hirdetés

Todero Anna: Erkölcsi kérdések érdeklik, de sosem ítélkezik

2017. október 10.

Amióta fordítóként is találkoztam az életművével, minden évben megfordult a fejemben a Nobel-díj bejelentése előtt, hogy „hátha ő kapja", bár nemigen emlegették az esélyesek között. Idén viszont furcsa módon nem jutott eszembe, teljes meglepetésként ért a hír, de hihetetlen öröm volt, minden szempontból jó helyre került a díj. – A Nobel-díjas Kazuo Ishiguro fordítóját, Todero Annát kérdeztük.

hirdetés

Először is: meglepett Ishiguro Nobel-díja? Gondoltál-e valaha arra, hogy ennek a szerzőnek meg kell kapnia a legrangosabb irodalmi kitüntetést?

Már azelőtt ismertem az írásait, hogy a Cartaphilus kiadó megbízott volna két korai regényének lefordításával, és mindig is nagyszerű írónak tartottam. Különösen a Ne engedj el... volt rám nagy hatással. Amióta fordítóként is találkoztam az életművével, minden évben megfordult a fejemben a Nobel-díj bejelentése előtt, hogy „hátha ő kapja", bár nemigen emlegették az esélyesek között. Idén viszont furcsa módon nem jutott eszembe, teljes meglepetésként ért a hír, de hihetetlen öröm volt, minden szempontból jó helyre került a díj.

Kauzo Ishigurónak 1992-ben jelent meg az első regénye magyarul, A főkomornyik szabadsága címmel, Kada Júlia fordításában az Európa Modern Könyvtár sorozatában. Utána 10 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2002-ben megjelenjen az Árva korunkban az Európánál. De valójában csak 2010 után indul el magyarországi „karrierje". Szerinted mi az oka ennek a lassú megérkezésnek?

Sokszor nehéz megfejteni a kiadók és a hazai olvasóközönség viselkedését egy-egy külföldi szerző kapcsán. Számos olyan életmű van, amelynek a magyarországi kiadása hosszú időre megszakadt, vagy egy-két próbálkozás után véget ért. Ennek inkább irodalmon kívüli okai lehetnek: kicsi az ország, szűk a könyvpiac, és ha az első egy-két könyv nem arat sikert, nem hoz profitot, a kiadók nem kísérleteznek tovább. A konkrét esetben talán az is közrejátszhatott, hogy a 90-es években kinyílt a világ, sok addig ismeretlen külföldi író művei jelentek meg Magyarországon, és ezek között egy japán nevű brit szerző vékony kötete nem keltett feltűnést. A meglehetősen szerencsétlen magyar cím sem volt éppen vonzó. A későbbi kiadások éppen ezért már átvették a sikeres film elég értelmetlen, de legalább jól csengő, sejtelmes címét (Napok romjai). Az Árva korunkban szerintem nem tartozik Ishiguro legjobban sikerült művei közé, talán ez akasztotta meg az életmű további kiadását. A Ne engedj el... viszont már kétségtelenné tette, hogy itt nagy íróról van szó, és ezek után már nem lehetett kérdéses, hogy előbb-utóbb a teljes életműnek meg kell jelennie magyarul is.

Két 80-as években született regényt fordítottál Ishigurótól, a '82-es A dombok halvány képe és a '86-os A lebegő világ művésze regényeket. 30 év telt el, mire Magyarországon megjelentek (2013 és 2014). Okozott-e ez az igen nagy időbeli távolság gondokat a fordításban?

Az időbeli távolság semmi gondot nem okozott. Ezek időtálló és időtlen művek, a témáik bármely korban aktuálisak, az írásmód, a stílus pedig már itt olyan jellegzetesen egyedi, „ishigurós", hogy nincs, ami elavuljon benne. A két regény közül A lebegő világ festője az érettebb alkotás. Sok tekintetben megelőlegezi a Napok romjait. Távolibb, kevésbé ismerős világban játszódik – a II. világháború előtti, illetve utáni Japánban –, de ez sok szempontból még érdekesebbé is teszi. A dombok halvány képe Ishiguro első regénye. Nagyon izgalmas regény, de érezhető rajta, hogy a szerzője még kicsit bizonytalanul használja a mestersége eszközeit. A nehezen megfejthető befejezésről Ishiguro évtizedekkel később némi öniróniával elismerte, hogy kissé túlbonyolította. De így legalább immár harmincöt éve jókat vitatkoznak róla az olvasók, a kritikusok, az irodalomtudósok.

Mindig a fordító lát bele legjobban egy író észjárásába. Mi számodra a legizgalmasabb Ishiguro gondolkodásában?

Nem is a gondolkodását, inkább az írói eszközeit emelném ki, mert ezeket az egyszerű olvasó talán nem érzékeli annyira, mint a fordító. A lebegő világ művésze – és a többi Ishiguro-regény is – hihetetlenül precízen és tudatosan megalkotott szöveg. Minden szónak, minden szerkezeti elemnek megvan a maga jelentősége. Rengeteg a párhuzam, az ismétlődés, előfordul, hogy ugyanaz a mondat többször is elhangzik, természetesen nem véletlenül. Az ilyen apróságokra is oda kell figyelni. A szándékosan körülményes fogalmazás a narrátor jellemzésének fontos eszköze (a Napok romjaiban is találkozhatunk vele), ezen sem szabad változtatni, még akkor sem, ha ettől talán egy kicsit nehézkesnek tűnik a magyar szöveg. Tehát ez az írói tudatosság rendkívüli pontosságot követel a fordítótól, ugyanakkor mégsem szabad abba a hibába esnie, hogy túlságosan „tapad" az angol szöveghez, mivel ezzel már zavaróan idegenszerűvé tenné a fordítást. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt.

Mindkét általad fordított regény a II. világháború utáni Japánba (is) vezet. Ishiguro két világ, két kultúra határán áll. Hogy látod, a távol-keleti és európai világlátás, gondolkodás megfér-e egymás mellett, mit tanít egyik a másiknak?

Érdekes, hogy csak ez a két korai regénye játszódik (részben) Japánban. A lebegő világ művésze teljes egészében japán regény, A dombok halvány képében viszont ütközteti a japán és az európai, brit világot. Az Árva korunkban című könyvében van némi japán vonatkozás, de csak érintőlegesen. Ugyanakkor a japán szellemiség a többi művében is megjelenik, miközben őt tartják az egyik „legbritebb" írónak. Az ő életművében egészen biztosan megfér a kétféle világlátás, sőt többek között éppen ez a keveredés, a kétféle kultúra elemeinek szabad használata ad sajátos ízt a regényeinek. Történetei ugyanakkor egyetemes érvényűek, a környezet, a díszlet csak másodlagos jelentőségű. Egy interjúban elmondta: kifejezetten zavarja, ha japán témájú regényeit úgy tekintik, mint afféle kalauzt a japán mentalitáshoz, vagy a Napok romjai kapcsán azért dicsérik, milyen pontosan ábrázolja egy angol komornyik gondolkodásmódját. Egyikben sem ez a lényeg.

A New York Times szerint Kazuo Ishiguro regényíróként „igazi ritkaság". Mit tud, amit sokan mások – ezek szerint – nem?

Azt hiszem, minden nagy író „igazi ritkaság", valami olyat tud, amit rajta kívül senki más. Sok jó író létezik, de azáltal, hogy Ishiguro, ahogy az előző kérdésben is szerepelt, két világ határán áll, két kultúra, kétféle szellemiség hordozója, jóval tágabb, egyetemesebb perspektívát ad, mint számos pályatársa. Ezen túl kiemelném a bátorságát, az örökös kísérletezőkedvét, azt, hogy soha nem elégszik meg azzal, amit elért, mindig új utakon jár. Számos műfaj elemeit dolgozta bele műveibe (detektívregény, scifi, disztópia, fantasy), és miközben sosem hagyott fel a kísérletezéssel, mindvégig megőrzött egy nagyon magas művészi színvonalat. Vannak zseniális és kevésbé jól sikerült művei, de mindet érdemes többször elolvasni, mert számtalan réteget rejtenek, a kimondott szavak mögött meg kell hallani a kimondatlanokat is. Erkölcsi kérdések érdeklik, de sosem ítélkezik, minden szereplőjének megvan a maga igazsága. Rendkívül empatikus író. És kristálytiszta próza kerül ki a keze alól, végtelen gonddal formálja meg a műveit, nem véletlen, hogy harmincöt év alatt mindössze kilenc könyve jelent meg. Örömteli, és az Ishiguro-fordítók egyikeként büszke is vagyok rá, hogy közülük hét magyarul is olvasható.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.