„Ma lettem 252 éves. Még jó, hogy nincs a homlokomra írva. Bár akkor sem vennék észre, ha ott virítana. Nem szokás egymás arcába bámulni, pláne a ráncokat számlálgatni. Pontosan 252 van az arcomon, 126 a bal, 126 a jobb felemen.

   Itt vagyok minden reggel. Át az utcán, el az erdő széléig. Régebben sportcentrum állt a helyén, salakkal felszórt pályákkal. Elbotorkálok a legöregebb tölgyig, majd vissza. A saroknál megfordulok, és ismét végigtaposom a nyomomat. Eltelik a nap, mire hazaérek. És eltelik az éjszaka, mire kiheverem a csontokba vert hideg szegek fájdalmát. Meg a csalódást. Mindenki találkozott vele, csak én nem.

   Már a legvénebb tölgy is fiatalabb, mint én. De ha találnék is hasonló korú fákat, hogyan tudnék barátkozni velük? Együtt sütni hagymás májat, beszélgetni, álmokat szőni. Nem jár hozzám senki. A rokonok? Az ükunokám ükunokája a legközelebbi, tök idegen, nyolcszoros hígítás, Afganisztánban él, magyarul sem tud. Igaz, nagyon meg kell erőltetnem magam, amikor ezen a mai magyaron megszólalok. A kenyeret kenyinek mondják, a vizet viszont kláreknusperigezénszukknak.

   „Én a könyvek között sosem leszek magányos!” Nem így lett. Belekapok újra meg újra a kedvenceimbe, de hamar ráébredek, minek olvasnám tovább, senkinek nem mesélhetem el. Írás közben a papírral is lehet csevegni, de nem vagyok író. Ma már különben sem írnak papírra. Visszhangtalan űr vesz körül.

   A szemem rohanna messzire, mert irtózik a fülemtől. A hajszálaim ki nem állhatják egymást. Az egyik orrlukam forró levegőt szippantana be, a másik hideget. Felsőajkam édeset mond, az alsó sósat, miközben mindketten keserűt éreznek. Szünet nélkül becsmérli a jobb kezem a balomat. Nincs senki, aki békét teremtene a testemben.

   Minden nap kijövök, ha fúj, ha esik. Hátha felbukkan. Hátha megszólít. Ha hazakísérne, főzhetnék neki valamit. Filmekről és régi színészekről mesélnénk. Verseket szavalnánk. Borom is akad.

   Emlékszem, minden, ami jó volt ebben az életben, az összetartozás miatt volt jó, és a szétválás miatt rossz. Amikor anyám beadott a bölcsődébe, az volt az első trauma. Nem, a legelső a születésem volt. Nem szavakkal emlékezem, hanem fájdalommal. Kínesszenciám termelője az elválás. De bármilyen fura, emlékszem arra a pillanatra is, amikor apám és anyám csírasejtje anyám petevezetékében egyesült. Meglehet, ezért vágytam és vágyom forrón és folyamatosan a nagy és összeolvasztó találkozásra…

   Na, most már könnyebb valamivel. A lábamba ugyan alig jut vér, de legalább a leheletem bemelegedett, látszik a hidegben.

   Legyen a lányom, legyen az anyám, legyen az enyém! Hatoljon át a sejtések falán! Tegezzen! Vagy maradjunk a kegyedőzésnél?

   Őrült dolgokat mondana, de én megérteném minden szavát. Fele értés az övé, fele az enyém. Félbeértés szülne szavakat. Ő tudna a legtöbbet szóhoz juttatni belőlem. Még a vesekövemet is vallomásra bírná, és felmentené.

   Ma is hiába vártam, mehetek haza. A szürkületben amúgy sem látok jól. Egy idegen segít az úton átkelnem. Jöjjön, mondja, amikor a sarokhoz érünk, szabad a karját, elkísérem hazáig.

   Túl öreg vagyok én már a kísérgetéshez.

   Ha kegyed ilyen kecsesen tipeg, akkor kegyed nem lehet öreg.

   Maga nekem ne udvaroljon, mert én magát megkarmolászom, hallja. Aztán mégis belekarolok. Pár lépés hazáig. Minden nap eljátsszuk, hogy nem tudja, hol lakom.”