Tiszteletbeli bordanyilvántartó
Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor februári száma, melyből ízelítőként Tompa Andrea A hóhér háza című regényrészletét ajánljuk, valamint részletet Ménesi Gábor beszélgetéséből az irodalomtörténész-kritikus Angyalosi Gergellyel. A szerkesztői ajánlóban a lapszám további tartalmairól is olvashatnak.
- 2009. február 9.
ANGYALOSI GERGELY
TISZTELETBELI BORDANYILVÁNTARTÓ
Ménesi Gábor beszélgetése
(részlet)
Ménesi Gábor: – A Kritikus határmezsgyén című könyve kapcsán írja recenziójában Németh G. Béla, hogy “a kötet írásai nem csupán kritikák, de kritikaiak is, nem esszék, de esszészerűen személyesek is; nem tanulmányok, de tárgykörükben biztosan mozgó s határozottan fogalmazó tanulmányalapozottságúak is”. Ha jól értem, a kötet címébe emelt “határmezsgye” arra utal, miként érvényesülhetnek az elméleti és az önreflexív megoldások a kritikaírás praxisában. Régóta foglalkoztatja a kritikusi-irodalomtörténészi személyesség problémaköre. Milyen helye van véleménye szerint a szubjektív megközelítésnek és értékítéletnek az irodalomtörténet-, illetve irodalomkritika-írás folyamatában?
Angyalosi Gergely: – Sohasem hittem abban, hogy az íróasztalához telepedő kritikus az előszobában hagyhatja a személyiségét, melyhez természetesen hozzátartoznak a sajátos meggyőződések, ítéletalkotási formák, továbbá a semmivel alá nem támasztható elfogultságok is. Ezt talán senki sem tagadja a szakmában; vitázhatunk azonban arról, hogy mennyiben tartjuk lehetségesnek és kívánatosnak a “szubjektív” tényezők háttérbe szorítását. Ez a szóhasználat azonban félrevezető lehet. Teszem azt, ha elvállalom, hogy a “szubjektív megközelítés” híve vagyok, akkor ezzel utat nyitok annak a feltételezésnek, hogy létezik “objektív”, vagyis a kritikus személyiségét teljes mértékben közömbösítő kritika. Ha ellenben azt állítom, hogy ez utóbbi nem lehetséges, akkor elbizonytalanítom a “szubjektív” jelző értelmét is. Mindenki érzi, hogy itt fokozatokról van szó, és ezek a fokozatok a kritikusi műfajoktól vagy inkább alműfajoktól függőek. Nyilvánvaló, hogy egy lírai költemény strukturális vagy szemiotikai elemzése sokkal nagyobb távolságtartást tesz lehetővé, mint egy folyóirat megfelelő rovatába szánt bírálat valamely újonnan megjelent irodalmi műről, nem is beszélve a személyességet vállaltan mozgósító esszéről. Az eszközök és a szempontok kiválasztásában azonban óhatatlanul megnyilvánulnak az egyéni preferenciák. Jakobson és Lévi-Strauss hiper-strukturalista elemzése Baudelaire A macskák című költeményéről korántsem “objektív”, hanem nagyon is a két szerzőre jellemző következtetésekre fut ki, amint azt Riffaterre bosszantó éleslátással kimutatta. Azt gondolom tehát, hogy annak, aki kritikákat akar írni, mindenekelőtt megbízható önismerettel kell rendelkeznie: melyek az érzékeny pontjaim, hol húzódnak az ízlésem határai, mennyire tudok kilépni meggyőződéseim ketrecéből? Jó tudni egy-egy ítélet megfogalmazásakor, hogy ezt most a személyes indulat vagy az elvi-módszertani következetesség mondatja velem – vagy esetleg az utóbbival álcázom az előbbit? Második lépésben az említett műfaji lehetőségeket és elvárásokat kell tisztáznom. Magam például úgy vélem, hogy nincs épkézláb kritika személyesen is vállalt értékítélet nélkül (ezt a nézetet szemmel láthatóan nem mindenki osztja ezen a pályán). Teljes személyiségemmel oda kell állnom az ítéletem mögé; ám ez nem jelentheti a szubjektivitásom előtérbe tolását. A mű a fontos, nem én; de a mű az adott pillanatban a velem való találkozásban “konkretizálódik”, ahogy Ingarden megfogalmazta. Ha megpróbálok kívül maradni ezen az eseményen, akkor nem jön létre a randevú: a kritikám csupán a mű “csontvázát” érinti.
– Szövegeit igen gyakran esszéizáló beszédmód hatja át. Egyik recenziójában egyetértően idézi Poszler Györgyöt, aki a következőképpen próbálja definiálni az esszé műfaját: “… szubjektív lehet ugyan, de pontatlan nem. E pontossághoz hozzátartozik a következetes, saját logikáján belül hiánytalan gondolatmenet. Az egyes esszében, kísérletben önmagához az ismétlődés árán is makacsul visszatérő, azonos megjelölés és nyelvhasználat. Amely azáltal, hogy ugyanazt a jelenséget mindig ugyanúgy jelöli, még az ismétlődésben rejlő poétikai lehetőségeket is kihasználhatja. Vagy legalábbis rájátszhat azokra”. Mit jelent az esszé az Ön számára? Hogyan értelmeződik és milyen funkciót tölt be a műfaj az Ön kritikusi gyakorlatában?
– Ritkán ülök az íróasztalomhoz azzal a kifejezett elszánással, hogy “most esszét fogok írni”. Azt, hogy a szövegemből esszé lesz avagy sem, az írás tárgya dönti el, annak a sajátos természete, amiről írás közben töprengenem kell. Ezzel már az esszé-problematika kellős közepében találjuk magunkat, ugyanis én nagyon komolyan venném a műfaj nevének eredeti jelentését, vagyis azt, hogy kísérletről van szó. Felfogásom szerint nem lehet esszének nevezni olyan írást, amelyből hiányzik a kísérleti jelleg. Adorno, akinek az esszé egyik klasszikus meghatározását köszönhetjük, arról beszél, hogy ebben az írásmódban “a szellemi tapasztalat színhelyévé” tesszük önmagunkat, anélkül, hogy felfejtenénk ezt a tapasztalatot. Ez azt jelenti, hogy az esszé mintegy tapogatózva halad előre, s szerzőjének nincs módja arra, hogy eközben kívülről is lássa önmagát. Az esszé tehát nem tűri meg a metanyelvet, amely a biztonság garanciája lenne. Adorno másik alapvető gondolata az, hogy “a nyitott szellemi tapasztalat iránti affinitásért a bizonyosság hiányával kell fizetnie” az esszéírónak. Ettől pedig “a megalapozott gondolkodás normája halálosan retteg”. Az igazi esszé tehát kockázatvállalás, ugrás a sötétbe, a szabadság szorongással teli tapasztalata. Ha ezt az írásmódot választom, tudnom kell, hogy minden irányból fenyeget a kudarc: nem tarthatom magam elé valamelyik elmélet pajzsát, le kell térnem a tudományos kifejtés módszertanilag kijelölt ösvényéről. A legnagyobb veszélyt azonban önmagamban kell keresnem, a saját nyelvi-gondolati kliséimben, rögzültségeimben, rendíthetetlennek hitt meggyőződéseimben. Előfordulhat, de még milyen könnyen, hogy miközben a kísérlet szabadságát vélem tapasztalattá tenni, voltaképpen saját beidegződéseim vezetnek az orromnál fogva. Azt gondolom, hogy a pályakezdő irodalmárok egy része éppen ezeket a kockázatokat nem vállalja, ezért ölti magára egy biztonságosnak érzett elmélet vértezetét. Nekem is volt ilyen korszakom, önmagában ezzel nincs semmilyen probléma. Baj akkor van, ha valaki nem tud kibújni a páncélból, vagyis nem jut el a beszédmódok váltogatásának lehetőségéig sem. Márpedig ennek a tapasztalatnak a megszerzésére az esszé a legalkalmasabb terep.
TISZTELETBELI BORDANYILVÁNTARTÓ
Ménesi Gábor beszélgetése
(részlet)
Ménesi Gábor: – A Kritikus határmezsgyén című könyve kapcsán írja recenziójában Németh G. Béla, hogy “a kötet írásai nem csupán kritikák, de kritikaiak is, nem esszék, de esszészerűen személyesek is; nem tanulmányok, de tárgykörükben biztosan mozgó s határozottan fogalmazó tanulmányalapozottságúak is”. Ha jól értem, a kötet címébe emelt “határmezsgye” arra utal, miként érvényesülhetnek az elméleti és az önreflexív megoldások a kritikaírás praxisában. Régóta foglalkoztatja a kritikusi-irodalomtörténészi személyesség problémaköre. Milyen helye van véleménye szerint a szubjektív megközelítésnek és értékítéletnek az irodalomtörténet-, illetve irodalomkritika-írás folyamatában?
Angyalosi Gergely: – Sohasem hittem abban, hogy az íróasztalához telepedő kritikus az előszobában hagyhatja a személyiségét, melyhez természetesen hozzátartoznak a sajátos meggyőződések, ítéletalkotási formák, továbbá a semmivel alá nem támasztható elfogultságok is. Ezt talán senki sem tagadja a szakmában; vitázhatunk azonban arról, hogy mennyiben tartjuk lehetségesnek és kívánatosnak a “szubjektív” tényezők háttérbe szorítását. Ez a szóhasználat azonban félrevezető lehet. Teszem azt, ha elvállalom, hogy a “szubjektív megközelítés” híve vagyok, akkor ezzel utat nyitok annak a feltételezésnek, hogy létezik “objektív”, vagyis a kritikus személyiségét teljes mértékben közömbösítő kritika. Ha ellenben azt állítom, hogy ez utóbbi nem lehetséges, akkor elbizonytalanítom a “szubjektív” jelző értelmét is. Mindenki érzi, hogy itt fokozatokról van szó, és ezek a fokozatok a kritikusi műfajoktól vagy inkább alműfajoktól függőek. Nyilvánvaló, hogy egy lírai költemény strukturális vagy szemiotikai elemzése sokkal nagyobb távolságtartást tesz lehetővé, mint egy folyóirat megfelelő rovatába szánt bírálat valamely újonnan megjelent irodalmi műről, nem is beszélve a személyességet vállaltan mozgósító esszéről. Az eszközök és a szempontok kiválasztásában azonban óhatatlanul megnyilvánulnak az egyéni preferenciák. Jakobson és Lévi-Strauss hiper-strukturalista elemzése Baudelaire A macskák című költeményéről korántsem “objektív”, hanem nagyon is a két szerzőre jellemző következtetésekre fut ki, amint azt Riffaterre bosszantó éleslátással kimutatta. Azt gondolom tehát, hogy annak, aki kritikákat akar írni, mindenekelőtt megbízható önismerettel kell rendelkeznie: melyek az érzékeny pontjaim, hol húzódnak az ízlésem határai, mennyire tudok kilépni meggyőződéseim ketrecéből? Jó tudni egy-egy ítélet megfogalmazásakor, hogy ezt most a személyes indulat vagy az elvi-módszertani következetesség mondatja velem – vagy esetleg az utóbbival álcázom az előbbit? Második lépésben az említett műfaji lehetőségeket és elvárásokat kell tisztáznom. Magam például úgy vélem, hogy nincs épkézláb kritika személyesen is vállalt értékítélet nélkül (ezt a nézetet szemmel láthatóan nem mindenki osztja ezen a pályán). Teljes személyiségemmel oda kell állnom az ítéletem mögé; ám ez nem jelentheti a szubjektivitásom előtérbe tolását. A mű a fontos, nem én; de a mű az adott pillanatban a velem való találkozásban “konkretizálódik”, ahogy Ingarden megfogalmazta. Ha megpróbálok kívül maradni ezen az eseményen, akkor nem jön létre a randevú: a kritikám csupán a mű “csontvázát” érinti.
– Szövegeit igen gyakran esszéizáló beszédmód hatja át. Egyik recenziójában egyetértően idézi Poszler Györgyöt, aki a következőképpen próbálja definiálni az esszé műfaját: “… szubjektív lehet ugyan, de pontatlan nem. E pontossághoz hozzátartozik a következetes, saját logikáján belül hiánytalan gondolatmenet. Az egyes esszében, kísérletben önmagához az ismétlődés árán is makacsul visszatérő, azonos megjelölés és nyelvhasználat. Amely azáltal, hogy ugyanazt a jelenséget mindig ugyanúgy jelöli, még az ismétlődésben rejlő poétikai lehetőségeket is kihasználhatja. Vagy legalábbis rájátszhat azokra”. Mit jelent az esszé az Ön számára? Hogyan értelmeződik és milyen funkciót tölt be a műfaj az Ön kritikusi gyakorlatában?
– Ritkán ülök az íróasztalomhoz azzal a kifejezett elszánással, hogy “most esszét fogok írni”. Azt, hogy a szövegemből esszé lesz avagy sem, az írás tárgya dönti el, annak a sajátos természete, amiről írás közben töprengenem kell. Ezzel már az esszé-problematika kellős közepében találjuk magunkat, ugyanis én nagyon komolyan venném a műfaj nevének eredeti jelentését, vagyis azt, hogy kísérletről van szó. Felfogásom szerint nem lehet esszének nevezni olyan írást, amelyből hiányzik a kísérleti jelleg. Adorno, akinek az esszé egyik klasszikus meghatározását köszönhetjük, arról beszél, hogy ebben az írásmódban “a szellemi tapasztalat színhelyévé” tesszük önmagunkat, anélkül, hogy felfejtenénk ezt a tapasztalatot. Ez azt jelenti, hogy az esszé mintegy tapogatózva halad előre, s szerzőjének nincs módja arra, hogy eközben kívülről is lássa önmagát. Az esszé tehát nem tűri meg a metanyelvet, amely a biztonság garanciája lenne. Adorno másik alapvető gondolata az, hogy “a nyitott szellemi tapasztalat iránti affinitásért a bizonyosság hiányával kell fizetnie” az esszéírónak. Ettől pedig “a megalapozott gondolkodás normája halálosan retteg”. Az igazi esszé tehát kockázatvállalás, ugrás a sötétbe, a szabadság szorongással teli tapasztalata. Ha ezt az írásmódot választom, tudnom kell, hogy minden irányból fenyeget a kudarc: nem tarthatom magam elé valamelyik elmélet pajzsát, le kell térnem a tudományos kifejtés módszertanilag kijelölt ösvényéről. A legnagyobb veszélyt azonban önmagamban kell keresnem, a saját nyelvi-gondolati kliséimben, rögzültségeimben, rendíthetetlennek hitt meggyőződéseimben. Előfordulhat, de még milyen könnyen, hogy miközben a kísérlet szabadságát vélem tapasztalattá tenni, voltaképpen saját beidegződéseim vezetnek az orromnál fogva. Azt gondolom, hogy a pályakezdő irodalmárok egy része éppen ezeket a kockázatokat nem vállalja, ezért ölti magára egy biztonságosnak érzett elmélet vértezetét. Nekem is volt ilyen korszakom, önmagában ezzel nincs semmilyen probléma. Baj akkor van, ha valaki nem tud kibújni a páncélból, vagyis nem jut el a beszédmódok váltogatásának lehetőségéig sem. Márpedig ennek a tapasztalatnak a megszerzésére az esszé a legalkalmasabb terep.
TOMPA ANDREA
A hóhér háza I.
(részlet egy készülő regényből)
A száj
– Te mije vagy? – kérdezte Ürögdi Csabi, a lilára fagyott ajkú osztálytárs a gyerekklinika előtt, a 25-ös troli megállójában, mert egy irányba mentek volna a Györgyfalvi negyedbe, de a troli már fél órája nem jött (a magas lány, aki kopott, kifordított báránybundát viselt, már a 4-esre is felült volna, hogy lemenjen a nagyanyjáékhoz átmelegedni, de 4-es sem jött), a lábujjai elgémberedtek, egész délelőtt a stadionban álltak a jeges januári szélben, mert a hónap elején váratlanul bejelentették ugyan, hogy a vakációt meghosszabbítják, és nem három, hanem összesen öt hétig fog tartani, mert a rendkívüli hideg miatt az iskolákat nem tudják fűteni, de a második héten hirtelen mindenkinek meg kellett jelennie az iskolában “meleg ruhában és uzsonnával”, adták tovább ők is a riadóláncot, közmunka lesz, fagyottkrumpli- vagy murokválogatás, vagy inkább felvonulás, találgatták otthon, és reggel az iskolaudvaron felsorakoztak négyszögre, aztán rövid tájékoztatás után elindultak a stadionba, ahova ekkor már egy hete jártak gyakorlatozni, – Nem tudom – válaszolta bizonytalanul a lány, a monostori úton a buszokat lesve, de semmi nem járt, aztán gyanakodva a kis prücsök Csabira pillantott: – Nem betűk vagyunk? – nézett sötét bőrű, sűrű fekete szemöldökű, mindig ok nélkül vidám padtársára, aki mellé hatodikban ültették büntetésből, mert Ürögdi Csabi volt az osztály legrosszabb tanulója, később a lány, aki “elég jó” eredményeivel padtársat választhatott, mellette maradt, mert összebarátkoztak, – Milyen színű a ruhád? – kérdezte Csabi, mert a stadionban már nem kerültek egymás mellé, az alacsony termetű fiút máshová vezényelték, egész nap nem látták egymást, amióta reggel tornasorba állították őket a piszkos, tavalyról maradt jeges hófoltokkal borított focipályán, aztán a biológiatanár és a tornatanárok – az iskola mindhárom tornatanára reggelenként pálinka- és büdös cigarettaszagú volt (állítólag a nagyok is hoztak rumos teát meg pálinkát) – felterelték őket a stadion nézőterére, a déli oldalra, ahol vezényszóra fordulniuk kellett: felálltak az ülésekre, a kagyló formájú műanyag székekre, ahova semmit sem volt szabad magukkal vinniük, a táskák osztályok szerinti kupacokban hevertek a focipályán a piszkos hóban, de a ruhákat csak egy hét múlva osztották ki, addigra betanulták a hátrafordulást, fejfordítást, a jelszavakat és az énekeket: az apró szemű, disznófejű történelemtanár, Ghiţă lent, a pálya szélére állított, raktárból előhalászott dobogó legmagasabb, győzteseknek szánt, 1-sel jelölt fokán alumíniumtölcsérbe üvöltött, közben kihajtott táblázatokat próbált lapozni az oldalról vágó jeges szélben, a sor két végén lévő osztály- és csoportparancsnokok pedig elismételték a vezényszavakat: ez volt a jelzés arra, hogy négy lépésből, ütemre fordulni kell, a felelősök pedig négyet tapsoltak: bal láb nyit, jobb mellézár (eddig a félfordulat), bal láb nyit, megint jobb zár (mostanra háttal állnak), csakhogy mindezt egy műanyag, rögzített széken kellett végrehajtani, ahol a bakancsaik is nehezen fértek el, nemhogy fordulni lehessen, így aztán valaki mindig leesett vagy elkésett, mert a nedves ülés csúszott, a rosszul rögzített székek pedig lipinkáztak, meg kell őket szerelni – A ruhám egyik oldala kék, a másik piros, válaszolta a lány, és arra gondolt, hogy talán jobb lenne gyalog hazaindulni, biztos áramszünet van, mert fölfele sem megy semmi, bár többen várnak, de lehet, hogy ők inkább a megálló mögötti bolthoz állnak sorban?, – Piros? Piros nincs – mondta határozottan Csabi, és hozzátette: Nekem fekete és fehér: a fehér a betű az egyik oldalon, a fekete meg a haja a másikon – és lehelni kezdte vörös kezét, – Nem mind a két oldalon betűk vagyunk? Nekem azt mondták a tizedikesek – kérdezte a lány, hivatalosan ugyanis senki sem tájékoztatta őket arról, hogy mit ábrázolnak, csak annyit tudtak, hogy ünnepségre készülnek, nagy megtiszteltetés és elismerés az egész iskolának, hogy éppen őket választották ki, ezért a lány sem gondolkodott a színek jelentésén, csak azt várta mindennap, hogy mikor mehet végre el, – Nem indulunk? – ajánlotta, mert gyakran jártak haza Csabival gyalog, – De, menjünk, nem jön semmi. Egyszer kék alapon fehér betűk vagyunk, aztán a másik oldal a kép. Te melyik oldalon vagy többet? – kérdezte. – Mármint a stadionnal szemben? A kékkel. Meddig mész? – kérdezte a lány, mert közben eldöntötte, hogy inkább a Nagyanyjához megy, akinél mindig van egy kis ebédmaradék és most talán egy forró tejeskávét is kaphat, a mama úgyis csak estére jön, azt mondta, – Nem tudom, mindegy, haza nem megyek – válaszolta Csabi. – Én a fehérrel vagyok többet. Én vagyok a kalap az “ă” betűn, tudod, ott fent, a legtetején, mert meghosszabbították a stadion nézőtéri oldalát, hogy kiférjen az egész felirat, az írás meg a kép is, a többi stadion állítólag magasabb volt, mint a kolozsvári, rudakat hegesztettek a felső korláthoz, mi két napig nem csináltunk semmit, csak álltunk lent, amíg szereltek, az öltözőkbe sem volt szabad bemenni, a rudakat aztán alulról kitámasztották, tettek közé kis deszkákat, azokon állunk, mögöttünk csak kötél van, és az egész iskolából kiválasztották a legalacsonyabbakat és legkönnyebbeket, vannak negyedikesek is, azoknál kisebbeket nem raktak, mert egy mutuj harmadikos leesett, táti, az egész így inog, amikor felmegyünk és fordulunk – és Csabi rezegtette a vörös kezét – , mindenki reszket, a legkisebbek kerültek oda, nehogy leszakadjon az egész tákolmány a nagyok alatt, érted, nagyon magasan vagyunk, be kell szarni, látni lehet a főtéri keresztet is, az egész Fellegvárt, a Kerekdombot és az állomást, meg a Szamos hidat is, a Donát utat, a Kányafőt, a Monostort, a temetőt, a befedett oroszlánokat is, még sohasem láttam ilyen magasról a várost, nem is halljuk, hogy mit üvölt ott lenn Ghiţă – mert ő volt, a történelemtanár, aki odalent, a mélyben vezényelt –, nálunk Kriszti van a sor végén, szegény nagyon be van tojva, folyton hányingere van, szóval én vagyok a legmagasabban a betűk közül, a “Trăiască”-ban (Éljen) az első kalap, amikor megfordulunk, haj vagyok , te!, amikor háttal vagyok és lenézek, fosok be!, amikor háttal vagyunk, akkor van a kép, akkor vagy fekete a hátad, vagy fehér, haj vagy, arc, szem, de más szín nincs, pirosról nem hallottam, kérsz egyet? – és Csabi kivesz egy doboz albán Apolloniát, azzal kínálja, már a néprajzi múzeumnál jártak az Unió utcában, Csabi anyukája tudja, hogy cigizik, és csak nevet. – Hülye vagy? Itt az utcán akarsz? Pont most?– mert az ünnep előtt több volt a rendőr, de a felnőttektől is kellett félni, hogy felírják a karszámjukat, befordulnak hát a keskeny Ion Raţiu utcába (Meg kell kérdezni nagymamát, hogy hívják ezt az utcát, jutott eszébe a lánynak, onnan rövidesen betértek a Bob utcába, aminek szintén nem tudta a régi nevét), – Mások is vannak pirosban – tette hozzá a lány, mert a gyakorlat végén sorban állva kell átadni a ruhákat színek szerint: gyűrött, elöl-hátul különböző színű vászonkezeslábas, elöl patentekkel, a lábánál meg az ujján gumival, kétszínű csuklyával, a ruhát egyenesen kabátra húzzák, csak a cipőt kötelező levenni, amikor felveszik, hogy ne koszolják (reggel mindenki fél lábon ugrálva a sárban húzza fel a ruhát), első nap a hosszú kabátokat és bundákat levetetik, mert az új egyenruha nem fér rá, Marinka és Monduk szerencséjükre tüdőgyulladást kapnak, tudnak igazolást hozni – csak az iskolaorvos Polónyi doktornő papírját fogadják el, aki igazolás nélkül kimarad egy napot is, kizárják az iskolából, ordítja Ghiţă –, másnap aztán mindenki rövid kabátban jön, a ruhákat a próba végén színek szerint adják le, a kéthetes gyakorlat alatt nem szabad hazavinni, csak utolsó nap, kedden, 25-én, az ünnepség előtt kötelező elvinni és otthon kivasalni, nagymama nem győzte szidni az ócska anyagot és a hanyagul összevarrt, nevetséges ruhatákolmányt, Ezt a maskarát! Tisztára mint egy bohóc, úgy nézel ki benne! Micsoda fuzsitus munka! Ilyen baggatást életemben nem láttam! – fordítja ki –, a ruhákat használat után kartondobozokban tárolják, a dobozokon filctollal felirat: Cluj, 26 ianuarie (Kolozsvár, január 26.), alatta áthúzva vagy leragasztva egy korábbi felirat: Miercurea Ciuc 23 august (Csíkszereda, augusztus 23.), Tîrgu Mureş 26 ianuarie (Marosvásárhely, január 26.), a hármasból hatos csináltak, csak a hónapok neveit húzták át, mintha csak a városok és hónapok változtak volna, az évek nem, azok helyben jártak vagy körbe forogtak, mindegy volt, hogy ’79 van, ’83, ’84 vagy ’86, és a ruhákból is egy méret volt mindenkire, mint egy egyenruha, a kis Ogrucán úgy nézett ki a hatalmas fehér kezeslábasban, mint egy bundájából kifogyott, sovány cirkuszi jegesmedve, – Hány piros van szerinted? Hány kupac, amikor leadjátok? – kérdezte hirtelen Csabi, mint akinek eszébe jutott valami, mert tízes kupacokban rakták le a ruhákat a próba végén, – Nem sok, kék sokkal több van, kék rengeteg van – tette hozzá a főtér sarkán a lány, – Ja, akkor tudom, mondta Csabi, és egy házfalon eloltotta a cigijét, mert már ráfagyott a keze, a hosszú csikket visszatette a dobozra, – Figyelj, fel kell menjek anyámhoz az irodába, szerusz – mondta a lány, és hirtelen sarkon fordult, de nem az anyja irodája felé indult, hanem a nagyanyjáék felé, igaz, kerülővel, mert hirtelen rájött, hogy akkor ő nem lehet más, csak a szája: a húsos, mosolyra húzott ajak a tankönyvek első oldalán, a vérpiros cseresznyeajak az osztályterem falán a dupla tábla fölött, a mosolygó ajak az újság ünnepi címlapján – a fogak a mosolyból sosem látszanak ki –, a hosszú beszédeket harsogó száj a televízióban, ő a száj egy több iskolányi gyerekből kirakott óriásképben, amely a születésnapi jókívánságokból hirtelen mosolygós arcképpé fordul majd át a stadion déli oldalán, a száj, amely jelszavakat skandál és maga is éljenez majd, amikor a képmás kicsiny eredetije születésnapi ünnepségén helikopteren leszáll a kaviccsal felszórt, szőnyeggel is leterített stadion közepére, egy kiválasztott fiú és lány szalad elé és boldogan köszönti – az éltanuló osztály- és iskolaparancsnokok pionír ruhában jöttek az első napokban és az öltözőben gyakoroltak –, virággal, sóval és hatalmas, fényes fonott kaláccsal lépnek a leterített szőnyeg szélére, akárcsak a kicsik, a haza sólymai egy szál ingben és szoknyában, egy nagyobb gyerek majd lelkesen elmondja a Ce-ţi doresc eu ţie, dulce Românie (Mit kívánok néked, édes Romániám) című verset a mikrofonba, a többiek énekelnek, majd a stadion műanyag székein állva vezényszóra hirtelen mind megfordulnak, és akkor előtűnik a kép – mert az arckép, amely eddig tankönyvben, teremben, újságban, különböző évfordulókra készített díszkiadású könyvekben és a televízióban létezett csupán, most valósággá válik: a kép eredetije 65. születésnapját több városban is megünnepli majd, repülőgépen és helikopteren érkezve, végül estére hazatér, hogy tízezres tömeg előtt mondja el ünnepi beszédét a főváros kivilágított főterén, télikabátban és perzsakucsmában, – Lehet, hogy mégsem fog eljönni – kiáltott utána Ürögdi Csabi, amikor már a lábas ház alatt ment el (ahol teljesülnek a kívánságok, jutott a lány eszébe a gyerekkori játék, de lehet, hogy Csabi nem ismerte), Nem jön el, mert talán nem is létezik, gondolta a lány, vagy csak a hasonmása jön, hiszen több hasonmása van, akik párhuzamosan látogatnak a városokba, ki tudhatná azt rajta és a pilótán kívül, mert ő maga mások által válik halhatatlanná, elvégre csak fényképről ismerik, meg a tévéből, nem lehetetlen, hogy csak a fénykép létezik, meg a hasonmások, ő maga nem, így aztán meg sem halhat, hiszen sohasem létezett, valaki kitalálta, és mindenki más meg elhitte, Kitalálták, mint a kolozsváriak a hóhér házát a Petőfi utcában, senki sem tudja, hogy ki és mikor eszelte ki, hogy rettegésben tartsa a várost, mi pedig már kételyek és gondolkodás nélkül elfogadjuk a létezését, hogy legyen mitől rettegjünk, mondta magában a lány, aki a Petőfi utcán mindig a túloldalon ment, mert félt, Most meg az undorító szája vagyok, jutott hirtelen eszébe, és öklendezve gondolt önmagára meg a ruhára, amit csak nemrég vetett le, úgy érezte, mintha védtelen testét hideg, nyálas ajkak csókolgatnák, fehér, fröcsögő betűket hányna rá ez a hatalmas habzó száj, ő maga pedig egy darab élő, undorító, rózsaszín hús lenne kiszakítva, közszemlére utcára hajítva, mert Én vagyok ő, vagy fordítva, ő én: a húsa vagyok, elválaszthatatlanul összenőve vele, belém bújt, hogy ne tudjam lemosni sem magamról, a képmását, mint szégyenbélyeget, rám sütötték, én vagyok ő, pontosabban mi mind ő vagyunk, mert együtt, szép fegyelmezett rendbe állítva és vezényszóra fordulva vagyunk ő: hiszen ő maga nem létezik sehol, senki soha nem látta, de nem: Tátá látta és Pista bátyám is, valaha együtt ültek a gyűléseken, de most már csak kép, kép, kép, nem valóságos ember, hanem egy kép, amit mi együtt találtunk ki, és öntudatlanul rakjuk ki a testünkből, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy miben vesznek részt és meddig, mert közelről ugyanúgy semmit sem látunk az egészből, ahogy az a nyolcadikos iskoláslány sem láthatja magát abban a pillanatban, csak a gyűrött bohócruhákat, amikben vezényszóra, négy ütemre fordulnak egy üres, visszhangzó stadionban, ahova nem érkezik senki, mert születésnapján sem száll le majd a stadion közepén, de ha mégis, akkor sem látnák, mert fejünket balra kell fordítaniuk, hogy a csuklya előbb kék, aztán piros oldala látsszék az arcunk helyett, merthogy nincs is már saját arcuk, csak az ő óriás feje látható a kürtő formájú stadionban, vagy fentről a hófoltos Fellegvárról vagy a sáros Törökvágásról, a magasból lehet, hogy le is filmezik örök tanúságként, hogy beléjük költözött, és hiába állnak majd órák hosszat némán, mozdulatlanul várakozva, maguk ünneplik, amit öntudatlanul és tehetetlenül kitaláltak, ő nincs sehol, mert csak egy álom ez, jeges januári rémálom, amiből föl kellene végre ébredni, vagy állva elaludni és végleg kihűlni, A szája vagyok, mozdulatlanul kell állnom, mint egy szobor, ha mozdulok, az ajak is mozdul velem, kinyílik és felfal engem, vagy szóra nyílik és beszélni fog általam, ömleni kezdenek a szavai, mert más szavak nincsenek is, csak az ő rikácsoló hangja, mert én, én, én tartom életben, a vérpiros ruhámmal, ő meg Ürögdi Csabi, és Monduk és Marinka kivételével az egész VIII. C., az egész elit – most még tiszta magyar, jövőre már román osztályokat is indító – iskola, meg a faipari, a zenei líceum és az energetikai, meg mind a többiek, a kiválasztottak, ők mind, hiszen ők adják a vért hozzá, amikor meghallják a sor végéről a katonai vezényszót, hogy “stîîîîîîîînga!”, az első szótagot fenyegetően leengedve, hosszan elnyújtva, a másodikat hirtelen felkapva, hogy “balra át!”, és már képpé váltak, szájjá, hajjá, bőrré, szemmé, patkómintás nyakkendővé és füllé, pedig nem is látják, nem hallanak semmit, nem néznek semmit, hallgatnak, hallgatnak, hallgatnak, Ha balra fordulsz, AZ vagy, és most “balra át!”, és fájdalmat sem éreznek a januári fagyban.
A hóhér háza I.
(részlet egy készülő regényből)
A száj
– Te mije vagy? – kérdezte Ürögdi Csabi, a lilára fagyott ajkú osztálytárs a gyerekklinika előtt, a 25-ös troli megállójában, mert egy irányba mentek volna a Györgyfalvi negyedbe, de a troli már fél órája nem jött (a magas lány, aki kopott, kifordított báránybundát viselt, már a 4-esre is felült volna, hogy lemenjen a nagyanyjáékhoz átmelegedni, de 4-es sem jött), a lábujjai elgémberedtek, egész délelőtt a stadionban álltak a jeges januári szélben, mert a hónap elején váratlanul bejelentették ugyan, hogy a vakációt meghosszabbítják, és nem három, hanem összesen öt hétig fog tartani, mert a rendkívüli hideg miatt az iskolákat nem tudják fűteni, de a második héten hirtelen mindenkinek meg kellett jelennie az iskolában “meleg ruhában és uzsonnával”, adták tovább ők is a riadóláncot, közmunka lesz, fagyottkrumpli- vagy murokválogatás, vagy inkább felvonulás, találgatták otthon, és reggel az iskolaudvaron felsorakoztak négyszögre, aztán rövid tájékoztatás után elindultak a stadionba, ahova ekkor már egy hete jártak gyakorlatozni, – Nem tudom – válaszolta bizonytalanul a lány, a monostori úton a buszokat lesve, de semmi nem járt, aztán gyanakodva a kis prücsök Csabira pillantott: – Nem betűk vagyunk? – nézett sötét bőrű, sűrű fekete szemöldökű, mindig ok nélkül vidám padtársára, aki mellé hatodikban ültették büntetésből, mert Ürögdi Csabi volt az osztály legrosszabb tanulója, később a lány, aki “elég jó” eredményeivel padtársat választhatott, mellette maradt, mert összebarátkoztak, – Milyen színű a ruhád? – kérdezte Csabi, mert a stadionban már nem kerültek egymás mellé, az alacsony termetű fiút máshová vezényelték, egész nap nem látták egymást, amióta reggel tornasorba állították őket a piszkos, tavalyról maradt jeges hófoltokkal borított focipályán, aztán a biológiatanár és a tornatanárok – az iskola mindhárom tornatanára reggelenként pálinka- és büdös cigarettaszagú volt (állítólag a nagyok is hoztak rumos teát meg pálinkát) – felterelték őket a stadion nézőterére, a déli oldalra, ahol vezényszóra fordulniuk kellett: felálltak az ülésekre, a kagyló formájú műanyag székekre, ahova semmit sem volt szabad magukkal vinniük, a táskák osztályok szerinti kupacokban hevertek a focipályán a piszkos hóban, de a ruhákat csak egy hét múlva osztották ki, addigra betanulták a hátrafordulást, fejfordítást, a jelszavakat és az énekeket: az apró szemű, disznófejű történelemtanár, Ghiţă lent, a pálya szélére állított, raktárból előhalászott dobogó legmagasabb, győzteseknek szánt, 1-sel jelölt fokán alumíniumtölcsérbe üvöltött, közben kihajtott táblázatokat próbált lapozni az oldalról vágó jeges szélben, a sor két végén lévő osztály- és csoportparancsnokok pedig elismételték a vezényszavakat: ez volt a jelzés arra, hogy négy lépésből, ütemre fordulni kell, a felelősök pedig négyet tapsoltak: bal láb nyit, jobb mellézár (eddig a félfordulat), bal láb nyit, megint jobb zár (mostanra háttal állnak), csakhogy mindezt egy műanyag, rögzített széken kellett végrehajtani, ahol a bakancsaik is nehezen fértek el, nemhogy fordulni lehessen, így aztán valaki mindig leesett vagy elkésett, mert a nedves ülés csúszott, a rosszul rögzített székek pedig lipinkáztak, meg kell őket szerelni – A ruhám egyik oldala kék, a másik piros, válaszolta a lány, és arra gondolt, hogy talán jobb lenne gyalog hazaindulni, biztos áramszünet van, mert fölfele sem megy semmi, bár többen várnak, de lehet, hogy ők inkább a megálló mögötti bolthoz állnak sorban?, – Piros? Piros nincs – mondta határozottan Csabi, és hozzátette: Nekem fekete és fehér: a fehér a betű az egyik oldalon, a fekete meg a haja a másikon – és lehelni kezdte vörös kezét, – Nem mind a két oldalon betűk vagyunk? Nekem azt mondták a tizedikesek – kérdezte a lány, hivatalosan ugyanis senki sem tájékoztatta őket arról, hogy mit ábrázolnak, csak annyit tudtak, hogy ünnepségre készülnek, nagy megtiszteltetés és elismerés az egész iskolának, hogy éppen őket választották ki, ezért a lány sem gondolkodott a színek jelentésén, csak azt várta mindennap, hogy mikor mehet végre el, – Nem indulunk? – ajánlotta, mert gyakran jártak haza Csabival gyalog, – De, menjünk, nem jön semmi. Egyszer kék alapon fehér betűk vagyunk, aztán a másik oldal a kép. Te melyik oldalon vagy többet? – kérdezte. – Mármint a stadionnal szemben? A kékkel. Meddig mész? – kérdezte a lány, mert közben eldöntötte, hogy inkább a Nagyanyjához megy, akinél mindig van egy kis ebédmaradék és most talán egy forró tejeskávét is kaphat, a mama úgyis csak estére jön, azt mondta, – Nem tudom, mindegy, haza nem megyek – válaszolta Csabi. – Én a fehérrel vagyok többet. Én vagyok a kalap az “ă” betűn, tudod, ott fent, a legtetején, mert meghosszabbították a stadion nézőtéri oldalát, hogy kiférjen az egész felirat, az írás meg a kép is, a többi stadion állítólag magasabb volt, mint a kolozsvári, rudakat hegesztettek a felső korláthoz, mi két napig nem csináltunk semmit, csak álltunk lent, amíg szereltek, az öltözőkbe sem volt szabad bemenni, a rudakat aztán alulról kitámasztották, tettek közé kis deszkákat, azokon állunk, mögöttünk csak kötél van, és az egész iskolából kiválasztották a legalacsonyabbakat és legkönnyebbeket, vannak negyedikesek is, azoknál kisebbeket nem raktak, mert egy mutuj harmadikos leesett, táti, az egész így inog, amikor felmegyünk és fordulunk – és Csabi rezegtette a vörös kezét – , mindenki reszket, a legkisebbek kerültek oda, nehogy leszakadjon az egész tákolmány a nagyok alatt, érted, nagyon magasan vagyunk, be kell szarni, látni lehet a főtéri keresztet is, az egész Fellegvárt, a Kerekdombot és az állomást, meg a Szamos hidat is, a Donát utat, a Kányafőt, a Monostort, a temetőt, a befedett oroszlánokat is, még sohasem láttam ilyen magasról a várost, nem is halljuk, hogy mit üvölt ott lenn Ghiţă – mert ő volt, a történelemtanár, aki odalent, a mélyben vezényelt –, nálunk Kriszti van a sor végén, szegény nagyon be van tojva, folyton hányingere van, szóval én vagyok a legmagasabban a betűk közül, a “Trăiască”-ban (Éljen) az első kalap, amikor megfordulunk, haj vagyok , te!, amikor háttal vagyok és lenézek, fosok be!, amikor háttal vagyunk, akkor van a kép, akkor vagy fekete a hátad, vagy fehér, haj vagy, arc, szem, de más szín nincs, pirosról nem hallottam, kérsz egyet? – és Csabi kivesz egy doboz albán Apolloniát, azzal kínálja, már a néprajzi múzeumnál jártak az Unió utcában, Csabi anyukája tudja, hogy cigizik, és csak nevet. – Hülye vagy? Itt az utcán akarsz? Pont most?– mert az ünnep előtt több volt a rendőr, de a felnőttektől is kellett félni, hogy felírják a karszámjukat, befordulnak hát a keskeny Ion Raţiu utcába (Meg kell kérdezni nagymamát, hogy hívják ezt az utcát, jutott eszébe a lánynak, onnan rövidesen betértek a Bob utcába, aminek szintén nem tudta a régi nevét), – Mások is vannak pirosban – tette hozzá a lány, mert a gyakorlat végén sorban állva kell átadni a ruhákat színek szerint: gyűrött, elöl-hátul különböző színű vászonkezeslábas, elöl patentekkel, a lábánál meg az ujján gumival, kétszínű csuklyával, a ruhát egyenesen kabátra húzzák, csak a cipőt kötelező levenni, amikor felveszik, hogy ne koszolják (reggel mindenki fél lábon ugrálva a sárban húzza fel a ruhát), első nap a hosszú kabátokat és bundákat levetetik, mert az új egyenruha nem fér rá, Marinka és Monduk szerencséjükre tüdőgyulladást kapnak, tudnak igazolást hozni – csak az iskolaorvos Polónyi doktornő papírját fogadják el, aki igazolás nélkül kimarad egy napot is, kizárják az iskolából, ordítja Ghiţă –, másnap aztán mindenki rövid kabátban jön, a ruhákat a próba végén színek szerint adják le, a kéthetes gyakorlat alatt nem szabad hazavinni, csak utolsó nap, kedden, 25-én, az ünnepség előtt kötelező elvinni és otthon kivasalni, nagymama nem győzte szidni az ócska anyagot és a hanyagul összevarrt, nevetséges ruhatákolmányt, Ezt a maskarát! Tisztára mint egy bohóc, úgy nézel ki benne! Micsoda fuzsitus munka! Ilyen baggatást életemben nem láttam! – fordítja ki –, a ruhákat használat után kartondobozokban tárolják, a dobozokon filctollal felirat: Cluj, 26 ianuarie (Kolozsvár, január 26.), alatta áthúzva vagy leragasztva egy korábbi felirat: Miercurea Ciuc 23 august (Csíkszereda, augusztus 23.), Tîrgu Mureş 26 ianuarie (Marosvásárhely, január 26.), a hármasból hatos csináltak, csak a hónapok neveit húzták át, mintha csak a városok és hónapok változtak volna, az évek nem, azok helyben jártak vagy körbe forogtak, mindegy volt, hogy ’79 van, ’83, ’84 vagy ’86, és a ruhákból is egy méret volt mindenkire, mint egy egyenruha, a kis Ogrucán úgy nézett ki a hatalmas fehér kezeslábasban, mint egy bundájából kifogyott, sovány cirkuszi jegesmedve, – Hány piros van szerinted? Hány kupac, amikor leadjátok? – kérdezte hirtelen Csabi, mint akinek eszébe jutott valami, mert tízes kupacokban rakták le a ruhákat a próba végén, – Nem sok, kék sokkal több van, kék rengeteg van – tette hozzá a főtér sarkán a lány, – Ja, akkor tudom, mondta Csabi, és egy házfalon eloltotta a cigijét, mert már ráfagyott a keze, a hosszú csikket visszatette a dobozra, – Figyelj, fel kell menjek anyámhoz az irodába, szerusz – mondta a lány, és hirtelen sarkon fordult, de nem az anyja irodája felé indult, hanem a nagyanyjáék felé, igaz, kerülővel, mert hirtelen rájött, hogy akkor ő nem lehet más, csak a szája: a húsos, mosolyra húzott ajak a tankönyvek első oldalán, a vérpiros cseresznyeajak az osztályterem falán a dupla tábla fölött, a mosolygó ajak az újság ünnepi címlapján – a fogak a mosolyból sosem látszanak ki –, a hosszú beszédeket harsogó száj a televízióban, ő a száj egy több iskolányi gyerekből kirakott óriásképben, amely a születésnapi jókívánságokból hirtelen mosolygós arcképpé fordul majd át a stadion déli oldalán, a száj, amely jelszavakat skandál és maga is éljenez majd, amikor a képmás kicsiny eredetije születésnapi ünnepségén helikopteren leszáll a kaviccsal felszórt, szőnyeggel is leterített stadion közepére, egy kiválasztott fiú és lány szalad elé és boldogan köszönti – az éltanuló osztály- és iskolaparancsnokok pionír ruhában jöttek az első napokban és az öltözőben gyakoroltak –, virággal, sóval és hatalmas, fényes fonott kaláccsal lépnek a leterített szőnyeg szélére, akárcsak a kicsik, a haza sólymai egy szál ingben és szoknyában, egy nagyobb gyerek majd lelkesen elmondja a Ce-ţi doresc eu ţie, dulce Românie (Mit kívánok néked, édes Romániám) című verset a mikrofonba, a többiek énekelnek, majd a stadion műanyag székein állva vezényszóra hirtelen mind megfordulnak, és akkor előtűnik a kép – mert az arckép, amely eddig tankönyvben, teremben, újságban, különböző évfordulókra készített díszkiadású könyvekben és a televízióban létezett csupán, most valósággá válik: a kép eredetije 65. születésnapját több városban is megünnepli majd, repülőgépen és helikopteren érkezve, végül estére hazatér, hogy tízezres tömeg előtt mondja el ünnepi beszédét a főváros kivilágított főterén, télikabátban és perzsakucsmában, – Lehet, hogy mégsem fog eljönni – kiáltott utána Ürögdi Csabi, amikor már a lábas ház alatt ment el (ahol teljesülnek a kívánságok, jutott a lány eszébe a gyerekkori játék, de lehet, hogy Csabi nem ismerte), Nem jön el, mert talán nem is létezik, gondolta a lány, vagy csak a hasonmása jön, hiszen több hasonmása van, akik párhuzamosan látogatnak a városokba, ki tudhatná azt rajta és a pilótán kívül, mert ő maga mások által válik halhatatlanná, elvégre csak fényképről ismerik, meg a tévéből, nem lehetetlen, hogy csak a fénykép létezik, meg a hasonmások, ő maga nem, így aztán meg sem halhat, hiszen sohasem létezett, valaki kitalálta, és mindenki más meg elhitte, Kitalálták, mint a kolozsváriak a hóhér házát a Petőfi utcában, senki sem tudja, hogy ki és mikor eszelte ki, hogy rettegésben tartsa a várost, mi pedig már kételyek és gondolkodás nélkül elfogadjuk a létezését, hogy legyen mitől rettegjünk, mondta magában a lány, aki a Petőfi utcán mindig a túloldalon ment, mert félt, Most meg az undorító szája vagyok, jutott hirtelen eszébe, és öklendezve gondolt önmagára meg a ruhára, amit csak nemrég vetett le, úgy érezte, mintha védtelen testét hideg, nyálas ajkak csókolgatnák, fehér, fröcsögő betűket hányna rá ez a hatalmas habzó száj, ő maga pedig egy darab élő, undorító, rózsaszín hús lenne kiszakítva, közszemlére utcára hajítva, mert Én vagyok ő, vagy fordítva, ő én: a húsa vagyok, elválaszthatatlanul összenőve vele, belém bújt, hogy ne tudjam lemosni sem magamról, a képmását, mint szégyenbélyeget, rám sütötték, én vagyok ő, pontosabban mi mind ő vagyunk, mert együtt, szép fegyelmezett rendbe állítva és vezényszóra fordulva vagyunk ő: hiszen ő maga nem létezik sehol, senki soha nem látta, de nem: Tátá látta és Pista bátyám is, valaha együtt ültek a gyűléseken, de most már csak kép, kép, kép, nem valóságos ember, hanem egy kép, amit mi együtt találtunk ki, és öntudatlanul rakjuk ki a testünkből, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy miben vesznek részt és meddig, mert közelről ugyanúgy semmit sem látunk az egészből, ahogy az a nyolcadikos iskoláslány sem láthatja magát abban a pillanatban, csak a gyűrött bohócruhákat, amikben vezényszóra, négy ütemre fordulnak egy üres, visszhangzó stadionban, ahova nem érkezik senki, mert születésnapján sem száll le majd a stadion közepén, de ha mégis, akkor sem látnák, mert fejünket balra kell fordítaniuk, hogy a csuklya előbb kék, aztán piros oldala látsszék az arcunk helyett, merthogy nincs is már saját arcuk, csak az ő óriás feje látható a kürtő formájú stadionban, vagy fentről a hófoltos Fellegvárról vagy a sáros Törökvágásról, a magasból lehet, hogy le is filmezik örök tanúságként, hogy beléjük költözött, és hiába állnak majd órák hosszat némán, mozdulatlanul várakozva, maguk ünneplik, amit öntudatlanul és tehetetlenül kitaláltak, ő nincs sehol, mert csak egy álom ez, jeges januári rémálom, amiből föl kellene végre ébredni, vagy állva elaludni és végleg kihűlni, A szája vagyok, mozdulatlanul kell állnom, mint egy szobor, ha mozdulok, az ajak is mozdul velem, kinyílik és felfal engem, vagy szóra nyílik és beszélni fog általam, ömleni kezdenek a szavai, mert más szavak nincsenek is, csak az ő rikácsoló hangja, mert én, én, én tartom életben, a vérpiros ruhámmal, ő meg Ürögdi Csabi, és Monduk és Marinka kivételével az egész VIII. C., az egész elit – most még tiszta magyar, jövőre már román osztályokat is indító – iskola, meg a faipari, a zenei líceum és az energetikai, meg mind a többiek, a kiválasztottak, ők mind, hiszen ők adják a vért hozzá, amikor meghallják a sor végéről a katonai vezényszót, hogy “stîîîîîîîînga!”, az első szótagot fenyegetően leengedve, hosszan elnyújtva, a másodikat hirtelen felkapva, hogy “balra át!”, és már képpé váltak, szájjá, hajjá, bőrré, szemmé, patkómintás nyakkendővé és füllé, pedig nem is látják, nem hallanak semmit, nem néznek semmit, hallgatnak, hallgatnak, hallgatnak, Ha balra fordulsz, AZ vagy, és most “balra át!”, és fájdalmat sem éreznek a januári fagyban.
A lapszám további tartalmából:
Megjelent a Pécsett szerkesztett Jelenkor januári száma, élén Marno János és Kun Árpád verseivel. A lap részleteket publikál készülő regényekből: Tompa Andreától A hóhér háza címmel, Grecsó Krisztiántól a Randevú Arankával címet viselő nyomozástörténetből és Kerékgyártó István Trüffel Milán-történeteiből. A szépirodalmi rovat további része verseket közöl: az idősebb nemzedéket Gömöri György, a fiatal költőket pedig Magolcsay Nagy Gábor, Lanczkor Gábor, Beck Tamás, Farkas Diána és Kálmán Gábor képviseli.
A verseket követően olvasható Ménesi Gábor beszélgetése az irodalomtörténész-kritikus Angyalosi Gergellyel, majd Elek Tibor tanulmánya Gion Nándor novellisztikájáról két hetvenes évekbeli kötete kapcsán, valamint Gyürky Katalin összefoglaló írása az Európa Kiadó Nabokov-életműsorozatáról. Befejező részét adja közre a lap Csordás Gábor 1990-ből származó főszerkesztői levelezésének, Konrád György pedig olvasáskultúránk változásairól írt esszét Írás, olvasás, véletlen bolyongás címmel.
A februári szám szépirodalmi rovatát a 2008. évi Bródy-díjas Dunajcsik Mátyás Átkelés a Lidóra című novellája, és a díjazottat laudáló Mikola Gyöngyi írása zárja.
A kritikák között Görföl Balázs írt bírálatot Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről, Mikó Imola Szőcs Géza Limpopójáról, míg Selyem Zsuzsa Tandori Dezső legutóbbi két könyvéről, a Torlandó szörfpókerről és a Kilobbant sejtcsomókról. Schuller Gabriella írásának tárgya Darabos Enikő Nem-játék című tanulmánykötete.
Sz. Koncz István pécsi tudósokat megszólaltató interjúsorozatában ezúttal Dr. Zámbó Katalinnal, a pécsi Nukleáris Medicina Intézet professzorával készített beszélgetést.
A verseket követően olvasható Ménesi Gábor beszélgetése az irodalomtörténész-kritikus Angyalosi Gergellyel, majd Elek Tibor tanulmánya Gion Nándor novellisztikájáról két hetvenes évekbeli kötete kapcsán, valamint Gyürky Katalin összefoglaló írása az Európa Kiadó Nabokov-életműsorozatáról. Befejező részét adja közre a lap Csordás Gábor 1990-ből származó főszerkesztői levelezésének, Konrád György pedig olvasáskultúránk változásairól írt esszét Írás, olvasás, véletlen bolyongás címmel.
A februári szám szépirodalmi rovatát a 2008. évi Bródy-díjas Dunajcsik Mátyás Átkelés a Lidóra című novellája, és a díjazottat laudáló Mikola Gyöngyi írása zárja.
A kritikák között Görföl Balázs írt bírálatot Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről, Mikó Imola Szőcs Géza Limpopójáról, míg Selyem Zsuzsa Tandori Dezső legutóbbi két könyvéről, a Torlandó szörfpókerről és a Kilobbant sejtcsomókról. Schuller Gabriella írásának tárgya Darabos Enikő Nem-játék című tanulmánykötete.
Sz. Koncz István pécsi tudósokat megszólaltató interjúsorozatában ezúttal Dr. Zámbó Katalinnal, a pécsi Nukleáris Medicina Intézet professzorával készített beszélgetést.
Hozzászólás