Mindketten számtalan fordításkötetet mondhatnak magukénak. Ritkaság az olyan szép kort megért házasság, mint az Önöké, ráadásnak mindketten műfordítók. Érdekelne, hogyan csiszolódtak össze, hogyan nevelték, formálták, alakították egymást? Egy időben érlelődött meg Önökben a döntés, hogy fordítani fognak, vagy az egyikük ösztönözte a másikat?

Z. M. Amikor én fordítani kezdtem, vagyis néhány évvel a II. világháború befejezése után, András már “befutott” műfordító volt, hiszen az ő fordításai már a múlt század harmincas éveinek felében megjelentek. A házasságunk, amelyet 1945-ben kötöttünk, bizonyos mértékben valószínűleg hozzájárult, hogy elkezdtem fordítani én is, de nyilván ettől függetlenül is bekövetkezett volna, mert bilingvis múltam és humán, irodalmi beállítottságom erre úgyszólván predesztinált. Persze a munkámat nagyon megkönnyítette, hogy kezdő fordítóként segítségért és tanácsért fordulhattam Andráshoz, ami aztán később kölcsönössé vált. Az idők folyamán bebizonyosodott, hogy óriási előny, ha családon belül, vagyis minden szükséges alkalommal azonnal ki lehet kérni valakinek a tanácsát, mert kérdés, kétes helyzet bőven akad minden fordítás során.

Z. A. Margit a közte és köztem kifejlődött fordítói kapcsolatra vonatkozó kérdésre adott válaszában közölte, hogy kettőnk fordítói tevékenysége nem párhuzamosan alakult ki, de nem említette, hogy ennek oka a kettőnk közötti lényeges korkülönbség volt. Amikor ő érettségizett, én már ügyvédjelölt voltam az ő szülő- és lakhelyén, Munkácson, de irodalommal jóval előbb, prágai diákkoromban kezdtem foglalkozni. Ezeknek a kezdeteknek megvolt a maguk logikátlan specialitása: magyar létemre eleinte nem cseh szerzők műveit ismertettem magyarul, hanem fordítva: abban a meggyőződésemben, hogy a magyar irodalom távolról sem foglal el hozzá méltó helyet a cseh irodalmi életben, magyar irodalmat ismertető írásokat igyekeztem elhelyezni cseh irodalmi lapokban, lehetőleg a legtekintélyesebbekben, mint amilyenek a Listy pro umění a kritiku, a Rozhledy és a Kritický měsíčník voltak. De ezzel csaknem párhuzamosan cseh verseket és elbeszéléseket fordítottam magyarra és jelentettem meg a Nyitrán 1937-ben kiadott Szlovenszkói magyar írók antológiájában. Ez a négykötetes mű a Mártonvölgyi László és Dallos István alapította Híd – Szlovenszkói Magyar Irodalmi Társulat legjelentősebb kiadványai közé tartozik.

Új műfordítók is feltűntek az utóbbi években, hogy néhányat említsek, Pavel Novotný vagy Simona Kolmanová. Az őket megelőző generáció képviselői is serénykednek, vegyük csak példaként Dana Gálovát vagy Anna Valentovát. Tartják Önökkel a kapcsolatot, felkeresték Önöket kérdéseikkel, kérték tanácsukat? Egy írótalálkozón azt hallottam, hogy a folyóirat-szerkesztést nem lehet tanfolyamon elsajátítani. A műfordítói szakmával is hasonló a helyzet?

Z. M. Az “új műfordítók”, akiket említ, valójában nem igazán a partnereink, mert valamennyien az “ellenkező” irányban, vagyis magyarból csehre fordítanak. Ebbe a tévedésbe (vagyis hogy bennünket a csehre fordítók közé sorolnak) egyébként mások is beleesnek, mert mi afféle fehér hollók vagyunk itt Prágában: Csehországban élünk, és magyarra fordítunk. Így hát az említett kollégák nemigen fordulnak tanácsért hozzánk, és mi sem hozzájuk. A szótárak sokban segítenek ugyan, de néha nem elegendők. Ha a lefordítandó mű egyik szereplője történetesen szenvedélyes halász, akkor nem elegendő megtalálni a szótárban, hogy a ’splávek’ az pedző vagy úszó és a ’vlasec’ horogzsinór, hanem azt is meg kell tudni, hogy a horgot csalival férgelik fel, meg hogy a csalit pedző halat erélyes kézrándítással a horogra kellnyársalni, és ennél sokkal többet, meg kell ismerkedned az egyes rétegek, csoportok szlengjével. A halászatot persze csak találomra választottam, a műfordítói munka során temérdek olyan kérdés merült fel, amelyet a különböző szakmák beavatottaival kell megbeszélni. A legtöbb esetben mi csak Magyarországon tudjuk őket megtalálni.

Ami a másik kérdést illeti: a műfordítás kétségkívül alkotó, művészi tevékenység, és mint ilyen, jórészt tehetség függvénye, mégis az az érzésem, hogy a hozzáértő és tapasztalt előadó sok értékes és hasznos útbaigazítást nyújthat az érdeklődőnek.

Mellékállásként űzték a fordítást vagy sikerült ösztöndíjakat, fordítási támogatásokat kapniuk? Sok esetben csak a kiadót, a könyv megjelentetését támogatják különféle irodalmi alapítványok, és a fordító csupán kedvtelésből kénytelen fordítani... A frissen alakult Műfordítók Egyesületének tagjai is azt fájlalják, hogy nincs megfizetve a műfordító. Önök hogyan vélekednek erről? Megélhet-e manapság egy főállású műfordító?

Z. M. Amíg nem lettünk nyugdíjasok, a műfordítás mindkettőnk második foglalkozása volt. Azért beszélek “második” és nem “mellék”-foglalkozásról, mert a műfordítói munka számunkra való fontosságát, szívünkhöz való közelségét illetően nehéz pontos határvonalat húzni a fő és a mellék között. Nagyon szerettem a könyvtárosi munkámat, de ha éppen olyasmit fordítottam, ami magával ragadott, ami élményt jelentett nekem, akkor bizony a fordítói munka került a főhelyre.

Ösztöndíjak, fordítói támogatások régebben nemigen léteztek, az elismeréseknek, amelyekből nekünk is jutott (nívódíjak, alkotóházak igénybevételének lehetősége stb.) anyagilag nem volt jelentőségük. Manapság lehet ugyan folyamodni pénzbeli támogatásért, de mi ezeket az utakat nem ismerjük, nem tanultuk meg “adminisztrálni magunkat”, megszoktuk, hogy a munkánk minősége elég volt ahhoz, hogy mindig több megbízást kapjunk, mint amit el tudunk vállalni. A mai megváltozott helyzethez csak annyiban alkalmazkodunk, hogy a kiadókhoz fűződő régi szálainkat felhasználva megpróbálunk egy-egy szerintünk jó cseh irodalmi művet felajánlani fordításra, de az eredmény attól függ, hogy a kiadó véleménye szerint az általunk ajánlott írás számíthat-e kommerciális sikerre.

Hogy fordítói jogdíjakból meg lehet-e élni? Elképzelhető, hogy igen, de ehhez sok szerencse kell. Például Vladimír Medek, aki egymás után fordítja csehre Márquez regényeit és utóbb J. K. Rowling egymást követő Harry Potter-köteteit, minden bizonnyal, mint főállású fordító is jól meg tud élni, de az ilyen esetek inkább kivételnek számítanak. Nekünk a fordítások anyagilag mindig csak kis pótlékot jelentettek. De őszintén bevallom, a honoráriumnak világéletünkben csak nagyon kis jelentőséget tulajdonítottunk. Ha ingyen kellett volna fordítanunk – különösen olyan művet, ami tetszett nekünk –, szívesen megtettük volna. Nem annyira kedvtelésből, mint ügyszeretetből. A honorárium elmaradása sosem érintett bennünket érzékenyen, de annál érzékenyebben az, ha valamilyen oknál fogva a lefordított mű nem jelent meg.

A Kalligram Kiadónál nemrégiben jelent meg a Feltámadt tetszhalottak című közös fordításkötetük. Ha értesüléseim igazak, akkor ez az első közös fordításkötetük. Korábban nem gondoltak rá, hogy közösen dolgozzanak egy köteten? Mennyiben tért el a “közös” mű fordítása az “egyéni” műfordítástól?

Z. M. Már idestova három éve lesz annak, hogy a Feltámadt tetszhalottak című mű megjelent a Kalligramnál. Valóban ez az első kötetünk, amelyben mind a kettőnk neve szerepel fordítóként. Ez azért van, mert a kötet különböző szerzők elbeszéléseiből áll, és így a fordító neve pontosan megjelölhető. De ami egy-egy mű lefordításán való szoros együttműködésünket illeti, az nagyon sok esetben fennállt anélkül, hogy ezt bármilyen formában feltüntettük volna. Ha csak lehetett, arra törekedtünk, hogy egyikünk fordítását a másikunk összevesse az eredetivel, és javításokat javasoljon. Ezt a munkamódszert tartottuk ideálisnak, de időhiány miatt sajnos nem lehetett mindig megvalósítani. Viszont ezekben a kötetekben bízvást fordítópárként szerepelhettünk volna, ami, az igazat megvallva, eszünkbe sem jutott. Ezt az együttműködést a helyzetünkből adódóan természetesnek tartottuk és nem hoztuk mások tudomására. Pedig csakis így tudom elképzelni a cseh műfordító házaspárokként szereplő fordítók (pl. Luba a Rudolf Pellarovi, Pavel a Olga Bojarovi stb.) együttműködését.

A Feltámadt tetszhalottak alcíme Tilalomtól szabadult cseh elbeszélők, tehát disszidens vagy belső emigrációba kényszerült írók műveit tartalmazza. Ez azt jelenti, hogy a kötetben szereplő Hrabal-, Askenázy-, Kundera-írások közül semmi sem jelent/jelenhetett meg magyar nyelven?

Z. M. A Feltámadt tetszhalottak előszava választ ad a kérdésre. Az írókat és általában a művészeket sújtó tilalom a kommunista rendszer igen bonyolult fegyvere volt. Súlya és mértéke nagyon különbözött egymástól. Olyan cseh író, aki már előzőleg publikált és a kommunista hatalomátvétel óta egészen 1989 végéig egyáltalán nem jelenhetett meg, alig vagy csak kevés akadt. Nekem csak Viktor Fischl jut eszembe. Mert például már Egon Hostovskýnak, aki 1949 óta szintén végig emigrációban élt, a cenzúra némi enyhülése meghozta legalább egy-két műve kiadását. Általában inkább az érintett szerzők bizonyos alkotói időszakára, néha bizonyos műveire vonatkozott a tilalom. Például Frantisek Langer műveit – az író “nemzeti művész” címének köszönhetően – fanyalogva bár, de kiadták, ám a légionista témájúakat következetes tilalommal sújtották. Aztán eljöttek az “áldott” hatvanas évek, amelyek nagy rést ütöttek a taburendszeren. Sajnos csak egy nagyon rövid ideig úgyszólván minden megjelenhetett, illetve megjelenhetett volna, hogy azután még keményebb megtorlások következzenek. Az említett előszó megemlíti Bohumil Hrabalnak az elfogadás és tilalom között ingadozó valóban bonyolult helyzetét is. Askenázy és Kundera írásai, amelyek a kötetben szerepelnek, megjelentek ugyan a két szerző emigrálása előtt, de azután kitiltották őket még a könyvtárakból is. Csak az, aki átélte a kommunista uralom negyven évét és irodalommal foglalkozott vagy legalább intenzíven érdeklődött iránta, csak az ismerheti ki magát ennek a tilalmi szisztémának szövevényes útveszőiben.

Önök kezdetben még a Prager Könyvkiadónál jelentették meg köteteiket, amely német és magyar nyelven is publikált irodalmat. Mi lett a prágai könyvkiadó sorsa?

Z. M. Prager Jenővel csupán András került kapcsolatba, de tavaly, amikor az Amicus Revue felkért, hogy írjak a lapba egy cikket a fordításainkról, foglalkoztam egy keveset ennek a legendás hírű kiadónak a működésével. Megtudtam, hogy 1894-ben született Budapesten, de csaknem egész életét emigrációban töltötte. Kiadói munkásságát az I. világháború után Bécsben kezdte, 1934-ben az ottani szociáldemokrata felkelés leverése után Csehszlovákiába menekült, ahol a kormány támogatásával magyar és német fordításban cseh, szlovák, orosz stb. szerzők műveit jelentette meg. Elsősorban szépírókat, mint pl. Čapek, Vančura, Olbracht, Solohov, Ehrenburg, de politikusakat is (Masaryk, Benes, Dérer, Hodza és mások). Prager könyveihez különös pikantéria fűződik, mégpedig az, hogy Magyarországra nem legálisan vitték ki, hanem a határon sónak deklarálva csempészték át őket, és a könyvesboltokban titokban adtak túl rajtuk. Erről a múlt század ötvenes éveiben a budapesti Írók Könyvesboltjának akkori vezetőjétől, Szenes úrtól értesültünk, aki szívesen festette le ezeknek az ügyleteknek a részleteit. Prager a háború kitörése után Londonba menekült, ahol 1967-ben meghalt. Állítólag számos kéziratot vitt magával, de hogy azokból sikerült-e valamit kiadnia, nem tudjuk. Egyébként munkásságáról 1977-ben Kollin Ferenc tollából Budapesten monográfia jelent meg A Prager Könyvkiadó története címmel.

Z. A. Pragerrel csak én kerültem kapcsolatba, aminek a már említett kor- és lakhelykülönbségen kívül (Prager egyik székhelye Prága, a másik Pozsony volt) az a magyarázata, hogy a harmincas évek második felében fokozottabban kezdtem műfordítással foglalkozni. Ezt megkönnyítette a kapcsolatom Donner Pállal, a prágai rádió magyar adásának akkori vezetőjével, akinek felkérésére két előadást tartottam ott a magyar irodalomról. Donner a rádiónál betöltött tisztségén kívül a minisztertanács kisebbségi osztályának munkatársa is volt és ettől függetlenül Prager legtevékenyebb külső lektora, szerkesztője, könyveinek propagátora és a legtöbbet foglalkoztatott fordítója. Ő hozott össze Pragerrel, aki egymás után két regényfordításomat adta ki (Ivan Olbracht: Átok völgye, Vladimír Vančura: Szökés Budára). Egy harmadikkal is megbízott, de az már az emigrálása miatt nem jelent meg. Prager nemcsak lelkes és hozzáértő, de igen korrekt kiadó is volt, megkövetelte, de meg is becsülte a jó munkát, és képzett szerkesztőkkel vette magát körül, akikkel öröm volt együttműködni. Egyikük, a már említett Donner Pál élete tragikusan végződött: a németek Prágába való bevonulásakor kiugrott a rádió épületének valamelyik emeleti ablakából.

Van-e kedvenc fordításkötetük, amelyik különösen a szívükhöz nőtt, amire különösen büszkék?

Z. M. Különböző beszélgetések során több kedvenc fordításomról is nyilatkoztam már, de ezúttal az általam fordított szerzők közül mindenekelőtt a tíz évvel ezelőtt elhunyt Ladislav Fuksot szeretném kiemelni, akit az egyik legnagyobb modern cseh írónak tartok. Többen is elmondták, hogy a fordító az, aki a művet legjobban megismeri, mert nemcsak elolvassa, mint a bírálói, hanem mondatról mondatra átülteti, szóról szóra átformálja, átgyúrja a maga nyelvére, tehát alaposan belelát az író műhelyébe, műhelytitkaiba, módszereibe, fel tudja becsülni erősségeit és gyengéit. Ilyen vizsgálatnak alávetve Fuks tökéletesen megállja a helyét és megüti a legmagasabb írói mércét. Igazán nem mondható realista írónak, ellenkezőleg, mindig inkább a történések pszichológiai vetületét, mint magukat a történéseket rögzíti, mind témáinak megragadása, mind stílusa a valóság és az álom határán mozog, mondatai mégis szigorú belső logikával vannak felépítve, úgyhogy a fordítónak nem akad javítanivalója, sőt, minden változtatással csak ártana az egyénien mesteri szövegnek. A fordítás sikere itt azon múlik, hogy meg tudja-e őrizni az eredeti mű hangulatát, sejtelmességét. A Változatok sötét húrra című kiváló regényén kívül, amelyet András fordított, Fuks majdnem minden jelentős művét én tolmácsoltam a magyar olvasónak. A legjobban három írását szeretem: a Mundstock úr, az Utazás az ígéret földjére és A hullaégető címűeket. Megannyi remekmű. Ide sorolható még a naiv festészetet idéző Boldogultak bálja is. Valamennyi több magyar kiadást ért meg, A hullaégetőt nagy sikerrel filmre vitték, több regényét a Magyar Rádió is sugározta, és átdolgozásban bemutatta a Magyar Televízió is. Fuks későbbi korszakában alkotói hanyatlás állt be, de ezeket az írásokat én már nem fordítottam.

Z. A. Erre nehéz válaszolni, de ha a kérdésben szereplő “fordításkötet” nem jelent kizárólagosságot, vagyis azt, hogy más fordítók nem szerepelnek benne, akkor kedvenc fordításköteteim a verses antológiák, illetve versgyűjtemények (a sok közül csupán hármat említek: a Móra Ferenc Kiadó Cseh antológiáját, az Európa Kiadó XX. századi cseh és szlovák költészet című gyűjteményét és ugyancsak az Európánál megjelent Frantisek Halas verseit – a három kötet kb. 125 versfordításomat tartalmazza). A próza területén pedig Olbracht regényei és Karel Čapek novellái és regényei (a híres trilógiája két kötetét én fordítottam), köztük a Betörők, bírák, bűvészek és társaik (Cseh eredetiben: Povídky z jedné a druhé kapsy), de a Kínos történetek is (Trapné povídky) olyan sokszor és olyan különböző kombinációkban és változatokban jelentek meg magyarul, hogy ezeknek a fordításoknak a bibliográfiáját összeállítani igen nehéz feladat.

Olbracht műveinek java részét én ültettem át magyarra, különösen az Átok völgyét szeretem (nemcsak azért, mert ez volt az első regényfordításom) meg a Suhajt, mind a kettő remekmű, számos kiadást ért meg magyarul és nagy sikerük volt. A pozsonyi Madách Kiadó a múlt század nyolcvanas éveinek végén ezt a két nem hosszú regényt összekötötte Olbracht Kárpátaljáról szóló szociográfiai munkájával, a Hegyek és évszázadokkal (amit szintén én fordítottam) és az egészet Kárpátaljai trilógia néven adta ki, ami zseniális ötletnek bizonyult. Az egész mű így egyben csodálatos és sok szempontból megvilágított képet tár az olvasó elé erről a már csaknem feledésbe ment tájegységről, amely hosszú időkig Magyarország része volt. Ha valamelyik kiadó ezt a trilógiát újra megjelentetné, biztos vagyok benne, hogy sikere lenne vele.

Ha már a prózánál tartunk, feltétlenül meg kell említenem Vladislav Vančura Szeszélyes nyár (Rozmarné léto) című apró mesterremekét, amelyet a magyar kritika szintén nagy elismeréssel fogadott. És nem utolsósorban kedvenc regényfordításaim közé tartozik Josef Skvorecký Gyávákja (Zbabělci) nemcsak azért, mert kiváló mű, hanem azért is, mert különböző nyelvrétegek, a többi között a háborús “dzsessz-ifjúság” beszédstílusa keverednek benne, úgyhogy a lefordítása igényes és ugyanakkor örömteli feladat volt.

Együttműködtek-e a szerzőkkel? Voltak-e olyan szövegrészek, ahol a kontextusból sem rajzolódott ki a szó jelentése és kénytelenek voltak a szerző segítségéhez folyamodni?

Z. M. A szerzőkkel nagyon sok esetben működtünk együtt. Azt nem állítanám, hogy kifejezetten érthetetlen szöveggel találkoztunk volna, de akadtak szövegrészek, amelyek nem voltak eléggé világosak, esetleg kétféle magyarázatra adtak okot, néha tévedések is becsúsztak a szövegbe, amelyek elkerülték a szerkesztő figyelmét. Ilyenkor nagyon jó volt leülni és a szerzővel mindent tisztázni. Valamennyien készségesen álltak a rendelkezésünkre, eljöttek hozzánk vagy találkoztunk valahol. Kundera szívesen fogadott minden kérdést, azt hiszem, eleve élt benne valami bizalmatlanság a fordításokkal szemben (tőle származik a překládání-překrádání szólam, ami a Kosztolányi-féle fordítás-ferdítés-sel rokon), ezért nagyon megnyugtatta a fordító gondossága. Egészen másképp, mondhatnám, merőben nagyvonalúan viszonyult ehhez a problémához Hrabal. Kérdéseinket szerényen elhárította, mondván, hogy fordítsunk mindent úgy, ahogy mi értjük, ahogy gondoljuk. Nagyon szerettem ezeket a beszélgetéseket, kibővítette a képet, amelyet az íróról alkottam magamban.

Melyik cseh szerzővel való együttműködésre emlékeznek vissza szívesen és miért?

Z. M. Sok szerzővel kerültünk személyes kapcsolatba, természetesen a már említett Ladislav Fuksszal is, aki az írói-fordítói együttműködés keretein túlmenően jó ideig közeli barátunknak volt mondható, igen gyakran látogatott el hozzánk, minket is sokszor meghívott ódon furcsaságokkal telezsúfolt dejvicei garzonlakásába, minden magyarra fordított könyve nagy örömmel töltötte el. De számos más íróval is összejöttünk, talán valamennyivel, akit fordítottunk és aki még élt. Nagyon szívesen gondolunk vissza Bohumil Hrabalra, akivel már pályája kezdetén összeismerkedtünk, a libeňi hátsó udvari lakásában tett látogatásunk élményként él bennünk, a lakás előtt a falnak támasztva Singer varrógépet és egyéb árucikkeket reklámozó színes pléhlemezek díszelegtek, még ma is emlékezünk a fehérbor ízére, amivel megkínált, meg a jól megtermett macskájára, amelyik az asztal közepén trónolt. De többször járt nálunk is, és András több ízben meglátogatta az Arany Tigrisben, ilyenkor mindig maga mellett tartott fenn számára helyet. Milan Kunderával még jóval emigrálása előtt kerültünk személyes kapcsolatba, Andrást a Bartolomějská utcai rettegett rendőrségi épülethez közeli legénylakásán fogadta többször is, engem, aki abban az időben a Nevetséges szerelmek első füzetét fordítottam, nálunk látogatott meg. A fordulat után Franciaországból levelezett velünk prágai találkozást helyezve kilátásba, amire mindeddig nem került sor, mert ha el is látogatott régi hazájába, inkognitóban tette. Nagyon kedves emlékeink vannak Vladimír Páralról, Josef Skvoreckýról, Ota Pavelről, František Hrubánról. Róluk talán András bővebben fog beszélni. Ő a háború előtt Karel Čapekkel, František Halasszal és Ivan Olbrachttal is összejött.

Z. A. Csak kiegészítésképpen én még megemlíteném František Hrubínt, a kiváló költőt, próza- és drámaírót, akivel abban az időben kerültem kapcsolatba, amikor a budapesti Csehszlovák Kultúrközpontot vezettem. Valahányszor Prágába látogattam, mindig találkoztunk, mégpedig a Julis kávéházban, ahol nemcsak az Augusztusi vasárnap című drámájáról és Aranyranett lírai hangú kisregényéről beszélgettünk, amelyeket éppen fordítottam, hanem a cseh irodalom akkori sematizmusával szembeszálló új hajtásairól is, amelyek mindkettőnkből optimizmust váltottak ki.

És a távolabbi múltból felmerülő emlékeim közül még ma is kiemelkednek a harmincas években megvalósult gyakori találkozásaim az egyik legnagyobb cseh lírikussal, František Halasszal, akinek felhívtam a figyelmét Adyra és nyersfordításokat készítettem számára egy tervezett (és meg is valósult) cseh nyelvű Ady-kötethez.

Bandi bácsi, az Ön egyes műfordításainak eredetijéből filmet is forgattak, említsük csak Vladislav Vančura Szökés Budára, Ivan Olbracht Átok völgye vagy Bohumil Hrabal Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok című művét. Milyen érzéssel töltötte el Önt az a hír, hogy megfilmesítették a műveket? A filmszöveg írásakor is a segítségét kérték?

Z. A. A filmek forgatásába engem nem kapcsoltak be, de örömmel töltött el, hogy az általam fordított művek ilyen formában is sikert arattak. Viszont annál intenzívebben vettem részt a Szigorúan ellenőrzött vonatok magyar színpadra vitelében, mert az Ivo Krobot rendező által színpadra átdolgozott művet én fordítottam magyarra, és négy magyarországi színház játszotta.

Melyik korszakát szerette jobban: amikor funkcióban volt, például a budapesti Csehszlovák Kultúra első igazgatójaként vagy a prágai Csehszlovák Kultúrkapcsolatok Intézetének helyetteseként, illetve amikor zavartalanul fordíthatott, esetleg amikor lexikon címszavait szemezgette? Vagy egymásba folynak ezek az időszakok és nem különíthetők el?

Z. A. A kérdésekben felsorolt munkahelyeim közül a budapestit szerettem a legjobban, persze azt is irodalmi munkálkodásommal egybekötve.

Prágai könyvesboltokba betérvén felfigyeltem rá, hogy a magyar könyvek fedőlappal az olvasó felé és nem gerinccel sorakoztak a polcokon, ami örömmel töltött el, hiszen jobban felkelti a vásárlók figyelmét. Úgy véltem, hogy a cseh kiadóknál szép számmal jönnek ki magyar művek csehül, de Simona Kolmanová szerint elég szórványos a megjelenésük, és szerinte kevés olyan cseh kiadó van, amely úgy érzi, oda kell figyelnie a közép-európai országok irodalmára is. Szerinte Magyarországon nagyobb az érdeklődés a cseh irodalom iránt. Önök is így látják, és ha igen, mi lehet Önök szerint ennek az oka?

Z. M. Statisztikai adatokat vagy esetleges felmérések eredményeit kellene ismernem ahhoz, hogy ezt a kérdést felelősségteljesen megválaszoljam, de a cseh és a magyar irodalommal foglalkozók általában azt tartják, hogy a cseh széppróza térhódítása Magyarországon nagyobb, mint a magyaré Csehországban. Hogy ez minek, illetve kinek az érdeme? Kétségkívül megint csak a mágikusnak nevezhető hatvanas évek cseh irodalmában fellépő “nagyoké”, akik humanizmustól áthatott mondanivalójukkal az akkori jelenen messze túlmutató és a szó legjobb értelmében mind tartalomban, mind formában modern műveikkel olyan hatásosan szólították meg külföldi olvasóikat, mint a hazaiakat. Ezek közé sorolhatók elsősorban Bohumil Hrabal, Ladislav Fuks, Vladimír Páral, Milan Kundera, de sokan mások is, nem utolsósorban Jan Otčenásek, Ota Pavel stb. (Igen találó a Magyarországon – talán Esterházy Péter nyomán – főként irodalmi körökben elterjedt tréfás mondás, mely szerint Hrabal a legnagyobb magyar író.) Ugyanakkor meg kell mondani, hogy a drámairodalomban a magyar szerzők Csehországban összehasonlíthatatlanul nagyobb sikereket értek el, mint cseh kollégáik Magyarországon. Ez főként Örkény Istvánnak köszönhető. Az ő Macskajátéka és Tótékja a cseh színpadokon egészen kivételes diadalt arattak.

Margit néni, Önnek 2003-ban jelent meg a Kalligram Kiadónál Emlékfoszlányok címmel holokauszt-emlékirata. Egész életében magában hordozta mindezt, és csak most tört felszínre – minek köszönhetően? Kertész Imre Sorstalansága hatott Önre ösztönzőleg?

Z. M. A választ arra, hogy miért hordoztam magamban az emlékeimet olyan soká anélkül, hogy leírtam volna őket, az Emlékfoszlányok utolsó Zárószó - Gyógyító emlékek fejezete tartalmazza. Ez a fejezet sajnos – a szerkesztő szerint “technikai malőr” folytán – kimaradt a Kalligram első, 2003-as kiadásából. De az utólag megjelent utánnyomásban már benne van, és így kiderül, mi volt az oka, hogy csak fél évszázad elmúlta után tudtam kezembe venni a tollat és megírni, mit éltem át. Itt csak annyit, hogy lélektani okokból előbb nem voltam képes nyíltan szembenézni életemnek ezzel a szomorú időszakával. Kertész Imre Sorstalansága csak egy évvel ezelőtt, az író Nobel-díjjal való kitüntetése után került a kezembe, tehát semmiképpen sem hatott rám ösztönzőleg.

Mi áll Önhöz közelebb: saját művet írni vagy fordítani? Mennyiben tartja újat vagy újjáalkotásnak a fordítást?

Z. M. Saját művet nem sokat írtam, bizonyára éppen azért, mert sokat fordítottam. Ha újrakezdeném a pályámat, feltétlenül az önálló írást részesíteném előnyben.

A fordítás természetesen újjáalkotás – a meglévő műnek más nyelven való újraformálása. De a fordítónak ugyanakkor tudnia kell, hogy nem alkot új regényt, nem saját verset vagy drámát ír, hanem mutatis mutandis híven kell eljuttatnia a művet a másnyelvű olvasóhoz. Tehát nem engedheti szabadjára fantáziáját, nem változtathatja meg az író képeit saját ízlésének megfelelően, mindent egybevetve nem önkényeskedhet. Hanem arra kell törekednie, hogy olyan művet hozzon létre, amilyet maga az író alkotott volna, ha a fordítás nyelvén írta volna meg. Ez a legmagasabb cél, amelyet a fordító maga elé tűzhet. Ideális cél, amelyet nem mindig sikerül maradéktalanul elérnie, de mindig erre kell törekednie.