hirdetés

Tolnai Ottó: A liba szeme (mellékdal)

2017. december 25.

Az, hogy valahol, az isten háta mögött, egy vakvágány bezárt állomásával átellenben, az egykori MOZDONY nevű csehó helyén, egy PILVAX nevű kávéház kezdett el ragyogni, úgy, ahogyan Pilinszkynél kezdenek el ragyogni a dolgok, igen, éppen úgy... – Tolnai Ottó írása Az interjú mint olyan (I. rész) nagyvizit-interjú mellékdala.

hirdetés

A múlt héten elvezettem kedves barátaimat, a LITERA szerkesztőit, felvételezőit szülővárosom, Magyarkanizsa megszüntetett vasútállomásával szemben levő, egykor MOZDONY-nak, ma PILVAX-nak nevezett kávéházba. A falára, majdhogynem a tűzfalára festett nagy, szabadon lebegő libilábi betűk között gőzölgő kávéscsésze is minden bizonnyal ezt akarja hangsúlyozni, a PILVAX immár nem csehó. A PILVAX kávéház. Maga a PILVAX-kávéház.
Barátaim kicsit meghökkentek. Hat-heten ültek benn. Vásott kölykök. Akárha egy család, a konyhában. A vacsora várva. Ugyanis a kávéház bérlője, vezetője pontosabban (mert a bérlő a fia), Csanyiga Magdolna nem volt ott. Csak Árpád volt ott, Magdolna kedves, finom, szépen szikár, igaz, ilyenkor, munka után, mert két-három helyen is dolgozik, már imbolygó élettársa. Spíler, ahogy nem először, bizalmasan, de ugyanakkor némi büszkeséggel is, közölte velem becenevét, Spíler. Ő helyettesítette Magdolnát, mert Magdolna édesanyja beteg, rosszul lett, mondta, gyorsan el kellett mennie. De hát, tette hozzá, Magdolna is beteg. Magdolna, hajolt Árpád kissé közelebb hozzám, nagyon beteg. Már kétszer megmentettem az életét, teszi hozzá. Tudom, mit kell csinálni, hová telefonálni.

Éppen csak beléptünk, hogy egy pillantást vethessenek barátaim odabentre, majd máris visszavezettem őket, kiültünk a súlyos loncfüggönyökkel benőtt, akárha bunkerrá álcázott kis teraszra, közben ugyanis belém nyilallt, mit mutogatod a vendégeket, hagyd, hadd vacsorázzanak, meg az igazság az, féltem is egy kicsit. Ha ilyesmit mond az ember, tán nem is kicsit fél, nem tudom. Ha Magdolna ott van, nem félek annyira, őt respektálják, úgy viszonyulnak hozzá, mint az anyjukhoz. Igen, ez itt valójában egy család, nagy család. Meg aztán vannak a környék nyugdíjas munkásai, kisiparosai, akik ilyentájt be-beugranak egy-egy pálinkára, sörre. Látszik, indulás előtt feleségük rájuk szólt, öltözzenek fel rendesen, ha emberek közé mennek. És ők tiszta kacabájt vesznek magukra, sőt egyesek meg is borotválkoznak. Hihetetlenül fegyelmezettek, a söntésnél állnak, sosem ülnek le, szinte sosem isznak meg egy italnál többet. Le kellene ellenőrizni, hány órakor érkeznek. Ledobják italukat. Nézik a gyerekeket. Hallgatóznak. Vagy máris beszélgetni kezdenek a mellettük álló emberrel, legyen az idegen, avagy gyerekkori pajtás. De ők tulajdonképpen, fogadni mernék, az egykori szabadkai gyors elé jöttek, tán éppen Pacsirta érkezését várják... Gyerekkoromban én is azt lestem, hogyan érkezik meg Szabadkáról dr. Kosztolányiékhoz Pacsirta. Noha már egy vonat se közlekedik errefele, benőtte a pipacs a sínek közét, és most úgy fest, az utolsó szerelvény, akárha valami véres rakományt szállított volna, már egy vasútállomás sem világít. A gyors, amely mindig is lassú, kényelmes volt, ahogy a szabadkai gyors megérkezik, átmennek az állomáshoz, kinéznek a peronra, de ott nagy megdöbbenésükre mint falba ütköznek bele az egyre közelebb csúszó, szemközti temetőbe, majd elindulnak hazafelé, hogy otthon elmeséljék az asszonynak, ki érkezett Szabadkáról, ki utazik Zentára, Óbecsére, Újvidékre, meg azt, hogy ma is közelebb csúszott a temető, immár a vasútállomás is a temető közepén áll. Akár át lehetne alakítani ravatalozóvá, hamvasztóvá netán, hiszen épp most beszélte valaki, Bácskában nincs hamvasztó, Újvidékre kell szállítani a hullákat. Viszont, teszik fel egyesek a kérdést, ha ismét ilyen sokan várják a szabadkai gyorsot, akkor tán az állomást is meg lehetne nyitni, akkor tán ismét kellene állomásfőnök, bakter, ismét be kellene üzemelni a szikratávírót, hiszen a stampedo idején a migránsok tábora is itt volt, a vasútállomás és a zsidótemető közötti vásártéren, itt volt, ők is ide jártak a PILVAX-ba, Csanyiga Magdolnához, euróban fizettek, de Magdolna minden órában elszaladt a pénzváltóhoz, és így, hivatalos papírokkal felszerelkezve várta a belgrádi ellenőröket, akik jöttek, naponta többször is... Biztosan voltak migránsok, akik szerettek itt a lonc alatt üldögélni, a vásott kölykök biztosan ugratták őket, magyar vagy szerb nevet adtak nekik, Pistának, Žarénak szólították őket. Egészen biztosan voltak, akik drága mobiljaikkal le is fényképezték a PILVAX-ot, haza is küldték fényképét, a PILVAX fényképét Szíriába, Afganisztánba...
Akár azt is mondhatnánk, Magdolna egy intézményt vezet, önerőből, jóllehet semmi önereje, csak tehetsége, szakértelme van, hiszen, mint kitűnt, mint meséltem, egykor, a Vihar nevű horvát katonai akció idején, a város menekültügyi megbízottja volt, méghozzá éppen bátyámmal, tán ő volt bátyám helyettese, mert ő, bátyám volt a menekültügy referense, aztán meghalt, meg, éppen március 15-én, Csanyiga Magdolna búcsúztatta, majd egy időre ő vette át a menekültügy vezetését, hogy aztán Csanyiga Magdolna első, majd meg második férje is meghaljon, ő pedig megbetegedjen...
Árpád figyelmesen igyekszik kiszolgálni bennünket. Noha benn is akad dolga. Szinte forrponton a hangulat, hallom, olykor pénzt dobnak a meghitt állattá szelídült jukeboxba, egyikük-másikuk bemozdul, táncra perdül, ki-kiles, hogyan tudna beszippantani valami fehérnépet közülünk, de mindig modorizálják magukat, lecsendesednek, összebújnak az asztalnál, olyankor úgy tűnik, mintha valami társasjátékot játszanának, vagy inkább kártyáznának tán.

De hát én nem őket, a vásott kölyköket akartam mutogatni, hanem a PILVAX-ot. A PILVAX-ot mint olyant. Felmutatni. A sötét hátterén felmutatni ragyogását. Hiszen én komolyan gondolom ezt az egész PILVAX-ügyet. Ez az én legkomolyabb ügyem. Az, hogy valahol, az isten háta mögött, egy vakvágány bezárt állomásával átellenben, az egykori MOZDONY nevű csehó helyén, egy PILVAX nevű kávéház kezdett el ragyogni, úgy, ahogyan Pilinszkynél kezdenek el ragyogni a dolgok, igen, éppen úgy, számomra valóban egyértelműen bizonyítva, immár ez a tulajdonképpeni – az eredeti PILVAX... Egyszer megkérdeztem Csanyiga Magdolnát, nehogy megsértsem véletlen, hogyan, minek nevezzem a PILVAX-ot, csehónak, restinek, kocsmának vagy kávéháznak. Azt mondta, kávéháznak. Nem látja, kapta fel a fejét kérdésemre, nem látja a vaksötét állomással szemben, hogy ragyog?! Látom, mondtam, még akkor is, ha fényeinek, akusztikájának egy részét a szomszéd betonteknőbe süllyesztett, űrállomásszerű AVIS benzinkúttól kapja, sőt az sincs kizárva, valami hatalmas irizáló benzintartályon lebeg maga is... Igen, a PILVAX valamiféleképpen ragyog. És én, mondom, valóban komolyan gondolom ezt a PILVAX-ügyet, hiszen megtapasztaltam, tudom, magam is itt töltöttem életem legszebb március 15-éjét, tudom, tanúsíthatom, sehol a világon nem ünnepelték még meg olyan meghatóan, méltóan március 15-ét, mint a Csanyiga Magdolna által a MOZDONY-ból PILVAX-ra keresztelt kávéházban, a vakvágány mellett, a sötét magyarkanizsai vasútállomással szemben, de hát már nem egyszer bebizonyítatott, ezekben napokban a LITERÁ-soknak is próbáltam értekezni erről, vannak pillanatok, amikor is a zsákutcák, vakvágányok, a holtágak, a semmis, megszűnt relációk kis bakterházai a legfontosabb helyekké emelkednek, ahol mint Kiš Danilo írja, vasutas elöljáró édesapja találkozott volt Jézussal – ahogyan én, ki hinné, ahogyan én is találkoztam itt vele, hiszen, mint meséltem ezt is, utolsó alkalommal Rózsa Rózsától, a RÓZSA RÓZSA cukrászda tulajdonosától jövet jártam itt, épp azután, ahogy megkérdeztem Rózsa Rózsától, miért hívták megboldogult férjét Jézusnak, Rózsa Jézusnak, de akkor a PILVAX-ot zárva találtam, két sötét emberke gubbasztott előtte a lonc alatt, felléptem a teraszra, és hirtelen szembetalálkoztam velük, és ahogy közben rádöbbentem, a PILVAX zárva van
SZABADSÁG MIATT ZÁRVA
az volt az érzésem, ezek az emberek engem most meg fognak ölni, Jézusom, kiáltottam fel, és fejvesztve menekültem a kissé messzebb parkoló kocsiban várakozó feleségem felé, ergo nekem ezt, amit a PILVAX-ról mint olyanról, mint egyfajta csodáról, mint a március idusának egyetlen tiszta helyéről mesélek, elhihetik, hiszen, mint említettem, bátyám március 15-én halt meg, és Csanyiga Magdolna búcsúztatta, és anyósom is március 15-én halt meg, valamint 12 éve én voltam a berlini magyar intézet március 15-ei szónoka, amikor is ünnepi szónoklatomban az Anyám tyúkjáról értekeztem emelt hangon, hogy ünnepi szónoklatom vége felé meg éppen hogy egy egzotikus madarat, Berlin rózsaszín csöveiből hajlított metaforámat, a végtelen berlini flamingót próbáljam fellebbenteni, amit immár maga március idusa üzemel... Mindezt csak azért emlegetem fel, bizonyítsam, engem tényleg foglalkoztat a dolog, én járatos vagyok a dologban, én szakértője vagyok a dolognak, én azóta is őszintén megszenvedek minden egyes stupid március 15-ei ünnepséget, s most, amikor végre egy helyen megtörtént a csoda, végre ismét PILVAX lett a PILVAX, a sok beszéd helyett, miért ne mutatnám meg pesti barátaimnak magát a csodát...

Közben akkor, egy fiúképű fiatalember, Krisztián, surran ki mellénk, a lonc alá. Bemutatkozott, majd leült Jánossy és közém. És Jánossy felé fordulva azt mondja, ezek szerint leellenőrizte a dolgokat Árpádnál, tudja, én valami idevalósi mamusz lehetek, azt mondja, hallotta, magyarországi magyarok, pestiek érkeztek – és mivel ő még soha életében nem beszélt magyarországi magyarral, soha pestivel, kimerészkedett közénk. Tényleg, sosem, ismételgeti. Biztatja a társaságot, beszéljenek, beszélgessenek maguk között, hadd hallgassa őket. És már folytatja is, akárha énekelve, van egy álma, tudja, sosem fog teljesülni, de elmondja. El, mert még nem adódott ilyen alkalma. Az az álma, mondja, de nem mondja, lereagál valamit, italt rendel bentről Spílertől, kivár, a lonccal bajlódik, egy kacs belelóg, igaz, már üres poharába, dühösen leszakítja, félredobja, majd ismét mondja, van egy álma, de az álmát ismét csak nem mondja, tán várja, Spíler megérkezzen az italával, és Spíler végre hozza, Krisztián átveszi, felemeli poharát, meghúzza, akkor végre mondja, van egy álma: egyszer meglássa a Balatont...

Kissé meglepődünk. Meg a pestiek, meg én is, aki a napokban sokat áriáztam nekik, a LITERÁ-soknak az Adriáról összevissza... Kisgyerekkorában volt a tengeren, mondja, mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, de semmire sem emlékszik. Ám ő, nem a tengerhez, a Balatonhoz szeretne eljutni egyszer az életében... Mondom, ártatlan, szép, gyerekarcú fiatalember, regényekben, filmekben látni hasonlót. A LITERÁ-sok már mondják is, semmi probléma, már címeket kezdenek diktálni, hogyan, hol jelentkezzen. Van például egy sérült lány, aki pontosan ilyen esetekre ajánlotta fel megörökölt balatoni nyaralóját, nála kell jelentkezni... De akkor megszólal Krisztián, hogy igen, de neki nincs papírja. Nem kell oda semmi papír, csak útlevél, mondja Gabi. De neki, mondja Krisztián, útlevele sincs. A LITERÁSOK meghökkennek, elbizonytalanodnak, akkor mondják, nem tudnak segíteni. A fiú nem figyel a szövegeikre, újrakezdi, van egy álma, ami tudja, sosem fog teljesülni... Nincs kettős állampolgárságod, kérdem közelebb hajolva, kissé halkabban, bizalmasabban. Nincs, mondja, jelezvén, hogy abban, mármint a kettős állampolgárságban is van valami fifika, mindenben van valami fifika, ám az ő eszén nem járnak túl... De szerb útleveled az van, kérdem. Az sincs. Én, tudod, mondja, tulajdonképpen szerb sem vagyok, noha azt mondják, szépen tudok szerbül... Énekelni is szépen... Mondja, nincs semmi papírom. Hajtási engedélyem sincs. Semmi. Kifordítja zsebeit, mutatja, tényleg nincs semmije. Lent harcoltam Koszovón, mondja. Mint zsoldos. Elég jól fizettek. Féltem, végül is átvernek valami hazafias maszlaggal, és nem fizetik ki a zsoldot, de aztán nagy nehezen mégis kifizették... A Balatonhoz szeretnék eljutni. Az az álmom. Mindenkinek van egy álma, mondja, nekem az, hogy eljussak a Balatonhoz.
Látom, nem könnyű Árpád helyzete, hiszen ki kell, hogy szolgáljon bennünket, jóllehet nincs sör a raktáron, leginkább akkor szalasztanak el valaki a Fruzsa sarki önkiszolgálóba, hozzon néhány üveggel, amikor már a kuncsaft megrendelte a sörét, persze pálinka van, azt valamiféleképpen folyamatosan tudja Magdolna biztosítani, az is lehetséges, valaki külön főzi neki, úgy jobban tudja szavatolni a minőséget is....
És megérkezik Csanyiga Magdolna. Sötét ünneplőben. Talán a pestiek miatt öltözött fel ilyen szépen. Miközben üdvözlöm – mint az utolsó márciusi ifjút megölelem, érzem, hallom táskájában a hideg sörösüvegeket, Árpád biztosan telefonált, útközben vegyen sört, mert már elfogyott... Betegsége felől kérdezem Magdolnát. Azt mondja, abba kell hagynia. Kérdem, mit. Azt mondja, a PILVAX-ot. Kérdem, bezár, meghökkenve, kicsit össze is zavarodva kérdem, hiszen azt hittem, van még egy kis idő, lesz még egy kis időm Csanyiga Magdolnának meghálálni bátyám felett tartott gyászbeszédét meg a PILVAX csodáját. Nem, mondja, nem zár be, csak átadja, kiadja valakinek, ha lesz kinek. Fél, itt fog meghalni, ott benn fog elesni, benn az asztal mellett. A PILVAX-ban... Csanyiga Magdolna bemegy, szigorú pillantást vessen a gyerekekre, pillantást vessen, minden rendben van-e. Látom, gyorsan kiürít egy-két hamutálcát.
Mondom Krisztiánnak, ez a melletted ülő ember, Jánossy nemcsak magyarországi magyar és pesti, hanem éppen hogy balatoni is, ugyanis Jánossy valóban ott született, a Balaton mellett, Almádiban (ami, ugye, motyogom magamban, egy Cholnoky Viktor-helyszín)...
Az az álmom, ismételgeti Krisztián, eljussak a Balatonhoz, majd akárha álma valóssá váló közegében észrevétlenül dúdolni kezd:
Sagradiću šajku...
Ülünk, nézzük Krisztián tiszta, gyermeki arcát, s egyszer csak úgy érezzük, a Balaton messzebb esik, mint az Északi-tenger. Úgy tűnik, ködben kiáltozunk egymás felé. És be kell látnunk, a Balaton elérhetetlen. Krisztián, a koszovói harcos valóban vikingnek tűnik. Az idegenlégióba menő magyarkanizsai gyerekek is vikingnek nevezték magukat, vikingnek vagy indiánnak.
Szellemeskedni próbálok, oldani a lefagyott helyzetet, azt mondom, olyan, mint a liba szeme... Csönd. Aztán, egy idő után, valaki megkérdezi, mi? Mondom, a Balaton. Csönd. Krisztián nem reagál, biztosan azt gondolja, csak egy vajdasági mondhat ilyet, csak egy vajdasági lehet ekkora seggfej. Mint a liba szeme, ismételgeti. Mintha csak valami olyasmit gondolna, ez a seggfej itt, azt akarja mondani, elhitetni velem, az én álmom olyan valami, mint a liba szeme, majdhogynem azt, hogy én a liba szeméről álmodozom... Ne szarj, súgja, egyben azt is jelezve, ne avatkozzam az ő és a pestiek dolgába. És kezdi elölről, hogy van egy álma... Félreúzódom, Jutka különben sem szíveli PILVAX körüli nyüzsgésemet, sokallja már, mondja. Félrehúzódom, miért is avatkoznék bele. Jóllehet én nem csak a PILVAX-ot, a liba szemét is komolyan gondolom. Épp idézni akartam Egryt, a Balaton nagy festőjét. Az ő szavai biztosan tetszettek volna Krisztiánnak, de már nem mertem előhozakodni vele. Valahogy már nem volt szólási jogom.
Láttam egy öreg parasztot, mondta Egry, mikor belemártotta ujját a Balatonba, és keresztet vetett magára – megható volt.
A Balatont a szegény halászok avatták szentté...
Tán ezzel kellett volna kezdenem. De most már késő. A PILVAX lehet, már holnap bezár.

Távozóban még visszapillantottam a loncsátor felé. Krisztián még mindig ott ült a székén. Cigarettája parazsába bámult. Láttam, mozog a szája, láttam, még mindig mondja a magáét. A zsidótemető, a migránsok számára kiképezett vásártér, a hamuszín vasútállomás, szemben a nagytemető, minden sötét volt, úgy is mondhatnám, csak Krisztián cigarettája parázslott, meg a benzinkút ragyogott oldalt, valami túlvilági fényben. Akárha egy űrállomás, gondoltam. És ez a túlvilági fény lassan a loncsátort is átvilágította, a PILVAX falán szépen olvasni lehetett a libilábi betűket, még a kávéscsészéből felszálló pára is látszott. Próbáltam leolvasni a szájáról Krisztián szavait. Mintha még mindig azt mondta, ismételgette volna, van egy álma, noha tudja, sosem fog megvalósulni, van egy álma: szeretne eljutni a Balatonhoz...
Már a kocsikhoz értünk, amikor azt hallottam, Krisztián ismét énekelni kezdett, azt szomorú szerb dalt folytatta valójában, amelybe az előbb már belekezdett, az AVIS akusztikus betonteknőjében, mert mondtam, valamiféleképpen a PILVAX is abba van süllyesztve, az AVIS benzinkút, illetve az űrállomás betonteknőjébe:
Sagradiću šajku...

Tolnai Ottó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.