Mármint elsősorban a könyvének szentelik, de úgy, hogy közben ő is jelen van. Ezekkel a kérdésekkel, kétségekkel és egy kézitáskával szálltam fel a vonatra, hogy Szegedre látogassak, a Magyar lagúnák elnevezésű konferenciára.

A vonatút viszonylag jól telt. A kupé Nagykőrösig fűtve volt, és az első idegengyűlölő megjegyzés csak Kecskemét után hangzott el. A szegedi pályaudvarra már sötétedés után futott be a gyorsvonat. Szegednek valahogy jól áll az este. Ahogy Győr szép egy téli reggelen, Debrecen egy tavaszi délelőttön vagy Pécs egy nyári délutánon, úgy a széles és hosszú szegedi sugárutak, az impozáns, barokkban incselkedő házak és a tágas terek különösen jól mutatnak egy őszi estén. De lehet hogy fordítva még igazabb: Győr este, Debrecen reggel, Pécs délelőtt, Szeged délután, és így tovább... Vigyázni kell, jobb óvatosnak lenni, ha az élet tárcán kínálja a lehetőségeket.

A kétnapos konferencia előestéjén Grecsó Krisztián beszélgetett Darvasi Lászlóval a Grand Caféban. Darvasi és Grecsó több szempontból is rokonítható: szegedi átszállás, budapesti érkezés, az Élet és irodalom szerkesztősége, kispróza és nagypróza, történetközpontú poétika, mesekedv, a jóindulat iróniája, satöbbi, de amiben a leginkább hasonlítottak a beszélgetés elején az a zavar volt. Zavarban voltak mindketten. Grecsó próbált jó tempóban indítani, de Darvasi azon a nyomvonalon nem igazán tudott, akart elindulni. Grecsó dilemmája az elején az volt, hogy beszéljenek-e az új regényről vagy sem. Először úgy indultak el, hogy nem hozzák szóba, Trapitiztek, aztán mégis arrafelé kanyarodtak, és ez jelentette a kiutat a pillanatnyi indiszponáltságból. Előtte Darvasi új ÉS-beli tárcasorozatával, Az irodalom ellenségeivel kapcsolatban tett fel kérdéseket Grecsó. Grecsó szerint valahol a hatvanas évek táján kikopott a magyar irodalom szövetéből a játékosság, a marháskodás, vagy akár a magánéleti súrlódások is, helyette viszont megjelent a sértődés, a díjirigység, gyanúsítás. Ez mintha nem egészen lenne így: a magánélet viharai mindig is alakították-alakítják, deformálják és reformálják a magyar irodalmat. Darvasi szerint egy író megkaphatja a létező legnagyobb díjat is, mondjuk a Tejút-díjat, akkor is arra az egyetlen kritikára gondol, amit ellene/róla írtak.

Darvasi számára az írás egyszerre gyógyszer és menedék, írás közben csak az számít, hogy ott papíron, pontosabban a papíron rendben legyenek a dolgok. Darvasi érzékletesen különböztette meg a tárcát az írás egyéb formáitól. Az elmúlt 20 évben a Délmagyarország számára hetente két tárcát írt, ez több mint 2100 rövidszöveget jelent. A rövidtávot, az egy oldalt félóra alatt abszolválja, ennek a dupláját másfél-két óra alatt veti papírra. A tárca a pillanat műfaja, olyan, mint az a virág, amit a város különböző pontjain ültet el Szép Imre, botanikus - példálózott az új regény egyik szereplőjével. A virágok legnagyobb részét letapossák, lezabálják, de az ültetés boldogságát ez se tudja elvenni. Sőt. Grecsó ezen a ponton a Könnymutatványosok és a Virágzabálók poétikai különbségeit sommázta, Szilasi László kritikája nyomán, aki az új Darvasi-regényt a Ponyvaregényhez hasonlította. Mindenképpen nyitott szerkezetet akart, válaszolta az író, ezért is olvasható egy történet három különböző elbeszélésben. A mozgékony viszonyokra, a soha nem rögzíthető nézőpontokra, az egyértelműség látszatára, a bizonyosság illúziójára, és a pontos tudás képtelenségére összpontosított. Ebből következik, hogy fokozatosan eltolódtak a regény írása során a hangsúlyok. Hat-hét éve az 1879-es, a régi Szegedet elmosó és az új Szegedet előteremtő nagy árvízről kezdett információkat gyűjteni. Darvasit a fenséges pusztítás, avagy a pusztítás fensége foglalkoztatta, hiszen ez a természeti katasztrófa valamit eltüntetetett, valamit viszont létre is hozott. Ahogyan körvonalazódott előtte a történet, úgy lettek egyre fontosabbak az előzmények. Végezetül egészen a reformkorig araszolt vissza, így rájött, hogy akár árvíz nélkül is megírható lenne a regény, amelyben a város, mint Meta-Szeged jelenik meg.

Ezen a ponton Grecsó a Darvasi-mondat átalakulását vetette fel. Válaszában Darvasi a nyelv működését a ritmus és a szabadság feszültségével írta le. Egyszerre kell a mondatnak valamilyen ütemet, formát diktálnia, és egyszerre kell megőrizni a gondolkodás és az írás szabadságát. (Ezt a mondatpoétikai kérdést Nádas Péter a tisztességes mondat fogalmával érzékeltette Hazatérés című esszéjében. A tisztességes mondat a képzelet és a tapasztalat, örökkön más és más arányban megszülető kombinációja.) Amikor leül írni, vallotta be Darvasi, mindig újra kell tanulnia a nyelvet. „Aki félelem nélkül kezd…” – indította egyik mondatát Darvasi, de aztán megakadt, elgondolkodott és nem is fejezte be. Aztán Schütz doktor és Szép Péter egyik jelenetét olvasta fel a regényből. Darvasi szemmel láthatóan elveszett a saját történetében, nem tudta, hogy ez a jelenet 1848 előtt vagy után játszódik-e. Be van fejezve a nagy mű, a történet forog, tükröződik, az alkotó pedig kívülről közelíti meg azt. A beszélgetés végén, a jövőbeni tervek kapcsán Darvasi elmondta, hogy egy XVI. és egy XIX. századi történet után, a történelem logikája azt kívánja, hogy egy huszadik századi nagyregényt is írjon. Annyi borzasztó és szép téma van. Majd fel is sorolt párat: Don-kanyar, 1944, Rákosi-kor, 1956…

A Tisza-parton mit keresek? Kultikus beszédmód ide, referenciális olvasás oda, azért  nyomkereső játék és fikcióhalmozó öröm, hogy a Virágzabálók helyszínein sétál az ember. Kezében a könyvvel vagy sarkában a szerzővel. A szerzővel, aki megszeppenten, hol ott van, hol pedig nincs ott a róla szóló tanácskozáson.

Bombitz Attila Best of Darvasi: Horger Antaltól a Virágzabálókig című előadásában Darvasi egész eddigi életművét, a változásokat és az azonosságokat sommázta. Frappánsan, metaforikusan, kritikusan, monografikus pontossággal. Olvasatában a Virágzabálók visszafele is értelmezi a korábbi szövegeket, elsősorban a korai novellák bűn és bűnhődés tematikáját, de mindezt a Könnymutatványosok elbeszélői hedonizmusához képest egy visszafogott, megszelídített nyelven. Wernitzer Julianna a fikcióképzés folyamatait, a regény belső játékait és időkezeléseit vizsgálta. A szöveg-immanens elemzések után érdekes ellenpont volt Rudaš Jutka előadása, aki a regény Szeged-reprezentációjára és multikulturális társadalomábrázolására fókuszált. Takáts József fontos és pontos hozzászólásában kifejtette, hogy a regénybeli multikulturális világ nem felidézett, hanem alapvetően kitalált. Az etnikai sztereotípiák, a nemzetiségkarakterológiák pozitív, liberális színrevitele. Turi Tímea előadásában (A nem létező bírálat) nem volt hiány a hiányban. Turi ugyanis a regény hiányszálait fejtette fel, az emlékezés és az amnézia összecsillanásait. Emellett a szó, a betű, a seb, az arc és a virág diszkurzív mezején barangolt végig amélyenszántó gondolatokkal. Az első nap végén Gaborják Ádám a regény testábrázolásait és testhiányait a kurrens testelméletek bevonásával olvasta össze.

A Virágzabálók Szegednél tetőzött, de a medrében maradt, nem árasztotta el a kultikusság az értelmezési útvonalakat. A regény pedig akárcsak egyik ihletője a Tisza halad a tenger felé.

(A fotókért köszönet Turi Tímeának.)

Szegő János