hirdetés

Többnyire továbbra is

Aczél Géza, Kemény István és Guillaume Métayer könyvéről

2018. április 20.

Mindenestre 2018-ban talán már nem tekinthető eleve illegitimnek az a (még lappangó) kritikai diskurzus, amely a bőrünk vásárra vitelét követeli, és alapvetően a fióklíra ellenkultúrájaként határozza meg önmagát. - Kemény István: Nílus, Guillaume Métayer: Türelemüveg, Aczél Géza: (Szino)líra 2 köteteiről Csete Soma szabadpolcát olvashatják.

hirdetés

Többnyire továbbra is
(Kemény István: Nílus, Magvető, Bp., 2018)

Abból indultam ki, hogy elharapózott az összegzéskultúra körülöttem. Nem feltétlenül tudom eldönteni, hogy a kötet szövegei erőltetik-e rám ezt a hangoltságot, vagy pedig egy általános, mindennapi szférából szüremkednek-e át a rezignált, számadó retorika visszatérő elemei (megtámogatva a fülszöveg semmitmondó patetikusságával) – mindenesetre úgy olvastam a Nílust, hogy válaszokat vártam tőle. A konzekvenciák levonását, hogy akkor most már minden tiszta sor legyen, ahogyan az többször elhangzik. Nem mondom, hogy unfair elvárás lett volna, a versek is majdhogynem magamutogatóan sütkéreznek a „nagy kérdésekkel" való szembefordulásukban, és feltűnően sokszor fordul meg egy-egy szöveg tétrendszere hogy-hogy nem az igazság szó tengelyén –, de Kemény István valahogyan képes rá, hogy már a könyv első sorától kezdve cinkosaivá tegyen minket a saját lírája elleni cselszövésben.

Ugyanis szinte bizonyos, hogy kettős játszma folyik. A kötet folyamatosan és teljesen expliciten felszínen tartja az embereket általában foglalkoztató (?) nagy dilemmákat: hogy mi az idő, mi a bűn, mi az igazság és mi az örökség. Persze nem kellett nagyon meglepődnöm, a szerző életműve rendre ezen a pályán játszik a legtermészetesebben és a legnagyobb kényelemmel, ugyanakkor a szokásosnál egyértelműbbnek éreztem a teljes körű letámadást. A szerkesztés, a nagy folyókkal való játék, az enigmatikus versek leplezetlenül nagy vállalásai, a nyíltan létösszegző szólamok – mind azt a benyomást generálják, hogy na, most ott vagyunk, ahol minden összesűrűsödik. Pedig nagyon nem azt adja a Nílus, amit ezekből kiindulva várhatnánk.

Nézzük meg például a két folyót. A Rakpartos ballada (a Duna-ciklus árva darabjaként) és a Nílus sokszor a köznyelv rétegeiben is sokszorosan kiüresítettnek ható megoldásokra jut egzisztenciánkat illetően, ugyanakkor Kemény retorikája, dramaturgiája és képalkotói ritmusa az, ami emberi léptékűvé és (bármennyire szakmaitlannak hat is ez) az olvasó érzelmei felé megnyitja ezeket a verseket. Nem a Rakpartos ballada grandiózus záróképénél vagyunk meggyőzve a beszélő élményének hangsúlyosságáról, és nem is a Nílus formai klimaxánál hisszük el, hogy mi is egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk. A kis rezdülések, a közös nyelvünk szívszorító megcsúszásai, az esztétikai figyelmet minden irányból elutasító, pőre megvallások hathatnak ránk. Kemény tud úgy őszinte légkört teremteni a lírájában, hogy az nem irányul egyből egy önlegitimációs aktus irányába: feltárja bűnét, de a lehető legnagyobb szigorúságot kéri a maga irányába.

Sok azonban a sikerületlen darab is. Az Egy emlék című szöveg (a borító hátsó oldalára is ez került fel: „Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe.) sajnos egy sokadik bőr lehúzásának az érzetét kelti, a CV és A terv fájóan (és a szerzőtől szokatlanul) nem kínálnak alternatívát a patetikus és nagyotmondó hangütés mellé, a Poszthumán jelenet („A kifutójáról egy állat észrevesz, / ideszalad hozzám, a legszéléig eljön, / néz, néz, majd óvatosan / átszimatol a tükrön.") mintha leginkább elsekélyesítené a választott problematikát, a Címszó az ásványlexikonból megalapozó szójátéka („szingularit" mint képzelt ásvány) majdhogynem kínosnak hat. Az Internet című szöveg („A szó elszáll, és megmarad.") pedig – bár az életmű egészén elgondolt nyelvi perspektívából olvasva egy erős találatnak bizonyul – egy olyan lírai gondolkodást jelez, amely csak a „régi" viszonylatában képes az „újról" referálni (mint a huszonegyedik század technomediális és eszmetörténeti kondícióiról), talán nem hajlandó olyan mértékben akklimatizálódni a témáját illetően, mint azt már bejáratott kérdéskörök esetében láthattuk.

Mindezek ellenére rendre felbukkannak olyan megoldások, amelyek azonnal feledtetik a (csak részben a hangoltságból adódó) becsontosodottság-érzést: a Zsidókeresztény társas és a Helyszínelők vitája borzasztóan érdekesnek és frissnek ható jelenetezéssel dolgozik, a Kommunikáció és a Különleges osztag álma képes egy-egy sorral átbillenteni teljes testsúlyát a kiüresedettnek és egyszerre keresettnek ható rezignáció mezejéről. A vallanásnyi szövegek között több meggyőző, drasztikus darab található (pl. Kérdés, A legalsó sor), valamint a különböző személyeknek ajánlott versek is adekvátan illeszkednek a kötet vonalvezetésébe. A koncepció sokrétűségét és a poétikai átforgatások legdinamikusabb rendszerét a Hipnoterápia mutatja fel, az én olvasatomban ez a kötet magasan kiemelkedő darabja.

Kemény eljárásait illetően nem mondtam semmi olyat, amit amúgy ne lehetne egyértelműen kiolvasni az életmű recepciójából, a keményi líra organikusként elképzelt nyomvonalából. Ami a Nílusban érdekes lehet, az az, hogy egy ennyire explicten kezelt pátosz és jelentékenyen kitartott számadói attitűd sűrű szövése alatt is képes egy lélegző verskultúra megteremtésére, amiben mozogva a szubjektum, az egzisztencia többnyire továbbra is meg tudja nyerni azokat a meccseket, amelyekben Kemény (az életmű dramaturgiájától függetlenül) mindig is érdekelt volt.

A Nílus egy szerény, szikár és pimasz verseskönyv lett, amit ne féljünk a kezünkbe venni, mert ha irreálian eltúlzott elvárásokkal ülünk le vele, akkor is működik – persze folyamatosan azok ellen dolgozva. Ez az élmény pedig a hiperkanonikus szerzők friss műveinek esetében igencsak unikálisnak hat.

Tágas, szellős, megengedő
(Guillaume Métayer: Türelemüveg, Magvető, Bp., 2018.)

Métayer válogatott műveiről van szó: bő félszáz vers, nagyon különböző töréspontok, stílustörekvések. Eleve annyira széles referenciahálóval dolgozik a szerző, és olyan tematikus és poétikai sokszínűséget képes felmutatni, hogy mindez a kulturális távolsággal megspékelve egy egészében nagyon nehezen hozzáférhető kötetet eredményez.

Nem lehet elmenni a Keménnyel alkotott párhuzam mellett, a könyv meglepő perspektivikussága és politikailag inkluzív jellege leginkább e felől az életmű felől közelíthető meg a magyar olvasó számára. Ugyanakkor ami a Kemény-lírában bizonytalansági együtthatóként folyamatosan jelentkezik (a kulturális-történelmi-politikai átszövések nyughatatlan szabotázsa egymás felé), az itt hatványozottan kerül elő: sokszor lehetetlen eldönteni, hogy az egyes passzusok egy számunkra nem (vagy csak részben) ismerős közéleti problémakomplexumra referálnak-e, vagy egyáltalán nincs ilyen olvasat, csupán nyelvi csavarintásaiból kiindulva akar meglepni minket a szöveg. Főként a szonettek esetében kerül ez központba, az elégikusabb hangvételű szabadversek és prózai szövegek mintha könnyebben adnák magukat – igaz, jóval kevesebb is van belőlük.

Ha egy olyan olvasó ül le a kötethez, aki szívügyének érzi, hogy minél pontosabban domesztikálja a szövegek lokális problematikáját, akkor számára minden bizonnyal aranybányának fog hatni a Türelemüveg. Ha egy olyan olvasó ül le a kötethez, aki (lustaságból vagy az érdeklődés hiánya okán) szeretné megtartani a távolságot a versek „aktualitásától", akkor ő is megtalálhatja azokat a darabokat, amelyek a jellemző métayer-i kérdezésirányok perifériáján is képesek a magas lírai nívó megütésére. Bevallom, én ez utóbbi csoportot erősítem, számomra sokkal többet jelentett a prózaversek „kétségbeesett őszintesége", az absztraktabb szövegek éteri jellege, vagy például a Részlet egy nukleáris eposzból nyelvtechnikája, mint mondjuk a helyhatósági választások alkalmából, vagy a Facebook apropóján keletkezett, nyíltabban átretorizált versek, vagy akár az árnyék-toposz kicsit túlterheltnek és sematikusnak ható, visszatérő szerepeltetése.

Jól kigondolt szelekciónak tűnik a Türelemüveg, arra késztet, hogy magunk is kialakítsunk egy miniválogatást a köteten belül, engedi, hogy egyes verseket nagyon megszeressünk, míg másokat fintorogva félretoljunk – anélkül, hogy kényelmetlen ellentmondásba kerülnének egymással Métayer költészetének főbb csapásvonalai. Egy tágas, szellős, megengedő líra sajátja ez.

Innen nézve szerencsés, hogy az Időmérték-sorozat nem egy monolitikus, autoriter költőt választott a francia kortárs líra reprezentálására. A Türelemüveg jó átmozgatásnak tűnik mindenki számára: jól tud vele legózni az is, aki direkt módon a francia irodalom iránt érdeklődik, az is, aki valamilyen átfogó „európai" hangra kíváncsi (, és az is, aki csak végre már olvasna egy kis nem magyar költészetet.
(„Csak egy szomorúfűzfa Budapesten / a családfánk, időtől pettyezetten / fajjúmi arcunk él, megboldogul.")

Fecseg
(Aczél Géza: (Szino)líra 2., Jelenkor, Bp., 2018.)

Úgy látszik, ez a líra minden ízével kényszeríteni akar, rám erőltetni a saját ritmusát, szabályait, gesztusrendszerét. Olyan érzésem van, mintha türelmetlen lenne, már azelőtt el akarná hárítani minden kritikai betörés lehetőségét, mielőtt még egyáltalán olvasni kezdtem volna. Ránézek a kötetre: kétszáz darab „faltól falig-vers", semmi struktúra, még egy cím, még egy vessző vagy pont sem segít ki. Monolit. Ugyanakkor talán nem is árul zsákbamacskát. Menjünk bele a játékba, és nézzük meg, milyen szabályok és keretek mentén alakul (folytatódik ugyanúgy, már a fülszöveg tanúsága szerint is) az aczéli „dikció", mihez ragaszkodik ez a lírai világ olyan görcsösen, mit akar ezzel nyerni, és minek az elvesztésétől retteg annyira az önszabályozás esetleges feladása kapcsán.

Nincsenek versek, szöveghömpölygés van. Annyit lehet írni, ahány szó van a szótárban, ráadásul az egyes darabok nem, vagy csak esetlegesen kapcsolódnak az éppen föléjük rendelt szóhoz – szinte hivalkodik a kötet (főleg így, hogy már maga egy folytatás) azzal, hogy hogy elutasít mindennemű rendszerezési lehetőséget. Menjünk beljebb. Egyes versek szépen követhető gondolati-poétikai íveket futnak be, míg mások teljesen széttöredezettek, széttartók, mintha három-négy különálló szövegrész összeollózásából születtek volna. Az ad hoc módon szerveződő belső rímelés felel a sebességváltásokért, egy-két jól elhelyezett, tényleg váratlan és meghökkentő rímpár mellett azonban ez a technika is inkább hat az olvasó ötletszerű, jobb híján bökdösésének. Inkonzisztens, de csak nagyon ritkán képes ezt erénnyé kovácsolni. A központozás teljes hiánya miatt a mondatszerkesztés is kiszámíthatatlan, a míves körmondattól kezdve a követhetetlen szövegdaráig be van játszva a pálya már akár egy versen, egyetlen soron belül is.

Összegezve: Aczél nem „verseket" ír, hanem szövegtörmeléket zúdít egy olyan formába, amit már eleve azzal a céllal hozott létre, hogy az teljes szabadságot biztosítson számára az elrendezés és szövegszervezés mechanizmusait illetően. Kis ráérzéssel beláthatjuk: az aczéli „forma" leginkább „antiforma", kivonása a lírának minden „külsődleges", más esetben önkéntelenül rátelepülő felügyelet (pl. a kötetstruktúra, a dramaturgia, a vershosszúság vagy a szintaktika vonatkozásai) alól. Ez a líra ömlesztődni akar.

És ömlesztődik is – a kifejezés sajnos legrosszabb értemében. Aczél képalkotói eljárása főként a jelzős szerkezetek halmozásával dolgozik, ez pedig az esetek túlnyomó többségében a keresettség hatását keltő, elkoptatott, sablonos, vagy éppen látványosan túlgondolt megoldásokat szül. Pár példa: „komor horizont", „görcsös meggyőzések túldimenzionált embere", „a gyomorrák vad tünetei", „fakuló érzéseim", „az egzisztencialista hajlamtól semleges világegyetem", „függetlenül csörömpölő lét" stb. A kötet állandóan jelen lévő tematikáját alkotja az „irodalmárlét" viszonyrendszere, ez pedig rendre olyan modoros és az exkluzivitás látszatát keltő túlfutásokban ölt testet, amik nem csak elidegenítik az olvasót, de cserébe borzasztó fáradtnak is hatnak. Igen, ugyanez a helyzet a versírás körülményeire vonatkozó állandó reflexiós kényszerrel is. Nem tudom elhessegetni az érzést: mintha nem lenne miről számot adnia a beszélőnek: fecseg.

Fülszöveg: „[a] létrejövő szócikkek pedig többnyire önéletrajzi fogantatásúak, így válnak egy lassan több évtizedes, töredékességében is monumentális múltidézés részleteivé." Ha emlékezettechnikai apparátusként szeretném felfogni a kötetet, akkor megint két szék között találom magam. Sem konstruálni, sem dekonstruálni nem tudok. Kézhez kapok egy végtelen leltárat, amiben felesleges hozzáfogni a rendszerezéshez, hiszen deklaráltan nincsen kitapintható koncepció e kollázstechnika mögött – önmagukban, töredékességükben vizsgálva az egyes emlékszilánkokat hasonlóan kellemetlen helyzetbe jutok, ugyanis az Aczél által fel-felvillantott emlékezetnyersanyag egészen egyszerűen nem érdekes. Valóban, a múltidézés csak akkor lendíthető működésbe, ha annak formáját a jelenben találjuk meg.

Mohácsi Balázs Parti Nagy Lajos Létbüféjéről írott kritikájában „igazságtalan játékszabályokról" beszél, amelyek „preformálják az értelmezést". Találó és fájdalmasan tehetetlen a konklúziója: „Erre mi szükség van?" Úgy érzékelem, egyre inkább kezd artikulálódni irodalmunk fiatal generációiban az igény, hogy könyörtelen revízió alá vesse a kánon tetején ücsörgő, „nagy" költők által létrehozott és rezzenéstelenül működtetett privát-(maszek-)költészeteket. Egyre feszítettebbé válik a viszony azokkal az életművekkel, amelyek az irodalomtudományos értelmezői hagyomány és a kánonmechanizmusok autoriter visszaigazolására apellálva tartják magukat távol az aktuális líraproblémák tematizálásától. Egyre világosabbá kezd válni, hogy hosszútávon nem fenntarthatók azok a költői szerepmodellek, amelyek ugyan élvezik a posztmodern értelmezői tágulat minden védelmét, de nem hajlandóak újragondolni, aktualizálni saját, tizenöt-húsz évvel ezelőtti kérdésfelvetéseiket.

Mindenesetre 2018-ban talán már nem tekinthető eleve illegitimnek az a (még lappangó) kritikai diskurzus, amely a bőrünk vásárra vitelét követeli, és alapvetően a fióklíra ellenkultúrájaként határozza meg önmagát.

 

Csete Soma

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.