hirdetés

Toine Heijmans: A tengeren

2014. május 26.

A Café Amsterdam fesztivál holland vendége lesz Toine Heijmans, akinek A tengeren című regénye a Gondolat kiadónál jelenik meg. A remekül megírt történet mindvégig feszültségben tartja az olvasót, aki csak az utolsó lapokon érti meg, mi is történik valójában. Részletet ajánluk a könyvből.

hirdetés

TOINE HEIJMANS: A TENGEREN

részlet



Negyvennégy órányira és kétszázharminc tengeri mérföldre vagyunk Thyborøntől. Az út onnantól egész idáig mit sem számít. Most csak az a fontos, hogy minden sértetlen maradjon.

Még minden sértetlen. A hajó csodás látványt nyújt. Rendezett fedélzet. Büszke vitorlák. A kajüt alacsony, épp hogy fel tudok egyenesedni benne. A kis hajóablakokon át úgy látom a tengert, mintha én is a része lennék. Mintha benne úsznék.

A kajüt annyira kicsi, hogy rossz időben kézzel-lábbal ki tudom magam támasztani. A hajó bal oldalán van a konyha: egy gázégő, alatta a sütővel, amely úgy van felfüggesztve, hogy minden egyes hullám jobbra-balra lendíti. A sütő tengerészlábakon áll, így viharban is lehet főzni.

A kajütben ismerősek a szagok. Vakon megtalálok mindent: a kiterített hajózási térképeket a térképasztalon, a túlélőruhát egy kampóra akasztva. A túlélőruha egy kipárnázott, vízhatlan, piros overál, amely nagyjából egy órán át életben tartana, ha a vízbe esnék. Kezdetben az orrkajütben lógott egy kampón. Azért akasztottam máshová, mert Maria kérte. A ruháról álmodott. Azt képzelte, egy hulla, ami az ágya mellett himbálózik.

A gyerekek nem tesznek különbséget az álmok és a valóság közt. Jó lenne, ha a felnőttek sem tennének. A valóság épp olyan, mint az álom. És fordítva.

Az első este, hogy a tengeren vitorláztunk, Maria egyszer csak, mint egy kísértet, megjelent a kajütajtóban.

– Nem tudok aludni. Minden nyikorog és recseg – mondta.

– Ezzel én is így vagyok az első éjjel a tengeren – biztattam.

– Itt maradhatok veled?

– Majd holnap. Aludj előbb egy kicsit! A tengeren fontos aludni.

– De akkor vidd el előbb azt a halott embert! Azt, amelyik ott lóg. Nagyon rémisztő.

– Felakasztom máshová.

Leemeltem a túlélőruhát a kampóról és máshová akasztottam. Visszavittem Mariát az orrkajütbe, betakargattam, és azokat a dalokat énekeltem, amelyeket csecsemő korában szoktam énekelni neki. Elaludt.

Akkor éjjel még egyszer felébredt. Aztán a második éjjel már egyszer sem.

Maria belevaló gyerek. Nem sokszor láttam, hogy félt volna. Az biztos, hogy azt a fajta felnőtt félelmet nem ismeri, amely abroncsként szorítja az ember fejét. A gyerekek félelme más. Azt könnyű elűzni. Mint egy lámpa, amit ki-be lehet kapcsolni: csak énekelni kell neki vagy kitalálni egy mesét, máris felnevet, és hamarosan elalszik.

Igazán félni csak később kezd az ember.

Most alszik, nekem pedig meg kell küzdenem a saját félelmemmel. Nyugodtnak kell maradnom. Ha én nyugodt vagyok, Maria is nyugodt. A gyerekek így működnek.

Kimászom a kajütből, megragadom a kormányt, a tengert és az éjszakát kémlelem. A palaszürke felhők lejjebb ereszkednek. Egyáltalán nem nyújtanak szép látványt. Sortűzre felsorakozott katonákra emlékeztetnek. Vihar készülődik, most már biztos vagyok benne.

Elő kell készítenem Maria túlélőruháját, mire felébred és előbújik az orrkajütből. El kell magyaráznom neki, hogy a hazaút utolsó része nem lesz könnyű. Egy kicsit rázós lesz. A hajó megdől majd, erősen kell majd kapaszkodnia. Meg fogja érteni. Azt kérdezi majd, hogy tengeribeteg lesz-e.

Hideg van kint. Az eget nézem. Döntenem kell. Lehet, hogy veszélyes tovább hajózni. A vihar rásodorhat minket az alvó cetekként alattunk rejtőző homokpadok egyikére. Kézbe veszem a hajózási térképet, megkeresem rajta a sekély vizeket, az árapály-csatornákat, a homokpadokat és a szigetet, amely már nincs messze. A térképet sok hajóroncs tarkítja.

Haza akarok menni.

Nem várathatom tovább Hagart. Biztosan aggódik, és hiányzik neki a lánya. Talán én is hiányzom neki. Ennyire már régen vágyakoztam Hagar után.

Voltaképp kimerültnek kellene lennem, de éppen az ellenkezőjét érzem. A két álmatlan éjszaka olyan éberré tett, hogy már nem bízhatom magamban. Túl jól érzem magam. Túl erős vagyok. Túl könnyen megy minden. Mindent látok, de mintha egy karcos plexiüvegen át nézném a világot. Mindent érzékelek. Mindenre emlékszem. Otthon soha nem voltam jó abban, hogy előre tervezzek, itt mást se csinálok. A mobiltelefont a sütőbe. Kikészíteni a hajónaplót. Döntést hozni. Sakkparti a tengerrel. És a játszma tétje Maria, aki velem van a fedélzeten.

Ma éjjel egy gyerekhangot hallottam. Nem az ő hangja volt. Nem értettem, mit mond. De biztos vagyok benne, hogy hallottam a hangot. Körülnéztem a fedélzeten, benéztem a nyomdokvízbe, de gyereket nem láttam. Talán csak a saját gondolataimat hallottam.

Túl sokat gondolkodom. Rutinból kell cselekednem és döntenem. Itt kivárni a vihart, vagy gyorsan hazahajózni.

Döntök.

– Itt kivárjuk – mondom hangosan magamnak. – Leállítom a hajót, és ha szükséges, lehorgonyzok. A hajnal első sugaránál továbbindulunk. A végét már csak nem rontod el! Fáradt vagy, bár nem érzékelsz belőle semmit. Olyasmiket látsz, amik nincsenek ott, gyerekhangokat hallasz. Szedd össze magad, tarts ki! Megígérted.

A felhők mostanra annyira leereszkedtek, hogy már nem látom az árboc tetejét. A tenger mozdulatlanul terül el alattuk. Nem kell készenlétben állnom, a hajó visszatartja a lélegzetét. A víz mintha megkötött beton lenne. A felhők ledöngölték a tengert, kiszippantották a szelet. A vitorlák ernyedten lógnak. Be kell vonnom őket és beindítani a motort. Még mielőtt ideér a vihar. De időbe telik, mire rá tudom venni magam.

Először a szigeteket bámulom. Közel vannak. Már látom is őket: dombocskák a vízben. Sötététen emelkednek ki a tengerből. Mintha az éjszaka folyamán fekete kartonpapírból vágta volna ki és ragasztotta volna oda őket egy gyerek.

Most még nyugalom van, de hamarosan feltámad a szél.

Igen, ez most a legjobb: a tengeren maradni és megvárni, míg feltámad, aztán elvonul a szél. Itt van elég hely a hajóm számára. Itt táncoltathatják a hullámok, anélkül hogy megfeneklene. A megfeneklett hajó elveszett. A tajtékzó hullámtörőkön egyre inkább a part felé sodródik, és amikor ripityára tört, a víz visszahúzódik, és újabb zsákmányt keres.

Öt világítótornyot látok. Minden szigeten van egy. A világítótornyok fénye megállíthatatlanul, csalogatón forog körbe. Öt lidércfény vonzza magához a hajómat. Gyere csak, mondják. Gyere. Nem, itt kell maradnod. Itt jobb az élet, mint ott.

A tornyokban őrök ülnek. Tudom, hogy látnak a radarjukon, a messzelátójukkal. Valószínűleg már be is azonosítottak a radarernyőjükön. Egy pont, a hajóm nevével. Izmael, vitorlás jacht, hívójel PB3356. Lehet, hogy a világítótorony őre feljegyezte annak, aki átveszi tőle az éjjeli őrséget. Egy olyan felragasztható, sárga papírlapra. Ceruzával, hogy ki tudja radírozni.

Leállított jacht Stortemelk fölött. Szemmel tartani!

Mindent fel kell írni, ami eltér a megszokottól. Ezt megtanulták a világítótornyok őrei.


***


A hajóm öreg volt, de erős. Mindig ezt mondtam róla, amikor jellemeznem kellett, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne. Soha nem lehet biztosan tudni, hogy egy hajó elég erős-e az Északi-tengerhez. A hajóm felszíne alatt bújik meg minden, ami fontos, és ami bármikor tönkremehet. Rozsdás csavarok. Megrepedt poliészter. Egy eltört kábel. Mindig lehet valami, ami észrevétlenül cserben hagy.

A hajómat pirosra festettem. Jól illett az árboc fekete színéhez. Nem volt valami luxushajó, ahogy ott állt a thyborøni kikötőben. Ezt rögtön látni lehetett. De volt stílusa. Ellentétben a körülötte álló jachtokkal. Azok legalább tizenhárom méter hosszúak voltak, radarantennával az árbocukon és mosógéppel a hátsó kajütben. Mikrosütő, eszpresszógép, plazma TV. A hatalmas jachtok tulajdonosai időnként szánakozva néztek rám. De lehet, hogy csak én képzeltem azt, hogy szánakozva néznek. Mindenesetre semmi kedvem nem volt beszélgetni velük. Egy másik fajhoz tartoztak.

Hozzám hasonlóan Thyborønben várták ki a vihar végét. Felkészültek a hazafelé vezető útra. Letelt a nyaralás ideje, a levegőben már a szeptember illatát lehetett érezni. Már nem értek rá. Feszültség tükröződött az arcukon, ahogyan az égbolton egy-egy zivatar előtt. A stégekre kartondobozokban felcipelték mindazt, amit bevásároltak, ellenőrizték az árbocköteleket, semmi másról nem beszéltek, csak az időjárás-előrejelzésről, és egyre csak felfelé néztek, ahol a felhőtakarón kék rések nyíltak a záporok közti időszakokban. Ezek a kék rések jelezték a vihar végét.

Minden nap újabb jachtok érkeztek a kikötőbe, amik mind hazafelé tartottak. A thyborøni kikötőben várakozó jachtok egy kis falut alkottak. A vitorlatartó kötelek minden széllökésnél az árbocoknak csapódtak, és a sok árboc együtt muzsikált: vitorlás-harangjáték.

Senki nem mert kihajózni. De amint az első útnak indul, a többiek is követik. A kikötőben inkább egymásra figyeltek, mint az időjárás-jelentésre.

Mariával a stégen át a hajómhoz sétáltam. Ő egyáltalán nem volt ideges. Jókedvű sem volt. Gyerek volt, aki mindenben megbízik, egészen addig, míg az apja a közelében van.

Hosszú volt az út Aalborgból, három különböző busszal és két különböző vonattal, de Maria aludt útközben, alig volt fáradt. Ha Maria elálmosodott, mindig ásítozott, de most nem tette.

Végigment a stégen, maga mögött húzta a táskáját.

– Hozom a táskádat – ajánlottam fel.

– Ne, inkább én – tiltakozott. Egy Disney-figurákkal díszített, rózsaszín táska volt nála. Az alján lévő kerekek meg-megakadtak a stég deszkái között.

Nem kellett elmagyaráznom neki, hogy hol áll a hajó, látta magától. Odament. Átmászott a korláton, és megállt a kokpitban.

– Szia, Izmael! – köszöntötte a hajót. – Kinyitod nekem a csapóajtót, Papa? Akkor beteszem a táskát az ágyamra.

Kinyitottam az ajtót. Belépett, kinyitotta a táskáját, és elkezdte csoportokba rendezni a plüssállatait és Barbie babáit az orrkajütben lévő ágyon. Egészen belefeledkezett, mintha én nem is léteznék.

A hajómat a Moby Dick főszereplőjéről neveztem el Izmaelnek. Izmael az, aki mindent túlél. Elszegődik egy bosszútól és dühtől hajtott bálnavadász hajójára, aki a fehér bálnát keresi, és aztán végül meglép az egész hajóval.

Szerintem a Moby Dick a legszebb könyv, amit valaha egy hajóról és annak legénységéről írtak. Ezért használtam ezt a nevet. Nagy, fekete betűkkel festettem fel a hajótörzsre, talizmánként. De a kikötőkben, ahová befutott a hajóm, mindig azt hitték rólam, hogy mélyen vallásos vagyok. Az Izmael bibliai név. A Bibliában is Izmael az, aki végül mindent túlél.

– Kérsz inni valamit? – kérdeztem Mariától, amikor elkészült a plüssállatokkal és a Barbie-kkal.

– Almalevet – felelte.

Egy műanyag poharat teletöltöttem almalével, és szemügyre vettem a kajütöt. Faburkolat borította, ami egyfolytában nyikorgott. Soha nem volt egészen néma, most sem. Amikor az időjárás nyugtalankodott, a hajó többféle hangot is hallatott egyszerre: nagyokat sóhajtott, a gyomra korgott és zsörtölődött. Olyan hangokat adott ki, mint egy öregember. De akkor is hallatszottak zajok felőle, amikor a kikötőben állt, mint most is. A törzse nyugtalanul csúszott végig a stég mentén, meghúzta a köteleit, és motyogott valamit.

A vitorlás nagyon egyszerű dolog. Van a hajótest, aminek nem szabad elmerülnie, az alján a tőkesúllyal és rajta valahol a kormánnyal. A tetején az árboc áll, amit rozsdamentes acélsodronyok tartanak. Van még a fedélzet, a kokpit és a kajüt.

A kajütben dohos szag terjengett. Olyan szag volt, mint az ócskapiacokon. Belül mindig nyirkos volt. Valahol biztosan ereszt a hajó. Egy darabig próbáltam megtalálni a baj forrását, de aztán feladtam. Minden hajó ereszt. Az a hajó, amelyik nem ereszt, valószínűleg még soha nem járt a tengeren.

Megszerettem a nyirkos levegőt. Az a szag a hajóúthoz tartozott. Bevette magát a párnákba, a konyharuhákba, a vitorlákba, a takarókba és a hálózsákokba. A kávéfiltereknek is olyan szaga lett. Azt hiszem, még én is átvettem a dohos szagot.

– Jó kis hajó ez – győzködtem magam. Ennél a hajónál többre nem futotta. „Minél nagyobb a hajó, annál több gond van vele.” Efféle mondatokkal tartottam távol magamtól azt a gondolatot, hogy egy nagy, új hajó kényelmesebb és biztonságosabb lenne. Nem akartam átadni magam az irigykedésnek.

Már a berendezésén látszott, hogy az enyém egy régimódi vitorlás hajó. A hajó bal oldalán van a kis hajókonyha, alatta a jobbra-balra lengő sütő. A hajó jobb oldalán áll a térképasztal a hajónaplóval. E mögött két, sötétbarna kordbársonnyal bevont pad. Mindkettőt átalakítottam viharággyá, hogy útközben aludni tudjak anélkül, hogy kiesnék a ponyvakalitkából. A padok alatt az élelmiszereket raktároztam el: sok kartondoboz leveskonzervet, babkonzervet, gyümölcskonzervet, kukoricakonzervet. Sok kilónyi rizst és tésztát. Mindent Hollandiából hoztam magammal. Sokkal többet, mint amennyi egy három hónapos útra kell.


***


Az út során folyamatosan őrködnöm kell. Két teljes nap tökéletes koncentráció, két éjszaka alvás nélkül. Ez olyasmi volt, ami felkészülést igényelt. A kávé és néhány doboz Red Bull majd átsegít a legnehezebb időszakon, az éjfél és négy közötti legsötétebb órákon. Az őrség idején. Amikor semmi nem látszik a tengeren, csak a bóják és a fúrótornyok fényei pislákolnak. Amikor a hideg hosszú ujjai beférkőznek az ember vitorlás ruhája alá.

Megtanultam, hogyan kell ébren tartanom magam a tengeren. A rendszerességgel tartottam magam ébren. Tíz percenként, emberi radarkészülékként pásztáztam végig a horizontot. Minden órában bejegyzést írtam a hajónaplóba. Ez alkalommal időnként le fogok mászni a kajütbe, hogy megnézzem Mariát. A gondtalan arcát, a gyermeki odaadását. De nem túl gyakran.

Úgy kell tennem, mintha egyedül lennék az úton. Ez lesz a legjobb.


***


Thyborøn egyre kisebb lett. Először legóépítményekké törpült a város, aztán a házak a látóhatár alá kerültek, és már csak a kémények és szélmalmok karjai látszottak. Messzire akartam hajózni a tengeren, amennyire csak lehet. Nem akartam szárazföldet látni. A part mentén mutatja a tenger a legalattomosabb arcát. Itt vannak a homokzátonyok, amiket nem mindig jelöl a térkép. A part mentén halászok hajóznak fel-alá, és semmibe veszik a kis vitorlásokat.

Messze kint a tengeren semmi sem történhet. Egy-egy vihar kissé megtáncoltatja a hajót, de aztán elvonul. Messze kint a tengeren semmi nem áll az utunkba. Mennél messzebb kerül minden, annál nagyobb biztonságban vagyunk.

Felhúztam a vitorlákat, Maria kikapcsolta a motort. Ekkor meghallottuk, ahogy a hullámok a hajó oldalához csobbannak.

Elszakadtunk mindentől, nem csak a szárazföldtől. Minél beljebb mentünk a tengeren, annál inkább a miénk lett a világ.

Nem hallottunk semmi mást, csak a hajónk hangját, a tengert, a szelet és egy magányos madarat, amelyik itt nézelődött. A hangoknak lüktetése volt. Hallottuk a kajüt recsegését, ahogy a szél játszik a merevítő kötéllel, és ahogy a holland zászló csapkod a hajó farán. A hajó együtt hullámzott a vízzel. Ettől nem lehet tengeribetegséget kapni.

Eszembe jutott, hogy egyszer a szárazföldön lettem tengeribeteg.

Épp megérkeztem. Kikötöttem a hajót, felmentem a stégre, és forogni kezdett velem a világ. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Rosszul lettem. Eltűnt a hullámzás, ami addig ringatott, amibe az egész út alatt megtartott. A zuhany alatt hánynom kellett. Jobb, ha nem is gondolok erre. Ha most tengeribeteg leszek, Maria biztosan kinevet.

Elszakadtunk mindentől, a tengeren voltunk.

Thyborøn eltűnt, a szélmalmok szétfoszlottak a levegőben. A vizet néztem, és mintha egy barna delfint láttam volna.

A tenger óvatosan vitte a hajót. A tenger folyékony ólommal teli Petri-csésze volt. Valaki a kezében tartotta a Petri-csészét és vigyázva, ütemesen ide-oda mozgatta, így keletkeztek ezek az elnyúlt hullámok.

A hajó orra könnyedén szelte őket. A hullámok elég nagyok voltak ahhoz, hogy magasra emeljék a hajót. De amint megemelték, óvatosan le is engedték. Mintha egy csecsemőt tettek volna vissza a bölcsőjébe.

Addig hajóztunk, míg már nem láttunk szárazföldet. Amíg a tenger hatalmas körré nem vált, amelynek mi voltunk a középpontja.

Maria a kajütben ült. Rajzolt. Automata kormány irányította a hajót. 230 fokos irányra állítottam be, és még egyetlen fokot sem tért el.

Maria szerint az automata kormány egy kislány. Annának nevezte el. Így még egy barátnő itt volt vele, a jegesmedvéjén kívül.

Az adóvevő halkan recsegett, tört angolsággal olvasták be az időjárás-jelentést. Beírtam a hajónaplóba:

3-4-es erősségű északnyugati szél. Jó látási viszonyok. Csapadék nincs. Tökéletes.

Körbenéztem a tengeren, és azon tűnődtem, vajon mikor látunk újra delfint.

Az átkelés: épp olyan könnyedén fog menni, ahogyan előre elképzeltem. Thyborønnél eltávolodunk, Harlingennél újra megérkezünk. Közte pedig semmi más, csak apa és lánya egy vitorlás hajón, amit a jóságos tenger ringat ide-oda.

Maria kijött a kajütből. Magával hozta a tavaly tőlem kapott gyereknaplót. Nagyon lelkiismeretesen vezette. A gyereknaplónak saját helye volt a fedélzeten: a könyvespolcon, ahol a hajókönyvtár többi darabját tartottam. Ahol azok a könyvek sorakoztak, amelyek sokat jelentettek számomra: almanachok, használati utasítások, javítási útmutatók, továbbá Paul Biegel A kis kapitánya, a Moby Dick holland fordítása és Slauerhoff verseskötete.

A gyereknaplóba Maria beírta az időpontot, a hajózási irányt, a szélirányt és a szélerősséget. Mindezt olyan odaadással, amit felnőtteknél már nem látni. Egy hajót rajzolt mellé, egy napot és önmagát. Egy történetet is írt mellé. Sokszor tett így.

Miközben aludt, levettem a gyereknaplót a könyvespolcról. Olvasni kezdtem. A történet nem róla vagy rólam szólt, hanem egy másik apáról és egy másik kislányról. De világossá tette, mi él a fejében az utazásunkról, és ez megnyugtatott. Sőt, boldoggá tett.

Ezt írta:

Mi málna és max vagyunk. Málna 7 éves max 40 éves. Az utazás így kezdödik: málna felébred. Mi is történt? Ó, igen, haza megyünk. Gyorsan felöltözik. Kiszalad. Az apukája éppen eloldja a hajot. Segicsek? Kérdezi málna. Ha akarsz. Mongya az apukája. Persze hogy segiteni akar. Málna szeret segiteni. És imád vitorlázni. Eloldják a kötelet és elindulnak. Amint kiérnek, málna felhúzza a vitorlákat. Amint kész vele, valami feketét lát. Olaj talán. Nem, egy… egy orka. Az orka átugorja a hajót. Nézd apa mondja málna. Mi van kérdezi az apja. Aztán azt kiáltja az apa: hű egy orka!!! Vá de kul. Mondja az apa. Aztán málna meglát még valamit. Előre hajol és jajaj! Málna előre esik! Málna a vízbe esik! Még épp megkapaszkodik a korlátban. Aszt kiáltja apa!!! Szerencsére az apja meghajja és odafut málnához. Kihúzza. Szaladj és gyorsan vegyél fel száraz ruhát. Málna bent meleg ruhát vesz. Kávét főz az apjának. És almalevet vesz elö magának. És mindketöjüknek kekszet. És medvecukrot is kettöt.

És akkor… csörr, csörr! Mi ez? Az adóvevő. Málna beleszól. Hallo, kivel beszélek? Itt a vizirendörség. Egy orka úszik arra, ahol önök vannak, legyenek óvatosak! De ez egy kedves orka. Én már láttam és semmi rosszat nem csinál. Átrepült a hajo felett és megnyalt engem és az apukámat az orrunkon. Ó mondta a rendőr. Aztán letette. Málna kuncogott. És kiment a fedélzetre. Hogy elmesélje az apukájának. Az egész történetet elmesélte a vizirendörröl és az orkáról.

Vitorláztunk. Ránk telepedett a csend. Órákon át nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Egyáltalán nem is volt rá szükség. Csak néztem, ahogy Maria ül és rajzol, ahogy elgondolkodik, ahogy gondosan kihegyezi a ceruzákat a hegyezőjével.

Aztán egy fúrótorony bukkant fel a látóhatáron, és elmagyaráztam neki, hogy mi az a fúrótorony, és mit csinál.

Aztán megint hallgattunk egy, két, három órát. Az idő elvesztette a jelentőségét. Az időt magunk mögött hagytuk a stégen, Thyborønben.

Semmi sem fenyegetett minket. Senki sem fog otthon hinni nekem, amikor majd elmesélem. Nem is leszek képes elmagyarázni, milyen volt a tengeren. Azt, hogy miként önti el észrevétlenül az embert a boldogság érzése.

Meleg volt. Almalevet és kávét ittunk. Semmi dolgunk nem volt. A vitorlák húzták, csak úgy repítették a hajót a tengeren, az automata kormány hazafelé irányította a hajót. Megingathatatlanul, nyílegyenesen.


Máthé Veronika fordítása



A férfi már három hónapja hajózik egyedül a tengeren. Hazafelé tart. Az út utolsó szakaszára hétéves kislányát is magával viszi vitorlásán az Északi-tengerre. Az utazás két napig tart majd a dániai kikötőtől a holland partokig. A kislány anyja aggódik, de a férfinek végül sikerül meggyőznie arról, hogy az út a legkevésbé sem veszélyes.

Kint a nyílt tengeren, maga mögött hagyva az értelmetlennek érzett irodai munkát és a mindennapos kudarcok világát, a férfi végre újra szabadnak érzi magát. Talán jobb apaként és jobb férjként tér majd haza.

A hullámok lágyan ringatják a hajót, a kislány békésen alszik a kajütben. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. Vagy mégsem?

A remekül megírt történet mindvégig feszültségben tartja az olvasót, aki csak az utolsó lapokon érti meg, mi is történik valójában.

****

Toine Heijmans (1969) újságíróként dolgozik. A tengeren az első regénye, mely hatalmas sikert aratott a holland olvasók és kritikusok körében egyaránt, s azóta németül és franciául is megjelent.


Toine Heijmans: A tengeren, Jenna Arts rajzaival, Fordította Máthé Veronika, Gondolat Kiadó, 2013., 222 oldal, 2600 Ft



hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.