Csalódást fog okozni mindazoknak – jelezte előre a 39. tokaji írótábor utolsó előadója, Szőcs Géza államtitkár –, akik nyilván azt várják tőle, hogy pénzt, kiérlelt koncepciót hoz, inkább íróként szeretne szólni, ezért vegyes profilú gondolatfutamokra tesz kísérletet.


De ne szaladjunk ennyire! Az irodalom egzisztenciális kérdéseinek felvetését már a tavalyi JAK-tábor is halaszthatatlanul sürgősnek ítélte Mit tehet a literátor az éhhalál ellen? nevű vezérmotívumával. A kérdések azóta szaporodtak, a válaszok meg gyérültek. A magyar irodalom élete és állapota című három napos hegyaljai tanácskozás vitaindítójában L. Simon László, az országgyűlés kulturális bizottságának elnöke sem új alapú finanszírozási elképzelésekkel rukkolt elő, hanem „a meg nem értés” egyébként létező paradoxonjairól értekezett. Isten ments – idézte Károlyi Csaba egyik évtizedes reflexióját -, isten ments, hogy a politika számára drámai módon felértékelődjön az irodalom, és beledumáljon, mert annak csak politikai okai lehetnek. Annyira legyen fontos számára, mint minden ország számára, hogy kultúrája fennmaradjon, fejlődjön, hagyományait megtartsa, ehhez biztosítsa az anyagi és egyéb szervezeti kereteket. Slussz. L. Simon másik hivatkozása az Esterházy-ars poetica: „Az irodalomnak nincs oka, célja. Az irodalom van.” Feladata tehát önmaga. Az író-politikus Susan Sontaggal hitelesítve azt mondja, tudomásul kell venni, ma már nem csupán arról van szó, hogy ki szól bele a másik dolgába, hiszen nem irodalmi kultúrában élünk, hanem médiakultúrában, a biztonságos irodalom korszaka véget ért, s nemcsak a politikának, az íróknak is újra kell gondolniuk az elvárásaikat. Pomogáts Béla irodalomtörténészi tapasztalatai szerint a nagy írók kiemelt történelmi helyzetekben fontosak az irodalom számára, mint 56 vagy a rendszerváltás, kérdés, hogy a mostani ilyen-e. Az viszont nem, hogy társadalmi szerepük és biztonságérzetük megerősítése szükséges. L. Simon fonalát Szentmártoni János Kapolcsról hozott friss élményekkel sodorta tovább, és azzal a felismeréssel, hogy a versenyhelyzetben másféle, új minőségben is vissza kell találni a közönségéhez. Kimozdulva az elefántcsonttoronyból, ha kell, a hálón való virtuális megjelenéssel, ha kell, szakadó esőben, sárban, mint tette azt a Magyar Írószövetség sikeres programjaival a Völgyben.


Vagy ha lehet - mondjuk mi -, már az őszi, érett ízeket előlegező tőkék tövében itt, Tokajban, ahol az off-programok sorában a Műút folyóirat a Veresszekér fogadóban szokta megtalálni a maga mediális közegét: ezúttal Kemény István és Kemény Lili, Tallér Edina és Solymosi Bálint felolvasásával, valamint a Kisavas zenekarral. A konszolidáltabb ízlésűek pedig a kollégiumi kertben a Parnasszus és a Lyukasóra estjén a Tiffan pincészet boraival – az idén először ugyanis vendég borászok, villányiak kóstoltattak.




De vissza a gimnázium festői panorámájú aulájába, ahol a rapid módon alkotmányba emelt Magyar Művészeti Akadémia ügyvezetőjét, Fekete Györgyöt kiemelt figyelem övezi. Említi, hogy húsz éve, 1990-ben államtitkár-helyettesként járt utoljára Tokajban. Ha a tudósító homályosodó emlékeiben kutat, az akkori tanácskozás Illyésnek a torz-metaforáját, a „hattyúnyakú görényt” viselte címében, s a Kádár-rendszer kultúrpolitikájával kívánt leszámolni. Soha többé olyan hatalmat, mely meg akarja mondani, ki a jó író, mi a jó irodalom – mondták az akkori tokaji rendszerváltók -, jó kultúrpolitika az, ami nincs, vagy legalábbis nem látszik. Ha meggondolom, azt a vitát Fekete most is lefolytathatta volna – ez is paradox -, ám a mai táborlakók között szinte egyhangú „öröm”, „hála”, reményteli várakozás, bizalom fogalmazódott meg e köztestülettel kapcsolatban, s „köszönet”, melyet Mezey Katalin kuratóriumi elnök tolmácsolt az úgymond „illegalitásban” eltöltött évtizedek után. Bár az eddig már nyilvánosságot kapott törvényi felhatalmazáson, növekvő négyzetmétereken, költségvetésben biztosított összegeken, könyvtár- és múzeumalapítási szándékokon, közéleti érdeklődéshez és nemzeti elkötelezettséghez kötött ideológiai kívánalmakon kívül nem sokkal többet tudtunk meg a művészetirányítás új centrumának várható intézkedéseiről, a kulturális intézményrendszer strukturális átalakítását célzó irányairól. Irodalmi tagozatuk vezetője, Ács Margit azonban kimondta: új kánonra van szükség az aránytalanságok felszámolása, az esélyegyenlőség érdekében. Arra is figyelmeztetve, hogy nem ellen-kánont építenének, amiből az aranytartalék értékes életművei, Kosztolányi vagy Ottlik csak azért kihullhatnak, mert az elmúlt években agyonünnepelték őket. S a nonprofit irodalom létminimum alatti helyzetét ő is tarthatatlannak nevezte.



A látott programok között szemezgetve, több felszólaló, önálló munkacsoport is terítékre vette a virtuális tereket. A Litera főszerkesztője is ekként szembesülhetett egyrészt olvasói elismeréssel, másrészt a kollégák részéről az online tartalmakat általában még mindig övező bizalmatlansággal. Volt, aki hazugnak, veszélyesnek, volt, aki hebrencsnek nevezte az irodalom internetes közvetítéseit, pedig, mint Jónás István vezérigazgatótól hallottuk, bizonyos korosztályokat már az irodalmi közvetítésben kitüntetett Magyar Rádió is programszerűen a fészbukon kíván elérni. Az írószervezetek idő hiányában is félbeharapott kerekasztalának vita hiányában nehéz lenne értelmet, jelentőséget tulajdonítani. Csaplár Vilmos a Szépírók nevében futott neki, hogy jelezze, az eddigi részeredmények, mint a még csonka formájában is mindenki által üdvözölt Márai-program vagy a Nemzeti Kulturális Alap megmaradása, mind közös sikerek, másfelől a privilegizált helyzetbe hozott Makovecz-akadémia a maga sajátos elvárásaival, amelyekben a „nemzeti” jelző jóformán a „szocialistával” paralel, nem éppen az írótársadalom kívánatos belső szolidaritását erősítik, hanem éppenséggel az árkokat mélyítik. Aztán Pécsi Györgyi sejtetett némi illúzióvesztést bizonyos intézkedések, például a kultúrát érintő adókedvezmények elmaradása kapcsán. Kukorelly szívfájdalmával továbbgondolva: a Márai-program egymilliárdját százmilliókkal csapolják, a profi futball, sport támogatására meg százmilliárdot kívánnak költeni. A levegőben maradtak ezek.



Azt kérded, érdemes-e nyaranta Tokajba látogatni. A tanácskozást ellenkező előjelekkel is közelíthetjük. Időszerűnek a témaválasztást, ha arra gondolunk, elképesztő forrásokat vontak ki a legutóbbi időszakban is a kultúra támogatásából, minőségi műhelyek szűntek, szűnnek meg, a teljes irodalom éves támogatása egy közepes méretű vidéki színházé, miközben a könyvkiadás révén jelentős adófizető. A fokozódó kultúrharcot talán mindkét parton szenvedik, elvileg nincs ideálisabb alkalom (és ihletőbb helyszín) az érdekek egyesítésére, s jogos Mezey Katalinnak az az előzetesen megfogalmazott igénye, hogy ha már a kultúra legfőbb politikusai írók, a kollégák első kézből értesülhessenek, s közvetlen, termékeny legyen a disputa. A „magas” politika azonban, amelynek hátsó bugyraiban a döntések születnek - a kulturális vezetés tanácstalanságát, kényszerű csúsztatásait, mellébeszéléseit régóta figyelve - fütyül ezekre. A tokaji írótábor, kuratóriumának sokféle szervezetből verbuválódó összetételét tekintve – honlapjuk tanúsága szerint csak a Széchenyi akadémia helye betöltetlen –, lehetne akár, ahogy hangoztatni szereti, az egyetemes magyar irodalom reprezentatív tégelye, határokat, ízléseket, generációkat lefedve. Ám ne áltassunk, Tokaj ma csak a magyar irodalom egyik népes táborának a fontos fóruma. Így tartsa meg őt az Isten, mely vesszein nektárt csepegtet.