hirdetés

Toldi 2.0

2009. január 31.

Több mélymagyar mókamester nemzetféltő kritikáját olvastam ezzel a könyvvel kapcsolatban, igen tanulságos olvasmány volt valamennyi. Olyannyira, hogy az azokból elcsent gondolatmenetet követve szeretnék mindenkit rábeszélni erre a kötetre.

hirdetés

Arra gondoltam először, hogy a Toldiról felesleges írni, hiszen Arany János elbeszélő költeményét még az is ismeri, aki soha nem olvasta/tanulta. Az illusztrációkkal amúgy sem lehetne párba állítani a szöveget, hogy egyenrangú alkotásként a különös átfedéseket megvizsgáljam, mert a költemény szükségszerűsége nevetségessé tenné a grafikák esetlegességét. A Toldiból egy van, kommentálni pedig mindenki tudja, akár rajzokkal is. Arany ebben a leosztásban a megkerülhetetlen és átugorhatatlan nemzeti monolit szerepét játszhatná el. A szerző szent, a mű sérthetetlen. De akkor mi szükség van illusztrációkra, ráadásul egy magasan jegyzett festőművész kiemelten kezelt illusztrációira? És hogyan változott a Toldi a XIV. század fenegyerekének történetévé? Több online könyvesbolt polcán ezzel az alcímmel szerepel a könyv. Ez árnyalja némileg a képet, mintha magyarázat és kommentár szükségeltetne az eladáshoz vagy a megértéshez. Előbbi esetben nincs különösebb probléma, jó bornak is kell a cégér, Arany Jánost is fel lehet pörgetni, lefenegyerekezve Toldi Miklóst, ez belefér. De ha a mellékelt ábrák az olvasást és/vagy az értelmezést segítendő kerültek bele a könyvbe, akkor nagy a baj. Hiszen így vagy a költeményről kialakult totális elképzelésünk hibás, vagy a magyar társadalom kizárólag funkcionális analfabétákat és kulturálatlan nyelvrontókat nevel. Persze egyik állítás sem állja meg a helyét, hiszen a kommentár szükségességéből nem következik sem a nagy nemzeti alkotást leértékelése, sem az olvasóközönség műveletlensége.

 
Több mélymagyar mókamester nemzetféltő kritikáját olvastam ezzel a könyvvel kapcsolatban, igen tanulságos olvasmány volt valamennyi. Olyannyira, hogy az azokból elcsent gondolatmenetet követve szeretnék mindenkit rábeszélni erre a kötetre. Lássuk először is a mindenható hagyományt! Arany János hatalmas életműve tekintélyt parancsoló, ám amíg egy szakember szemével nézve művei tökéletesen kiállták az idő próbáját, addig laikus (mondjuk naiv) olvasóként tekintve sokszor a nyelvezet és a szerkesztésmód élvezhetetlenné teszi az alkotásokat. Mi a helyzet ebben az esetben? Mérjük magunkat a művekhez és találtassunk könnyűnek, vagy hajítsuk el a klasszikusokat és fanyalodjunk rá a lektűrre? Az élvezet és a hagyománytisztelet ritkán fér meg egymás mellett, (leszámítva a perverz régi magyar irodalom fanatikusokat) a kérdés csak az, hogy a megváltozott környezetben számít-e még a mű „eredeti” értéke, vagy csak a rohanva olvasó befogadó számít, aki minél gyorsabban és intenzívebben kívánja letudni a szöveget. Vagyis, hogy szükség van-e irodalmi hagyományra? Különös, hogy amikor drámai szövegeket újrafordítanak, az senkiben sem kelt megütközést, míg egy dióhéjban összefoglalt nemzeti klasszikus vagy egy illusztrációkkal ellátott Toldi kicsapja a biztosítékot. Érdekesen álszent a hagyományra oly érzékeny közönség. Mert mi célja lehet az olvasásnak (és egyáltalán a művészi alkotások befogadásának), ha nem az újraalkotás: létrehozunk magunkban valamit egy műalkotás által, ami addig nem, vagy nem úgy létezett; egy új, addig számunkra is ismeretlen világot teremtünk. Ehhez azonban megfelelő művészi alkotásra van szükség, amely hozzásegít bennünket az élményen keresztüli tapasztalásra. Vannak persze kötelező olvasmányok, de az intézményesített esztétika nem biztos, hogy megváltoztatja a befogadók véleményét, sőt. A hagyományt is magunkban kell újratermelni, és ha ehhez a klasszikusok újraértelmezésére van szükség, ám legyen.

 
Ettől Arany János nem lesz kisebb költő, egy képregényesített Toldi nem gúnyolja ki az életművét, és ami a legfontosabb, az olvasóközönséget nem értékeli le, ha az illusztrációkkal gazdagított költeményt szívesebben veszi a kezébe, mint az Arany Összes második kötetét. Az a vicc az egészben, hogy a nagy klasszikusok nagy elbeszélései réges-régen elvesztették korábban kiharcolt pozícióikat, manapság, amikor mindenki mindenről véleményt alkothat a kánon fogalma mást jelent, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, ebből az értelmezői közegből miért éppen magukat a műveket zárnánk ki? Nem szeretném relativizálni az irodalmat, nem hiszem, hogy minden egyaránt lehet értékes és szemét, hogy a művészi pozíciók (hierarchia) teljesen feleslegesen alakultak volna ki, és nem hiszek az egyre divatosabbá váló, meghökkentően hatásvadász fikázó kritikákban sem, amelyek csupán a műről feledkeznek meg. Ahogy most ez a szöveg is, jöjjenek tehát az illusztrációk!

 
Vojnich Erzsébet képei úgyis minden elméleti megfontolást háttérbe szorítanak. Elsőre, messziről nézve nekem nagyon bejött a kevés de határozott vonallal életre keltett Toldi Miklós. Aztán közelebbről, olvasás közben kicsit soknak tűnt a minden egyes ének elé beszúrt egész oldalas rezümé, ebben a fázisban sokkal barátságosabbnak találtam az énekek végén szereplő egyetlen grafikát, ami mindig az aktuális részre vonatkozó legjellemzőbb kép megismétlése, az ének összefoglalásaként. Pláne, ha a kis képregényes buborékba szöveg is került: az egyik oldalon Arany veretes sorai, a másikon egy rajzemberke fejéből kinövő léggömbbe beírva, hogy „felmegyek Budára”. De aztán lassan megszoktam, sőt, egészen vonzó megoldásnak tűnt a félelmetesen gazdag nyelvezetet összevetni a lényegesen kevesebb eszközzel dolgozó illusztrációkkal. Mintha ebben az esetben a kevesebb tényleg több lenne. A grafikák képesek úgy beépülni a Toldi szövegébe, hogy közben megőrzik saját autonóm művészi jellegüket, de ugyanakkor sikeresen kommentálják is a költeményt. Érdekes kiadvány ez a Toldi, különösen az illusztrációk kiemelt szerepe miatt, de  minden kötelező ellenérzés dacára szükség van ilyen újraírásokra.
 
 
Arany János: Toldi – Vojnich Erzsébet illusztrációival, Magvető, 2008, 84 oldal, 2990 Ft
 

(További illusztrációk a Galériában.)

Anselmoo

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
tki tki 2009-02-02 09:34

Rendben, elhiszek mindent, bár inkább nézek meg néhány festményt, mint képregényoldalakat, ritkán - vagy sosem - elég tartalmasak, de ha ezeket látom meg valahogy először: - "nekem nagyon bejött", - "hatásvadász fikázó kritikákban", akkor biztosan nem olvasom el a többit. Az egyik szó csak túl elkoptatott, mert minden hétköznapi ember ezzel, ill. ezt a formáját használva próbál kifejezőnek és lazának tűnni, de a másik, ha nem is ez volt a cél a szövegben, teljes egészében magában hordozza a mostani világ ostobáinak (akikkel sosem ismertettek meg alapvető dolgokat vagy sosem voltak képesek elsajátítani) visszájára fordult, könnyebbik utas, veszélyes mentalitását, hogy a kritika, az alaposság rossz, minden jelenséget el kell fogadni stb. stb. - ráadásul még ocsmány is... Szóval nem árt ennek tudatában lenni és más, jó esetben valami saját leleményt keresni, felmutatni, amit még csak nem is feltétlenül egy-egy szóba kell belesűríteni.