként értett modernitás lenyomataként tematizálódik, vagyis egy olyan korban jelenik meg, amikor Kant és a francia forradalom nyomán a filozófiai és politikai értelemben vett szabadság, szabad akarat és auto¬nómia már felértékelődött, s „emberi” mivoltunk alapkövévé vált. A függőség alakzata az emberiben már mindig is ott rejlő „mást”, gépiest és/vagy eksztatikust, vagyis a „kívüli”-t jeleníti meg, s így az „emberit” felforgató ellenstruktúraként egy másfajta szabadságról is hírt ad.

Miként képződik meg a függőség hiposztázisa, amitől kezdve már nem a "dologról" hanem annak metafizikai tartományairól beszélhetünk?

A kötetben szereplő Eve Sedgwick Foucault nyomán a társadalom XIX. század második felében bekövetkezett medikalizációjához köti a „függő” mint „emberfajta” megjelenését, s azt a „homoszexuális” történeti megjelenésének mintájára konstruálja meg: korábban az, amit ma függőségnek hívunk, pusztán különálló cselekedetekre vonatkozott, és ezek ismétlődését sem tekintették az egyén számára meghatározónak. A XIX. század pszichiátriai diskurzusa által kitermelt „függő” már esszenciálisan függő lett, csak rá jellemző múlttal, gyerekkorral, életvitel, identitással. Sedgwick a függőséget az „akarat kórságának” hívja és a reformációból, szűkebb értelemben pedig az úgynevezett protestáns munkaerkölcs, valamint az önmérséklet éthoszának a kapitalizmussal való összefonódásából eredezteti a „szabad akarat” nevű entitás hiposztázisának gyökereit. A „szabad akarat propagandájának” történelmi kiteljesedését azonban kifejezetten a kései Nietzsché¬hez köti: Sedgwick szerint Nietzsche találta fel az akarat morális imperatívuszát, vagy másképpen fogalmazva, Nietzsche volt az, aki a tiszta akaratot abszolút értékkel ruházta fel. Ám „abban a pillanatban” – fogalmaz Sedgwick, „hogy a »sza¬bad akarat« hiposztázisa megtörtént és etikai értéket nyert, a szintén tárgyi léte¬zővé avanzsált »kényszeresség«-nek is meg kellett jelennie mint egy már mindig is ott lévő belső ellenstruktúrának, amelyet ki kell a »szabad akarat«- ból vetni.” Sedgwick tehát az akarat-kényszer hierarchikus ellentétpárjának megszilárdulá¬sát a XIX. század második feléhez köti, s ez a Foucault-féle korszakolásba is többé-kevésbé jól illeszkedik.

Tehát a Kant megalapozta autonómia-szabadság koncepció a fordulópont. Onnantól kezdve elindul, ahogyan Segdwick fogalmaz, és te az imánt utaltál rá, a szabadság propagandája, amelyben az addikció fontos szerepet kap. Hogyan foglalható össze ez a paradigma?

Igen, valójában Kantig kell visszanyúlnunk az addikció filozófiai gyökereinek vizsgálatakor, hiszen szabadság, a szabad akarat kérdése legalábbis Kant óta biztosan meghatározó. Persze léteznek ahistorikusabb kérdésfelvetések is: Derrida számára például a drog maga a phar-makon, gyógyszer és méreg is egyben, egy olyan emlékezést és felejtést indukáló tekhné, amely az írás minden jellegzetességét ma¬gán viseli; Paul Youngquist pedig a Nietzsche-féle dionüszoszi egység eksztázisának elvesztésében, az iránta való sóvárgásban és ennek ismétlésében látja a függőség alaptapasztalatát.

A közvetlen irodalmi összefüggések között Coleridge neve megkerülhetetlen. Ópiumfüggőségéről tud az olvasó, de arról talán nem, hogy miként reflektálja, tudatosítja azt, és ezzel megveti a problématörténet alapjait.

Coleridge számára az ópiummal való küzdelem pontosan azért lehet annyira kínzó, mert éppen a szabadságot és az autonómiát központba állító Kant és az akaratot előtérbe helyező Schelling filozófiája gyakorolja rá az egyik legnagyobb hatást, később pedig az Anglikán Egyház (és a protestáns munkaerkölcs) elkötelezett hívévé válik. Vagyis ópiumfüggőségét nem pusztán egyéni szenvedésként vagy orvosi problémaként éli át, hanem elsősorban filozófiai és erkölcsi kérdésként.

De szerepel a tanulmányok között egy a Bovarynéval foglalkozó is. (Elissa Marder). A regény milyen megvilágításba kerül, mely rétegei kerülnek szokatlan fénybe?

Elissa Marder számára Bovaryné testesíti meg a függőt. A függőség Marder értelmezésében „temporális rendellenesség”, a függő kényszeres és ismétlődő szükséget érez a felejtésre, a valóság elfeledésére, mintha nem találná a helyét az időben. Marder kapcsolatot tételez az anya halálát követő sikertelen gyászmunka, az állandó üresség- és unalomérzés, valamint a valós életidőből való ismétlődő kilépés kényszere, azaz a függőség között. Bovaryné folyamatosan újabb és újabb, egyre erősebb ingerekre vágyik, miközben saját életének eseményeit képtelen tapasztalatként megélni: így menekül a regényolvasásba, a házasságtörő kapcsolatokba, majd végül a halálba. Vagyis Bovaryné mint tipikusan modern szubjektum nemcsak a tapasztalat valamiféle sajátosan „női” hiányát példázza, hanem a modern kor emberének az unalomban, az ürességben gyökerező alapélményét is.

És nem mehetünk el amellett sem, hogy a kérdések iránya a brit identitásra is mutat; az ópium angliai karrierjének elemzéseiben (Berridge-Giffih, BarryMilligan). Melyek a feltevések és mik a következtetések?

Berridge és Edwards könyve valóban kezdőpontnak tekinthető annyiban, hogy ők tesznek fel elő¬ször történelmi szempontból releváns kritikai kérdéseket a függőség fogalmával kapcsolatban. Az 1850-es évek Angliájában még minden fűszeresnél vagy egyszerű drogériában be lehetett szerezni ópiumot, ugyanis nem állt rendelkezésre más szer fájdalomcsillapításra. A XIX. második felére azonban az „ópiumevő” már betegnek számított, valamiképpen deviánsnak, aki szakszerű gyógyítást igényel. A szerzők azt a kérést teszik fel, hogy mi áll az ópiumfogyasztás társadalmi megítélésének változásainak hátterében. Ők elvetnek minden olyan magyarázatot, amely a drog ártalmasságát teszi felelőssé a változásért, s ehelyett két új hipotézist vezet¬nek be. Szerintük az ópiumot a XIX. század második felében egyre inkább (az Edward Said Orientalizmusából ismert) veszélyes és egzotikus Kelettel, vagyis a Másikkal azonosították, amely a nemzet „organikus”, „természetes” politikai testét fenyegeti. Ezt a szálat viszi tovább egyébként Barry Milligan is, aki egy Sherlock Holmes novellát elemezve a vakfoltjait is megmutatja annak a viktoriánus ideológiának, mely szerint az ártatlan angolokat a barbár Kelet teszi ópiumfüggővé. Berridge-ék ugyanakkor azt is állítják, hogy az angol közvéleményt alakító közép és felsőbb osztályok eleinte csak az alsóbb néposztályok ópiumfogyasztását tekintették veszélyesnek. Míg ugyanis a felsőbb osztályok önképe az volt, hogy ők pusztán nyugtatóként, fájdalomcsillapításra használják az ópiumot, az alsóbb néposztályok, szerintük, stimulánsként, izgató szerként fogyasztották ugyanazt (!). Az izgatás és az „izgatottság” pedig e „közvélemény” szemében a forradalom, a lázadás lehetőségét hordta magában, amely a francia forradalom után különösen félelmetesnek tűnt.

A játékfüggőség analízisének során (Gerda Reith) a temporalitás, az időhöz való viszony, az ismétlődés mechanikus szerkezete tárul fel. Az értelmezés mennyiben tipikus a függőségekre nézve, és mennyiben más a játékszenvedély jellege?

Szerintem ez a szerkezet tipikus a függőségekre nézve. Az unalom és az izgalom ellentéte készteti a játékost a játék izgalmának örök ismétlésére, mely feledteti a múltat és a jövőt, és amelyben kizárólag a folyamatos jelen létezik. Ebben a jelenben a tér összeszűkül és az idő megszűnik (nem véletlen, írja Reith, hogy a játéktermekben nincsenek órák), egészen addig, míg a játékos vis¬sza nem zuhan a hétköznapi valóság unalmába, hogy aztán újra kezdje a játékot. A szerencsejátékos tehát elsősorban az izgalomért, a szédületért játszik, nem pedig a nyereményért, bár a pénz, miként Reith megállapítja, elengedhetetlen a játékhoz. A pénz azonban nem a polgári világban elfoglalt értéke miatt van jelen, hanem pusztán azt teszi lehetővé, hogy a játékos belépjen a játékba. Dosztojevszkij A játékos című kisregényéről szólva Reith kiemeli, a burzsoá racionalitással szemben, mely „a racionális költéshez, elsajátításhoz és megőrzéshez való jogot” propagálja, ott van a játékra jellemző arisztokratikus, terméketlen költekezés is, melynek önmagán túl nincs célja, és ennyiben mintegy a műalkotás élvezetéhez hasonlatos.

Előszódban a modernitás egyik megkerülhetetlen, strukturális fenoménjáról van szó. Többek között, az Általad írt esszében, Walter Benjamin Párizs-szövegére támaszkodsz. Melyek ennek az "algoritmusnak" a hangsúlyos pontjai?

Walter Benjamin volt az első kultúrakritikus, aki az addikció jelenségét a drogokétól különválasztotta, és egyben felvázolta a függő¬ség és a fogyasztói társadalom közti összefüggés alapjait. Benjamin Baudelaire-ről szóló tanulmányában (Freud után) „traumatofil” típusnak nevezi a függőt. A függő szerinte Baudelaire-nél a modern ember prototípusa: alaptapasztalata az unalom, és egyre-másra a sokkszerű, erős ingereket hajszolja. A tömegben érzi jól magát, mely úgy hat rá, mint a drogfüggőre a narkotikum. Benjamin ugyanakkor a modern szubjektum sajátos időtapasztalatának elemzésére is kitér, párhuzamot vonva a függő, jelesül a szerencsejátékos és az elidegenedett munkás tapasztalata között. Mindkettőt a különbségek nélküli ismétlés, a monotónia és a szaggatott¬ság, egyfajta tapasztalaton és időn kívüliség jellemez. Nincs emlékezete, miközben úgy él, mint egy automata, s így a „technikai sokszorosíthatóság” replikájává válik.

A most megjelent szöveggyűjtemény a te írásod kivételével, külföldi szerzők munkája. A magyarországi gondolkodásra milyen hatással van ez megközelítés? Követik-e a témában releváns könyvek, fordítások avagy itthoni munkák?

A kötet nemrég jelent meg, nagyon örülök, ha lesznek esetleg olyanok, akik tudják használni, tudomásom szerint Magyarországon nincs még ennek a megközelítési módnak átfogó recepciója. Egyelőre úgy látom, azokra a diákokra hatott, akik jártak az „Addikció elméletek” kurzusomra az ELTE Anglisztika Tanszékén.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.