hirdetés

Tolnai Ottó: Az interjú mint olyan (II. rész)

2017. december 31.

Megkísérelem, ezért kísérleti költészet az én úgynevezett költészetem, megkísérelem valóssá varázsolni semmis kisebbségi költői létemet. Mit az égvilágon semmi sem támaszt, többszörösen is a semmiben lebeg... Legfeljebb ez a semmi, ha netán metafizikummá szilárdul. – Tolnai Ottóval készült nagyvizit-interjúnk második része.

hirdetés

Nagyvizit Tolnai OttónálA képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

Ha ezeknél az elemi részecskéknél maradunk, akkor szerintem az a következő fúrópontunk, hogy a nyelvi szabadságoddal, fantáziáddal, láttató erőddel, és nem utolsósorban a történetekkel, az érzékenységeddel kapcsolatban felmerül, hogy az a környezet, amiben felnőttél, mennyire volt egy ilyen beszélős, mesélős, költői környezet?

Igen, kifejezetten mesélős volt. Az még ma is. Nem csak egy valós kiserdőm van például a szikes pusztán. (Egyszer elvezettem oda Pálinkás Gyurit, aztán Pesten azt mesélte, Ottónak erdeje van, 38 fa van benne, titkon ugyanis megszámolta, azt mondta, 38 csontfa, mert a gyakran ott delelő csorda azokhoz a fákhoz, ahhoz a 38 fához dörgölődzik, valóban csontfényesre dörzsölve fáimat, úgy gyönyörködöm bennük, mint régi faragott elefántcsonttárgyakban.) De mesefáim is vannak, azokból is kitelne egy kiserdőre való. Most például, hogy meghalt Bus Károly-Kardel, a Járás szelleme, Nagy Torma lett a mesefám. A pusztán. Ha a puszta szélén, a pusztára néző tanyánkon vagyunk éppen, már első nap kimegyek hozzá, tudom, most per pillanat itt, Palicson is tudom, Nagy Torma épp merrefele mozog nyájával, kimegyek hozzá, leülök, leheverek mellé a kamillába, és hallgatom egy-két óra hosszat. Nagy Torma beszéd közben egy fűszálat szopogat, egy fűszállal piszkálja a fogait, akárha mesélés közben még valami hajszálvékony-fűszálvékony furulyán is játszana. Aztán váratlanul felugrik, a birkák után szalad, ugyanis nincs kutyája, túl szigorú velük, fogadni mernék, őrmester volt a katonaságnál, sosincs megelégedve velük, végül is agyonveri őket. Szó, köszönés nélkül húzódom vissza a tanyánkra, néhány nap múlva hazamegyünk Palicsra, elutazunk valahová, de én, mondom, közben folyamatosan tudom, Nagy Torma merre mozog, folyamatosan hallom a szövegét, hallom kiabálását az ég alatt, teljesen üres az ég, már a pacsirták sem yoyóznak, egy-egy gém húz, kócsag lebben, csak Nagy Torma üvölt, szidja a kutyáját, ha van éppen, szidja a nyáját, hallom történeteit, hallom halk muzsikáját, ugyanakkor rettegek is érte, ne verjék agyon egymást a jehovista, ő így mondja, juhásszal, mert ha a pusztán egyszer összeakaszkodik két ember, annak nem lesz jó vége, majdnem biztosan agyonverik egymást... De ő is folyamatosan velem van, ugyanis miközben én a világot járom, ő a löszbabát gyűjti nekem, azokból készítek, installálok tüzeléshez vásárolt, bontott házakból való gerendavégekre szobrokat, ha ismét a tanyára megyek, a löszbabával teli zacskók ott sorakoznak a kapunk előtt, mire is én elérzékenyülök.
Úgynevezett irodalmi eljárásom egyik legfontosabb részét képezi ez a bizonyos környezet, az én kis, semmis konkrét helyem-helyeim, az én kis, semmis szerelmes földrajzom, lám rák, Ljubljanából máris vonulok, pucolok, ugrok vissza ide, a Palics és a Tisza közé – valójában kisebbségi irodalmár voltom terrénumának, pályájának, játékterének kijelöléséről, fixálásáról van szó. Kijelölöm, körbecövekelem, újfent körbepisálom, a kutyák is milyen gyakorisággal, intenzitással pisálják körbe területüket, aztán itt golyózok szavaimmal, csapágygolyóval, kékítőgolyóval, szurokgolyóbissal... Igen, itt, ezen a terepen állítom be kis történeteimet, zsánerképeimet. Hogy váratlanul máris valahol egészen máshol találjam magam. Hol is?
Például Podgorica KARVER nevű, törökfürdőből átalakított könyvkereskedésének teraszán, különösmód éppen török költőkkel, egy-két éve ugyanis éppen én vezettem be az estjüket, akkor barátkoztam össze a kitűnő költővel, a csecsen Apti Bisultanov mellett számomra legizgalmasabb modern költővel, Ömer Erdemmel (könyvet kellene csinálni neki, megnézni, ő hogyan képezi le a történteket, mert mi nem tudjuk leképezni a Törökországban történteket, én akkor végigbeszélgettem vele a dolgokat, de azóta annyi minden történt, annyi minden, amitől én, hiába nyugtatgatott volt Ömer, félek)... Máshol már meséltem arról, hogy abban a könyvkereskedésben bármelyik könyvet levehetem a polcról, szó nélkül táskámba tehetem, magammal hozhatom... Én Zágrábba, Ljubljanába, Belgrádba, Szarajevóba tényleg hazamegyek... Az az érdekes, hogy a pusztán gyakran még a dubrovniki történet befejezésén dolgozom, Dubrovnikban pedig a tanyasi, a járási, nevezetesen éppen a Bus Károly-Kardelról írt hosszabb prózafejezet befejezésén... Engem valójában valami olyan szöveg érdekel, ahol szinte már a mondatokban is jelen vannak ezek a pólusok, ahogy azt hiszem, lényegében már jelen is vannak... Igen, annak a Nagy Torma fogai között mozgó fűszálnak a zenéjét Dubrovnikban is hallom, akárha egy zenekarban játszana az észbontó kabócákkal.
Már ifjú tollforgató koromban, mint valami izgalmas kalandot vállaltam föl kisebbségi író voltomat, melynek az volt a lényege, hogy nem tudtam, nem voltam hajlandó magamat kisebbséginek tudni, boldogan mozogtam az ország, Jugoszlávia 5-6 fővárosában, annak 5-6 irodalmában, igen, ennek az 5-6 irodalomnak az újságaiból, könyvkiadásából tájékozódtam már az 50-es évektől, a vasfüggöny alábocsátásától kezdve, tájékozódom még ma is, ez a feltételes reflexem máig megmaradt, függetlenül attól, hogy az a szép, nagy ország közben szétesett... Mint kiscserkész koromban, tenyeremen busszolával, most sem az ideológiai-politikai-katonai határok mentén közlekedem, engem ma is e kis didergő lila delej vezet, tájol nem véletlenül egyik központi költői kategóriája Kosztolányinak a delej, a delejesség, jóllehet sosem nyugszik meg, folyamatosan rezeg, didereg, akárha valami kis élőlény, egy vakond, egy barázdabillegtető... Nem tudom, de talán magam is ezért szoktam álldogálni, ha jól emlékszem, már említettem, Pesten a Delej utcában... Barátaim mondják, halljuk, Pesten jártál, igen, mondom, de a Delej utcában feledkeztem. Nem értik. De én máris mesélem, Bécsbe utazva, hol a Diplomata Akadémián alapított Sírás-katedrát vezetem, Pesten leszállok a vonatról, és a Rezső tér felé tartva, a Delej utcában találom magam, valahogy azon szoktam bejárni, és ott különösmód lelassulok, ahogy mondani szoktam, hagyom magam, hagyom, hogy delejeződjem. Aztán bizonyos idő után átaraszolok a Rezső térre. És ott végképp lecövekölődöm. Jóllehet tulajdonképpen egy verssel táskámban az ÉS-be indultam volt, Csuhai barátomhoz. A kézirat tényleg ott van lapos aktatáskámban, amelyben nemigen van más (legfeljebb egy-egy Cioran- vagy Pleşu-könyv, ők voltak ugyanis, ezt is említettem, a vendégtanáraim az Akadémián), de csak nagy ritkán tudok feljutni barátaimhoz, mert a tér, Budapest legmetafizikusabb terének metafizikumába fagyok... Ott vacogok farkasgyűrűben, kis tál kocsonya...
Gyerekkorom tán legizgalmasabb kalandja volt, mint kiscserkésznek, felfedeztem, hol is vagyok, melyik országban élek, és hogy milyen ország is az tulajdonképpen, valójában még mindig azt a kalandot járom, még mindig azon ámulok és bámulok, milyen ország is az, amelyben élek... Egyik kis barátom azt mondta, Magyarország az ő anyaországa, de hát az ő anyja valóban odaát élt, már a háború előtt szétszakadt a családja. Én tényleg nem tudtam, mi is nekem az az ország, amelyben élek. Mi, ha nem anyaország? Akkor ráadásképpen, említettem, nyolcéves koromban, még a vasfüggönyt is leeresztették... Ha színházi kelléknek is tudtam, mert kérdésemre bátyám azt mondta, valami színházi kellék, noha éreztem hidegét, tudtam, olykor le-lelőnek embereket a tövében... Ám közben én, teljesen véletlenül, egy hupikék dubrovniki anzixnak köszönve, felfedeztem, hogy annak az országnak, ahol élek, igaz, az egyik oldala hermetikusan le van zárva, a madár se repülhet át, ám a túlsó oldala nyitott, magára a végtelenre nyílik, az azúr végtelenre, a kalandra, tulajdonképpen az egzotikumra, és így nem kell messzebbre utaznom, onnan is hozhatok majd narancsot, spongyát, fügét, gránátalmát... Akkor tehát kisebbségi létem e két dolog közé helyeződött, a függöny és az azúr közé. És, a magam módján, azóta is folyamatosan ott figuránskodom. Alakoskodom. Ebben az adott, istenem, milyen különösen adott, térségben. Annál is inkább, mivel közben ez a csodálatos nagy ország osztódni kezdett, hat különálló országgá lett, hat különálló országom lett satöbbi. Új fővárosok, új nagyvárosok születtek, Banja Luka, Niš például, ahová, tudjátok, az oroszok próbálják installálni magukat... Egy figurális, egy naiv figurális festő által megfestett figuránsnak tudom magam. Úgy viszem, úgy kocogok, bukdácsolok árkon-bokron át e súlyos mérőléccel, mint Balthus nevezetes Utca-képén az a révült, jóllehet teljesen hétköznapi, jóllehet abszolút nyugodtan, pontosan lépkedő figura, a baguette-tel. Az a baguette annyira megigézett különben, annyira fontos lett számomra, hogy magához Balthushoz is ellátogattam Nagy József barátommal. Igen, az olyasvalami volt, akárha az Isten elé járultunk volna. Valójában az is egy vadregényes út, hihetetlen kaland volt, ahogy mi, két vajdasági művész, nekem még csak vízumom sem volt Svájcba, Balthus elé jutottunk, kapaszkodtunk... Egy marokkói művészettörténész vezetett bennünket; felszállva a vonatra, mondtam neki, nincs vízumom, nem érdekes, mondta, megoldjuk, s valóban megoldotta, elkérte jugoszláv passzusomat, privát kis kiadójának pazarul formatervezett hivatalos borítékjába csúsztatta, úgy adta át a svájci vámosoknak, érezzék megtisztelve magukat, hogy kezükbe vehetik, nagy szöveget nyomott le, azt magyarázta, milyen fontos ember vagyok, meg azt, magához az Istenhez megyünk, a vámosok rám néztek, kíváncsi lennék, mit láthattak a szememben, legyintettek. Ez az ördögi marokkói figura ‒ József együtt tanított vele valamelyik párizsi művészeti iskolában ‒ különben Baconhoz is bejáratos volt, csinált vele egy beszélgetéskötetet; mondanom sem kell, Józseffel Baconhoz is majdnem ellátogattunk. Ahogy ellátogattunk, együtt vagy külön, Cucchihoz, nagy hatással volt rám Cucchi Róma-könyve, Hollán Sándorhoz (mi Hollánt sem Magyarországon keresztül fedeztük volt fel magunknak, a Kalapdobozban leírtam, hogyan), Michaux műtermébe; József Michaux-darabjának avignoni bemutatója után invitálta meg őt Michaux özvegye... Ezt a Balthus-rajzot itt, az asztalom felett, tőle, az ördögi marokkói figurától kaptam. Mikor visszaérve Pestre, elvittem bekeretezni a Lónyay utcában, azért oda, mert a lányomék akkor éppen ott laktak, a mester azt mondta, milyen szép Barcsay, én szeretem Barcsayt, találkoztam is vele néhány tárlatmegnyitón, az utolsón is, a Műcsarnokban, de mondtam, nem Barcsay. Mondtam: Balthus. Mondtam, nézze meg a képzőművészeti lexikonban, mert láttam, ott sorakoznak a lexikon kötetei, soká lapozott, de Balthust nem találta. Nem, mert mert nem volt benne; képzeljük el, a képzőművészeti lexikonban Balthus nem volt benne, ha valahol látom annak a lexikonnak a tómuszait, mindig újra megnézem, nem akarom elhinni, hogy nincs benne, az egyik szegedi antikváriumban a napokban is megnéztem, nincs benne... Igen, én is úgy viszem a figuráns mérőlécet, mint ahogy a balthusi figura a baguette-et, maga elé emelve.... Én most csak mérőléc voltáról beszélek, kenyér voltát felfogni nehéz, kifejteni most túl nagy feladat lenne; csak azt említeném meg vele kapcsolatban, hogy megboldogult Matvejević barátom, a Mediterrán breviárium és egy szép, különös kis Velence-könyv szerzője, élete vége felé a kenyérről mint olyanról írt megrendítő, fájó könyvet; különös véletlen folytán jelen voltam a könyv spliti bemutatóján, egy szerzetes mutatta volt be, noha Matvejević vezető baloldali kritikusa volt Jugoszláviának...
Valójában az történik, egy-egy ilyen elemi részecskét, elemi jelenetet, én úgy mondom, zsánert helyezek a vasfüggöny, majd a zsilettfüggöny és az azúr végtelenje, a per pillanat éppen a szintén fallá emelkedő azúr elé, illetve hát közéjük... És szuszogni, motyogni, beszélni-mesélni kezdek e zsánerekről, körbeszuszogom mint kis színműveket, rendezgetni kezdem őket. Megkísérelem, ezért kísérleti költészet az én úgynevezett költészetem, megkísérelem valóssá varázsolni semmis kisebbségi költői létemet. Mit az égvilágon semmi sem támaszt, többszörösen is a semmiben lebeg... Legfeljebb ez a semmi, ha netán metafizikummá szilárdul. Mert olykor mintha azzá szilárdulna, különösen az ilyen üres kis fürdővárosokban, az ilyen szikes pusztákon, avagy hát éppen a szabadkai Joó Lajos utcában, illetve hát Pesten, a Rezső téren... Máris megkívántam, álljak a Rezső téren... Ha nem a Rezső téren álldogálok Pesten, nem meséltem még, kiugrom a Késmárk utcába, hol egy német cég Singperlen-szállítmányát zacskózzák. Ugyanis rászoktam, minden bizonnyal akadozó dalaim végett is, kisénekes, függővé lettem a késmárki, így nevezem Singperlentől, ugyanis előbb csak lopkodni kezdtem Jutka kanárijainak Singperlenjét, majd később ellátogattam a Késmárk utcába, majdhogynem befolytam a Singperlen balkáni árusításába... Igaz, azon se lepődnék meg, ha Késmárkra is ellátogatnék egyszer, engedném, ott bonyolódjon tovább a dolog, Késmárkon...
Mesélek mint mesefa. Jóllehet, mint jeleztem, a hőseim is mesefák. Ha éppen nem énekesek, rímelő vőfélyek, akik valójában a rapperek ősei... Mint Körbics vagy Amadeó. Ő, Amadeó, énekes szeretne lenni, sokat írtam már róla, prózát, verset vegyest, énekes a szegedi operában. De mivel csak a kredenc előtt tud énekelni, az az erősítője, hangfala, nekünk fürdővárosi infaustusoknak (akik egy olyan fürdővárosban élnek, ahol nem szabad, ahol TILOS fürödni, ahol a NATO megbombázta a fürdőt, mármint a tavat, a Palicsi-tavat, Kosztolányi tündéri tavát, ne tudd meg, mit jelent egy ilyen fürdővárosban élni, ahol ráadásul a pártok elöljárói még ünnepségeket, politikai beszédeket is tartanak, igen, ott, a helyszínen, Palicsot Szerbia tengerévé kiáltva ki, jóllehet egész Szerbia Mórahalomra jár fürödni, tisztálkodni, miközben Palics fekáliájában egy tájékozódását vesztett vízipocok úszkál körbe-körbe, jóllehet a gyerekeinek kellene vinnie az ennivalót; naplómban naponta írok róla, mármint arról a vízipocokról), át kell tolnunk a kredencet a szerb‒magyar határon, át Szegedre, fel kell tolnunk a szegedi opera színpadára... Ami, mármint a színpadra való feltolása, még a legkisebb probléma. Az igazi problémát az jelenti, hogyan áttolni Amadeó félig kettőbe fűrészelt kredencét, amikor el akartak válni, elkezdték kettőbe fűrészelni, de beletört a keresztvágó fűrész, akkor valaki azt ajánlotta nekik, szögesdróttal fűrészeljék, szanaszét szóródott a szögesdrót-hulladék, a vert falakat is szögesdróttal fűrészelik, de az se ment, a lezonittal még a szögesdrót se bírt, végül is nem váltak el, szóval, hogyan áttolni, átemelni – átbillenteni a kredencet a lepke-, illetve zsilettdrótból húzott függönyön. Igaz, végső soron, jeleztem, az is színházi kellék, mint a vasfüggöny, mert meséltem, a vasfüggönyről is úgy tudtam, színházi kellék, amikor megnéztem a lexikonban (a Tolnaiban nem találtam, de a könyvtár Pallas nagy lexikonában rábukkantam, most lám, ezért kell végtelen írnom a vasfüggöny szócikket az Új Tolnai lexikon részére, istenem, rémülök meg olykor, tán nem is lesz benne más, csak ez az egy szócikk), láttam valóban az, visszaigazolta bátyám szavait, mármint hogy a vasfüggöny valami színházi kellék, noha nem értettem, akkor miért van még az a vörös és az a selyem díszfüggöny is, a politikusok pedig a mi helyi amatőr színészeinkkel azonosak, és tényleg azok, százszor meggyőződhettem... Szóval ez az Amadeó például valóban, a szó szoros értelmében átjár a műfajokon – áténekeli a vasfüggönyt, a pille-, illetve zsilettdrótot, át a borbély-, illetve fodrászfüggönyt, ugyanis, némileg az én hatásomra, így hatok ‒ ilyen kibaszott hatásod van!, pöröl Regény Misu ‒, az infaustusok borbély- és fodrászfüggönyt készítenek, dobnak be a piacra... Előbb csak puhafaforgácsot, galambürüléket dobtunk be a piacra, a galambürülék szürkéje a legszebb szürke, az áll legközelebb a csehovszürkéhez, majd lassan elkezdték újrafoltozgatni, szifonbéllel, a kórház deponiáján beszerzett gennyes-véres kanüllel a borbélyfüggönyöket, majd átálltak a fodrászszalonok díszes függönyeinek gyártására, lévén hogy még időben figyelmeztettem őket, figyeljék a nagy jeleket, olvassák Vörösmartyt:
Majd eljön a hajfodrász...
Átálltak a csodálatosabbnál csodálatosabb függönyök piacra dobására, persze azt senki sem érti, de én mondom nekik, nem is kell érteni, miért éppen a kisállatpiacon dobták piacra a gyöngyfüggönyöket, mindenekelőtt persze a Népszínház és a Kosztolányi Színház részére fűztek gyöngyfüggönyt, szifonbélből, véres, gennyes kanülből, üveggyöngyből (minden hiteles függönyben kell lennie egy szem igazgyöngynek, de hát véletlen éppen T. Olivér az igazgyöngyök becsüse az ócskás bordűrön, és hát különben is gyöngytyúktenyésztéssel foglalkozik a tanyán), annál is inkább, mivel a ,,magyarokˮ egy része meggyanúsította volt Ristićet, a rendezőt, ellopta, elrabolta a Népszínház nagy csillárját, de az T. Olivér nyomozásának köszönve közben meglett, ki hinné, ez valóban egy regényes dolog, meg kellene írni, meglett, nem is volt elveszve, nem is volt ellopva, nem is volt elrabolva, egész idő alatt ott volt, akárha egy órjás üvegmedúza a városháza egyik kis, csodálatos fazettaszerű udvarában... Pahulek, aki leginkább angazsált a függönyöket illetően, úgy képzeli, a borbély- és fodrászfüggönyök felülírják majd a zsilettfüggönyt, felülírják mégpedig úgy, hogy valami égi daruval, föléje emelik azt a nagy csillárt, a szabadkai Népszínház csillárját, lévén hogy Baudelaire szerint a színházban egyedül a csillár az izgalmas... (És ez a csillár-ügy még egy másik baudelaire-i kérdést is aktualizál, mármint azt: Meg lehet-e világítani egy sáros és fekete eget?
Ha már az előbb Vörösmartyt is említettük, jegyezzük meg, csak Vörösmarty él úgy a sárral, mint Baudelaire, Ez őrült sár, mondja.
Túlbonyolítanánk a dolgot, ha most meg arról kezdenék mesélni, hogy a politikusok a Csipkegyárba helyezték a Népszínházat... Meg azt, hogy A kisinyovi rózsában Urbán már elkészítette a nagy, az abszolút csipkefüggönyt (ő nem a csillárt, egy hatalmas bár-, illetve diszkógömböt emelt föléje)... Ha már megemlítettem Kisinyovot, ugye, az is földmérő voltomhoz tartozik...
Mint mondottam, veszek egy helyi kis dolgot, ez esetben a szabadkai aggok háza elfekvőjét, és azt ellenpontozom egy maximálisan kitolt, a végtelenbe tolt különös ponttal, esetünkben Kisinyovval... Nem részletezem, jóllehet a részletek a legizgalmasabbak, csak azt említeném, hogy közben a gyárakkal kezdtem foglalkozni, megpróbáltam privatizálni néhányat tiszta költői módszerekkel, így jutottam el a munkásosztályhoz, akadtam rá pontosabban a kallódó munkásosztályra, a lumpenné vált munkásosztályra, s Kisinyovval, Puskin és Gogol városával foglalkozva, felfedeztem, ott, ki hinné, éppen ott, Kisinyovban fedezte fel Puskin a Holt lelkek témáját, és mesélte volt Gogolnak, arra jutottam, a munkások is holt lelkekké lettek, de egyelőre még nem üzletelnek velük, vagy nem tudom, olykor fogadják a sztrájkolók kis csoportjait, de az égvilágon semmi sem történik, semmi lényeges dolog sem érintődik, csupán csak kioltódik egy fogalom, a munkásosztály, lumpenné, semmivé lesz, de azt mondják, majd a digitalizáció megoldja a kérdéseket, új elnökasszonyunk programja is ebből áll... És a munkásosztály vándorol ki, miközben a migránsok vándorolnak be... Olykor nézem, hogyan nézik egymást... Azt nem tudom, a migránskérdést is Gogol segítségével kell-e értelmezni, én még nem értelmezem az ő segítségével, csak regisztrálok, klasszifikálok, itt, helyben, az utcánkban, szülővárosomban, illetve az azúrfal tövében, mint például most a Pirani-öbölben...
Igen, a semmis, kis helyek topográfusa, figuránsa vagyok. Mondjuk, a NEM KÖNNYŰ-ben Békésről írtam elérzékenyülve, egy konkrét kis város konkrét dolgairól, de akkor is már a harmadik-negyedik sorban Rómában, Békés Gellértnél, a bibliafordító költőnél, a Piétát szétverő magyar fiú gyóntatópapjánál találtam magam, majd meg New Yorkban, mert Püski, aki Békésen született, és róla nevezték el a város könyvtárát, New Yorkban volt könyvkereskedő, én meg egyszer régen ott laktam ennek a könyvkereskedésnek az emeletén, de e versben számomra az az igazán érdekes, hogy a refrénjét a Kierkegaard Félelem és reszketését fordító Rácz Péter mondja:
Ó kedves kis városom
békés...
Aztán meg például ott van Akasztó, egy másik centrális helyem mostanság Magyarországon, ugyanis duchamp-i gesztusnak tartom, ahogy a Stadler visszaigényelte az ÁFA-t az Utolsó vacsora kétes nyomatai után, írtam is arról, hogy szobrot kellene állítani neki, egy nagy magyar művésznek tekintem, és sokszor álmodtam azt, hogy ott áll a maga építette stadion közepén nagy klottgatyában, lám, a főszereplőim leginkább klottgatyában vannak, meg én is ott állok, majd soká focizunk a holdvilágban... De aztán elálltam ettől a motívumtól, ugyanis a FORRÁS-ban elkezdtem olvasni kedves fiatalkori barátom, költőtársam, Kiss Benedek emlékiratait, és hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ő akasztói, szépen, finoman visszavonultam, arra gondoltam, ez az ő terrénuma, az lesz a fontos, a lényeges, amit majd ő mond Akasztóról, Stadlerről, jóllehet nem is muszáj mondania, írnia róla, nekem az is fontos, lényeges lesz, ha nem ír, egyszer majd tán összefutunk, és akkor majd mesél nekem... Akasztóról... Stadlerről...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Amit elmondtál, abból elég finoman és szépen látszik, hogyan kaptad otthonodul ezt a világot, és hogyan rendezted be otthonodnak. Mivel mégis Kelet-Európában vagyunk, elkerülhetetlen a kérdés, sose gondoltál arra, hogy abban a világban, ahol élsz, a gyökereid mégsem elég erősek ahhoz, hogy megtartsanak? Egyszerűen szólva, mondjuk, disszidálj?

Hát én fiatalkoromban, még a 60-as években, megpályáztam egy párizsi ösztöndíjat, viszonylag komoly ösztöndíj volt, már üzentek is, megkaptam, a FORUM LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ fő rendőrspiclije, egy sportújságíró, ha más mondja, nem hittem volna el, hogy ő az, már beszélgetett is volt velem, de aztán utolsó pillanatban mégis közbejött valami, hogy mi is, ma sem tudom, és az ösztöndíjat nem kaptam meg. Nem mentem el tehát, pontosabban úgy mentem el, hogy maradtam... A háború kitörésekor pedig sok barátom ment el, költözött át nagyrészt Magyarországra...
Ha Veszprémben olvastam fel, ha Veszprémben beszéltem-meséltem (én valójában, félimaginárius módon Veszprémbe költöztem, nem akartam ugyanis magukra hagyni fiatal barátaimat, akik a katonai behívó elől áttelepültek, az EX fejlécén ma is ott a nevem ‒ szeretek beülni a veszprémi kis antikváriumba, illetve kiülni elébe például egy Veszprémben, a Hittudományi Főiskolán tanuló, félig-meddig palicsi, egzotikus lánnyal, aki szabadidejében az egyik kávéházban dolgozik, és éppen az antikvárium fölött lakik, a polgármesterre ráparancsoltam, vigyázzon a kis antikváriumra, meg azt szeretném még, ha a veszprémi állatkert ajándékozna flamingókat a palicsi ZOO-nak, mennyire örültem, amikor Navracsics új flamingóröptetőt nyitott meg), szóval ha Veszprémben olvastam fel, beszéltem-meséltem, évtizedekig valóban úgy, mint Canetti vándor történetmondója (Milyen jó is lenne, mondja Canetti, vándor történetmondóként élni! Valaki mond egy szót, te meg elmondasz egy történetet. Soha nem hagyod abba, se éjjel, se nappal, megvakulsz, a végtagjaid sem tudod használni már. De rendelkezésedre áll még a szád, és ami csak eszedbe jut, azt mind elbeszéled. Történeteiden kívül, számuk végtelen és egyre nő, nincs semmid...), a rendezvények után, míg én teljesen kiürülve, mint egy kifordított kesztyű, gubbasztottam az asztalnál, az emelvényen, gyakran jött oda hozzám egy szimpatikus fiatalember, mintha csak sejtette volna, jelenlétével, közelségével segít nekem átvészelni azokat a nehéz pillanatokat, ugyanis éreztem, nem irodalmár, de annál inkább meglepett különös jártassága az otthoni mikro-topográfiáimat illetően, különösen sokat tudott szülővárosomról, Magyarkanizsáról, meg Adorjánról, meglepődtem, hogy neki is életbevágóan fontos mind a kettő. Máskor meg úgy tűnt, talán nem is valós lény, hanem az én kitalációm, hősöm, az én írásaimból lépett elő, mert olykor lépnek elő írásaimból ilyen figurák, az egyik filatelista, a másik festő, aki egész életében egy földgömbös csendéletet fest, erővel rá akarja festeni kisvilágát, amely véletlen az én kisvilágom is. Aztán az a szimpatikus fiatalember elmaradt, nem állt oda már mellém, pedig nagyon hiányzott, ugyanis ő volt a bizonyíték, léteznek azok a semmis dolgok, amelyekről az előbb még oly révülten, rémült révületben meséltem, pedig épp szükségem lett volna ismét néhány adorjáni mikroadatra, akkor megkérdeztem Ladányitól, aki félig-meddig szintén adorjáni, ki is volt az a fiatalember, azt mondta, hogy a kanizsai-adorjáni Borsos, Ladányi adorjáni zentai, Borsos meg kanizsai adorjáni, velünk párhuzamosan érkezett Veszprémbe, földmérő mérnök, kérdeztem Ladányit, hová lett, mire ő azt mondta, Londonba költözött... Azóta nem találkoztam vele, de ha nem is írásaimból lépett elő, immár belépett írásaimba, ő az a földmérő, aki után én árkon-bokron keresztül rohanok, mérőlécemmel, akinek én a figuránsa lettem... Most például Londonban mászkálunk, egy éppen nem lokális, hanem nagyon is, sőt szinte centrális globális ügyben, furcsa, én a naiv festő által festett figura, globális ügyben Londonban csetlek-botlok, ugyanis nekem, ez mindig így van, párban jelentkeznek a dolgok, most például az adorjáni mikroadat (lásd Csalogány című novellámat A pompeji szerelmesekben vagy az adorjáni drótkefét a Nem könnyűben) mellett sok-sok semmis világi mikroadatra lenne szükségem éppen, ugyanis egy kemény, nagyon kemény, hogy ne mondjam, veszélyes, életveszélyes novellát-regényfejezetet írogatok-szövögetek éppen Francis Bacon, a festő és Kadhafi ezredes szerelmi légyottjáról. Tudod, én, ha lehet, ha szabad így mondani, némileg közelebbről ismertem Kadhafi ezredest. Ha nem ismertem volna némileg közelebbről Kadhafi ezredest, nem mertem volna ilyen kalandba bocsátkozni (tudjátok, ha máshonnan nem, hát tőlem, járt Szabadkán, a SEVER motorgyárban, valami tankalkatrészeket gyártottunk számukra, és lekezelt a gyár palicsi portásával, aki itt lakott a Magyar László téren, nagyon szerettem, lekezelt Szerafin-Pöcökkel, aki különben balos érzelmű volt, családjának munkásmozgalmi kötődései voltak, de soká tudott mesélni Kadhafi ezredes kezének csodálatos puhaságáról, hihetetlen, de hasonlóképpen, mint Heidegger Hitler kezéről), szerelmi légyottjukról írni az őszibarackszín selyemsátorban, lévén hogy Bacon arról álmodozott, mint Ferguson írja zseniális művészregényében-monográfiájában, nem is ismerek jobbat, hogy Kadhafi ezredes egyszer magáévá teszi (sajnálom, hogy Deleuze jelentős Bacon-könyvében erre és a hasonló jellegű kérdésekre, motívumokra nem tért ki, de hát a Van Gogh-képeket sem tárgyalta, amelyek számomra pedig a pápák mellett a legfontosabbak, igen, engem csak a Van Gogh- meg a pápa-képek érdekelnek)... Szóval szeretném leírni a szürke londoni utcát, amelyen Bacon elindul ama őszibarackszín selyemsátor felé, nagy mennyiségű szürkére lenne szükségem, hogy ellenpontozni tudjam az őszibarackszín selyemsátort, de hát a petróleumszín helikopterek is afféle elidegenítő momentumokként szerepelnek, ugyanis Baconnel közben három helikoptert is váltatnak, ellenpontozni az aktus nem kevésbé bonyolult, Bacon képeiről ismert exhibícióját, amit, igaz, én éppen Deleuze könyvéből vett részletek segítségével próbálok megeleveníteni, akárha egy árnyékszínházat, mert magát a jelenetet, lévén én egy szemérmes író, a nagyreményű Szeméremékszerek szerzője, a sátoron kívülről láttatom... Nem folytatom, noha jó lenne most minél többet megszőnöm, elmesélnem ebből a novellából, regényfejezetből, sátorból, Bacon és Kadhafi ezredes durva-gyengéd szerelmi légyottjáról, amely úgy fejeződik be, hogy se szó, se beszéd, egy daru felemeli, másik helyre viszi a sátort, nehogy lebombázzák, lebombázzák őket a szerelmi légyottjuk közepette...
Arról a vándor történetmondóról azért még kellene mondani valamit, ugyanis eljön az idő, amikor szétesik, ahogy Herbeck írja, diszkfalikálódik a szája. Egykor arany szája. A Grenadírmarsban van egy alkalmi kisesszé arról, hogyan lettem aranyszájúvá, valójában a Moravcsik-klinikára helyezett tábla leleplezésekor olvastam volt fel, ahol, említettem már, együtt szerepeltünk Esterházy Péterrel... Hamvas mondja: A mesteri fokozat: az egész életet állandóan feloldott (nyílt – kibeszélhető) állapotban tartani: ez az aurum potabile. Az iható arany... Szintén Hamvas mondja Az indián szőttesekben, a számomra legkedvesebb, legfontosabb Hamvas-szövegben, valóban úgy gondolom, ez Hamvas legfontosabb írása (itt most talán utalnunk kellene az említett fiatal költőnőkre, hiszen Hamvas ezen írása nélkül biztosan nem lettem volna ennyire fogékony verseikre; tudjátok, én azok közé tartoztam, akik ott bábáskodtam Hamvas újraközlésének beindítása, Thomka Beáta egyik első Hamvas-tanulmányának megszületése körül satöbbi): Nincs mondanivalója, csak beszél. Meg azért is szolgálok ezen citátumokkal, mert Pahulek Domagojjal az interjú műfajáról való beszélgetéseink, vitáink, veszekedéseink alkalmával is utaltam rájuk...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Nem akartam elmenni, mert a szétesett Jugoszlávia térségeibe való utazásaim immár ugyanolyan izgalmasakká, egzotikusakká lettek, akárha azok a lehetséges távoli utazások, távoli indusok, ismét eljutni minden új kis országba, ismét jelen lenni ott, Ljubljanában, Podgoricán, Zágrábban, Splitben, ó, istenem, Szarajevóban, jelen Adorjánon és Obornjačán, jelen Békésen, Jánosfalván, Csongrádon, Somogyfajszon, Ruzsán, Párizsban, Velencében és Triesztben... Eljárok ezekbe a fővárosokba, ezekbe a kisvárosokba, településekre, fájkisközségekbe, és ott is mesélek, mesélek, noha immár széteső szájjal, mesélek a Pirani-öbölben, miközben mutatnám az embereknek, barátimnak, esik szét a szám, de ők nem látják, nem akarják látni, ahogyan ti sem akarjátok látni széthulló számat... Nemrég például Pazinban olvasva fel egyik versemet, az Én kő címűt, kis híján elsírtam magam, pedig horvát fordításban olvastam (egyszer egy zágrábi rendezvényen, mert nem jött a horvát színész, felolvastam horvátul Parti Nagy Lajos Rókatárgyát, felolvastam hibátlanul)... Ülök Pazinban, a várkastély dísztermében, alattam nagy vallatóterem, még alantabb a dantei–Verne Gyula-i szakadék, és én a bécsi Diplomata Akadémia Sírás-katedrájának tanára, sírok. Ennek én persze nem voltam tudatában, azt hittem, csak elérzékenyültem kissé, megcsuklottam, mindezt egyik bosnyák költőbarátom mesélte, kérdeztem, ezt te honnan tudod, amikor nem voltál ott, azt mondta, aranyos barátunk, Csáth komoly ismerője, Neven Ušumović mesélte neki, aki, mint mondta, fellépésedet ott a várkastélyban moderálta volt...
Erről jut eszembe, volt most éppen a Pirani-öböl után egy másfajta, de szintén különleges, ám talán mégis ideköthető esetem, próbálok minél több dolgot idekötögetni, hiszen arról beszélgetünk, miért is nem mentem el, mi köt, mi is köt ide... Például Piran... Meg például Umag... Ušumović, szabadkai íróbarátom Horvátországban, Umagban dolgozik, ő az umagi könyvtáros, gyönyörű könyvtár, ha arra jártok, térjetek be, viszont Koperben, Szlovéniában él, mindennap utazik, s azon felül ő vezeti a pirani szakadék szélén lévő kis, mesebeli Íróházat...
Mint tudjátok, én voltam a Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke, ahogy szoktam mondani, félig megválasztott, félig nyúzott elnöke... Persze felfoghatatlan, miért vállaltam el, noha én tényleg meg voltam győződve, Jugoszlávia egy olyan ország, amely írószövetségének akár egy magyar, egy kisebbségi magyar író is lehet az elnöke, én ezt az experimentumot a magam módján végigcsináltam, bebizonyítottam lehetségességét, a vele, az utána járó következéseket elszenvedtem... Közben ugye az állam szétesett, megszűnt, eltűnt alólam, a szakadék valóságossá lett (ellenőrizzétek le, a szakadék már a Disznózsír egyik mottójában is szerepel), valóságossá, mint a pazini szakadék, amelynek éppen ott gubbasztottam a peremén... Ez, hogy én jugoszláv elnök voltam, majdnem mindig negatív előjellel említtetett az elmúlt évtizedek folyamán, mert akik szétszedték ezt a nagy képződményt, vagy legalábbis porba fingó kerti törpeként kibiceltek szétszedésüknél, azok utálták Jugoszláviát, ez az utálat határozta, határozza meg még ma is őket, és mint szitokszót használták Jugoszláviát, de hát elég lenne ezzel kapcsolatban, mármint hogy mit is jelentett Jugoszlávia, Belgrád, Herta Müllert idézni, tudod én Pastior istállójába tartoztam, egyszer véletlen lefordította a libafosztásról szóló Léda és a hattyú című versemet, s aztán kapcsolatban maradtunk, szerette a vidéki kisebbségieket, s a romániai kisebbségiek mellé jól jött neki egy jugoszláviai is...
Mi sehová sem utaztunk, mesélte Herta Müller. De amikor Bukarestbe mentünk, a vonat a jugoszláv határ mentén haladt el... Mindannyian a folyosón tolongtunk, hogy lássunk. Mert látni lehetett, hogyan gondolkodnak az emberek... A jugoszláv tévében Tarkovszkij-filmeket láthattunk, és Ginsberget meg Orlovskyt hallgathattuk. Köszönet Belgrádnak! Te voltál ifjúságom mentsége...
Ám az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy ők, kik szétszerelték, illetve hát kiengedték a nacionalizmus szellemét a palackból (amit az Akadémián őriztek volt, mint valami régi, érdektelen, poros butéliát, járatos voltam oda, abba az épületbe, ugyanis az emeletén volt műterme Danilo Kiš egyik festőbarátjának, a rezgő szamurájnak, Reljićnek; ő is állandóan úgy remegett, mint a delej tűje, mint farkasgyűrűben kis tál kocsonya, úgy rezgő kézzel rajzolt, ott, a vulkán kráterének peremén, valójában egy szeizmográf volt, a legszemérmesebb ember, akit ismertem, jóllehet főleg a szemérmet magát rajzolta, meztelen picsákat, fess katonatisztek között, az ideológia szemérmetlenségeit, tán magát Kadhafi ezredest is, mert mint írtam volt a Rezge szamuráj című szövegemben, A nacionalizmust is lehet szemérmesen, nagyon szemérmesen szégyellni), azóta az égvilágon semmit sem tudtak hozzátenni a dologhoz, csak kirabolták, kis államokká zabrálták azt a nagy, tüneményes képződményt, jóllehet a kis államokat ugyanúgy meg kellene majd csinálni, mint a nagyot meg kellett volna, s hogy megcsinálták volna ezeket a kis államokat, s hogy megtudják-e csinálni, abban sem vagyok biztos, jóllehet én őszintén drukkolok nekik, mert szépek, gyönyörűek ezek a kis országok, szépek, mint amilyen szép volt Nagy-Jugoszlávia... Próbálkoznak például meghúzni felségvizeik határait, jóllehet félő, künn az azúrban még egymásnak esnek, valamint azt hallom például, hogy az egykor még csetnik vajdák, akik tulajdonképpen még mindig csetnik vajdák, akik hegyezett somkaróval akarták átdöfni a sírban a szívét, ma européer politikusokként mind többet hivatkoznak Titóra, az elnökünk minap például így kezdte mondókáját:
Mint ahogyan Tito mondotta volt...
Igaz viszont, hogy a horvátok pedig éppen most változtatják meg a legszebb zágrábi tér nevét Titóról valami másra.
Szóval az történt, részben már meséltem erről, Ljubljanából átmentem Piranba, onnan pedig Umagba, a csodálatos tengerparti kisvárosba, ahol, akkor értesültem, épp egy irodalmi rendezvényt tartottak, az úgynevezett Tomica-napokat... Bementem az értekezletre (az első felolvasó Daša Drndić volt, akit én nagyon szeretek, két könyve is itt van az asztalomon, utoljára Fiuméban találkoztam volt vele, eljött felolvasásomra), ahogy beléptem a terembe, az elnöklő, a már említett Neven Ušumović, megszakította az értekezletet, és azt mondta, úgy látom, TO lépett be a terembe, és mondott rólam egy-két szót, magyar költő, meg mit tudom én, mit még, nem hallottam, mert teljesen váratlanul ért a dolog, teljesen zavarba jöttem, majd befejezésként még hozzátette, ő volt a Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke. Az első eset volt, hogy ezt pozitívumként említette valaki. A teremben nagy taps tört ki. Jutka megbökött a könyökével, állj fel. És én felálltam, meghajoltam, jóllehet már különben is jócskán hajlott vagyok, de tényleg meghajoltam. És az írók még mindig tapsoltak. Eddig ilyen alkalmakkor féltem, megköveznek, de ez az egész most, ezen a rendezvényen, minden jel szerint, átfordulni látszott. Később majd megverem a számat, hogy ilyesmikről meséltem itt nektek, de gondoltam elmondom, még mielőtt végképpen szétesne a szám...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Lám itt, ahol vagyunk, ez a ház (várkastély) is azért keletkezett-imaginálódott, hogy bizonyítsam magamnak, a fiataloknak, van egy hely, ahol mindennek ellenére, mindenektől függetlenül, létezni tud egy kisebbségi író... Újvidéken is ezt csináltam, a Virág utcában, egy vakvágány mellett. Nem tudom, milyen reflexeknek is köszönve, amikor elítéltek volt, én felvállaltam azt a vakvágányt. Mondtam, életem vakvágányra került, igaz, nem kerültem börtönbe, végül is csak feltételesen ítéltek el... Otthon gubbasztottam. Majd elkezdtem ki-kijárni a vakvágányra. A szemétteleppé váló zombori vágányra. Mondtam, ez az életed, ez a pályád, játéktered, vállald fel, azonosulj vele, nézz körül, hajolj közelebb, zabrálj, klasszifikáld a szemetet, mint Danilo Kiš másik festőbarátja, Šejka, a különös, számomra szintén nagyon jelentős festő-teoretikus, a szeméttelepek nagy klasszifikátora... Van nekem álmom még egy másik katedráról is, amely a szemetet mint olyant tanulmányozná, filozofálná, hiszen világunk lassan szeméttengerré, szeméthegyekké tűnik át... Az EX egyik tematikus számát például a szemétnek szentelhetnénk:
A SZEMÉT
Lám, ez is milyen szépen alliterál, a szemétnek szentelhetnénk, szentelhetnénk, szentelhetnénk, a szemétnek, a szemétnek szentelhetnénk... Végül már nagyon otthonossá lettem ott, a szemétteleppé tűnő vakvágányon. Ott járt el, a vágány mellett például naponta a kétméteres markáns pilóta, Munk Artúr, felmerülő írónk, a Kárpátia orvosának a fia, integettem neki, jóllehet ő nem ismert engem, a szemét kapálódzó hajótöröttjének nézett, gondolta, majd ejtőernyővel leugrik értem, jóllehet valóban az voltam, a szemét hajótöröttje, szemét a szeméten... Ott bukkantam olykor az órjás, elefántfülnyi lapulevelek között, szlovén határőr ruhában Balázs Attilára, barátomra, kedvenc könyveim, a Cuniculus és a Féderes Manó szerzőjére is, miközben egy rabichálóval zárt ablakú vulkánfiberben kerticsigákat szedett, ugyanis feleségével, Zitával, fantasztikusan el tudták készíteni... Ott, a vakvágány mellett bukkantam egy kis csehóra aztán, az ODUSSEUS-ra, ültünk ott Jutkával, és néztük a szemét tengerét, s egyszer csak azt láttuk, a szemét alatt olykor meg-megvillannak a régi sínek, amelyeket honvággyal küzdő gyerekkori barátom, Dobó Tihamér, maga mesélte, letérdelve mutatta, megcsókolt volt, majd hamarosan pedig azt láttuk, egy törzs érkezik valahonnan, tán Koszovó felől, beköltöztek a nagy bakterházba, nem értettem, hogyan fértek be annyian, de hát miért olvastad annyit Borgest, kérdeztem, ha csodálkozol ezen... Akkor vettük észre, valami készül, ha ez a legérzékenyebb réteg, ez a legérzékenyebb törzs megmozdul, régi, ősi utakat, vágányokat, ásott kutakat követve elindul, menekül... Akkor Danilo Kiš már megmutatta volt nekem édesapja misztikus menetrendjét, a Konduktert... Boško Krstić barátommal épp most jelentettük meg, mert észrevettem, az emberek azt hiszik, ez a Kondukter félig-meddig vagy egészen kitaláció, jóllehet éppen hogy nem. Egy valós menetrend. Egy az egyben. Már szenteltünk is neki egy értekezletet, amelyen magam próbáltam elsőként beszélni róla, mint egy valós menetrendről, amely valóssága ellenére, vagy éppen azért, imaginárius, fantasztikus mégis... De megtaláltam a szemétben az AZÚR EXPRESS menetrendjét is... Ezek szerint, gondoltam, éjszakánként ott suhan el a szemét felett, amiről, lám, és ez valóban hihetetlen, az a vándortörzs többet tudott, mint én... Később, ki hinné, éppen e vakvágányon épült meg az Európa bulevár, előbb, amikor megnyitották, még nem volt teljesen kész, azt hittem, csalás az egész, de aztán a másik felét is megnyitották, úgyhogy mostanság Újvidékre utazva, ezen a buleváron érkezünk a városba, igaz, Szerbia még nincs Európában...
Aztán Palicsra költöztünk, ugyanis Jutka palicsi, itt született a Petőfi utcában, ahol Félix is él például, azért említem, mert ha nagy csönd van, idehallatszik, ahogy gyakorol. Hallgatózzunk csak egy kicsit... Már egy ideje itt laktunk, pontosan 5 percre a Szabadka–Szeged vasútvonaltól, vasútállomástól (PALICS), amikor egyszer csak azt vettem észre, érthetetlenül felfokozódott ez a sínbuszjárat, aki csak mozogni tudott, üzletelni, csempészni kezdett ide-oda, összevissza, végül már nem tudtam az áru, a szajré mozgását követni, úgy tűnt, ugyanazt viszik oda, amit hoznak ide, vissza, csak közben felveszik az ÁFA-t satöbbi... Zseniálisak voltak ők is, mint az ÁFA-t igénylő Stadler... És aztán hirtelen megszűnt a járat... Azt mondták, majd a kínaiak új vonalat építenek... Ha nem, akkor meg segítenek kiépíteni a kínai nagy falat, mondta bajszába morogva Gorotva... És még el sem kezdődött a vágány szemétteleppé válása, az egyik legszebb vasútállomást, Kamarás vasútállomását (hová Kodály és Balázs Béla is járt volt) szintén megszállta az a misztikus törzs, azok az útra kelt előőrsök.... Lám, ismét vakvágányra került az életem... Előbb még próbáltam bakterkedni; tudjátok, hogy azt a nőt, azt az orosz katonát, aki a rommá bombázott, rommá lőtt Berlinbe érkező első szovjet csapatokat két kis zászlóval a kezében irányította, éppen úgy hívták, vagy netán valóban ő is volt, úgy hívták, mint a nagy orosz balerinát, Anna Pavlovát... Aztán a kis elhagyott vasútállomásokon kezdtem mesélni az iskolás gyerekeknek, hiszen úgy tudtam Danilo Kištől, apja, illetve hát apja regényének hőse egy ilyen kis világvégi vasútállomáson találkozott Jézussal... Az igazság az, én először megijedtem Jézus ilyen formában való mutatkozásától, ugyanis egyszer, a már nem működő palicsi vasútállomás (PALICS) főnöknőjével beszélgetve, különben talán ez az egyetlen vasútállomás (PALICS), amelynek valamiért mindig nő a főnöke, és azt hallottam, a kínaiak valóban felújítják, persze, ha az Európai Unió és Amerika is rábólint, a Szabadka–Szeged–Constanza-vonalat, ugyanis én egyszer réges-régen jártam volt Constanzában, és ott véletlen, magam sem tudom, miért, egy éjszaka áttanulmányoztam a város telefonkönyvét, és több Jézus nevű embert találtam, egy-kettőt fel is hívtam, az egyikkel hosszasan beszélgettem, ugyanis egy kicsit tudott magyarul; majd nem sokkal a főnöknővel való csevegés után Jutkával betértünk Magyarkanizsa egyik cukrászdájába (RÓZSA RÓZSA), s a kedves tulajdonosnővel, Rózsa Rózsával beszélgetve, emlékszem, az édesanyja édesanyámhoz járt mosni, vasalni, nagy hidegekben még mindig érzem testemen vasalójának melegét, megkérdeztem, miért hívták megboldogult férjét, városkánk legjobb kézilabdázóját, Jézusnak, Rózsa Jézusnak (RÓZSA JÉZUS), mire Rózsa Rózsa azt mondta, meg volt győződve, még magának Jézusnak is át tudja, még magának Jézusnak is fel, be tudja dobni a labdát... Tán valamiért, gondoltam én, úgy hitte, Jézus kapus, ki tudja, lehet, hogy valóban az, kapus...
És egy napon ezen a megszűnt reláción megjelent, akkor már szülővárosom vasútállomása (MAGYARKANIZSA) sem működött, igaz, vele szemben még mindig világított a MOZDONY nevű kis csehó, amelyet egy csodálatos, bátor asszony, ez tán az utóbbi évtizedek legnagyobb gesztusa, eseménye számomra, ugyanis minden hivatalosságtól, minden pártoktól függetlenül tette: PILVAX-ra keresztelt át, megteremtve nekem a helyet, ahol életem legszebb március 15-éjét ünnepelhettem, szándékom titeket is elvezetni oda, hol én március idusát egyszer valóban megérezhettem... És akkor egy napon ezeken a nem létező relációkon megjelentek az első migránsok. Hogy hamarosan éppen ezek a vakvágányok legyenek vonulásuk fő korridorává, ezek a vágányok, illetve a mi utcánk, amit meséltem, Pionir alléról, Orbánfalva utcára kereszteltek, ugyanis az utca elején, ott áll a vasútállomással (PALICS) szemben egy feszület, az úgynevezett Orbán-kereszt, ahol a kis idős kofák, kosarukban cérnával kötött petrezselyem-, kapor- és gyöngyvirágcsokrokkal, piacnapokon meg-megállnak pihenni, imádkozni... Ha éppen arrafelé poroszkálok a semmis fürdőváros metafizikumában, mindig veszek tőlük egy-egy cérnával kötött kaporcsokrot... És poroszkálok tovább... Cérnával kötött kaporcsokorral a kezembe'...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Akkor kezdett filozófiai kategóriává nőni számomra a zsákutca, a vakvágány, a holtág, a vakablak mint olyan. Ugyanis rábukkantam Derrida egyik passzusára, amely hihetetlen erővel igazolta vissza ezeket az élményeimet, úgynevezett kutatásaimat.
Na, már most, az én házam-váram, homokváram, gyerekkori metaforám, amelybe mint valóságos házba-várba beköltöztem, megpróbáltam alapot húzni omló állaga alá, sőt ugyanakkor egyik tornyát megkíséreltem elefántcsonttoronnyá alakítani, mert egy olyan kisebbségi költőként képzeltem el magam, aki elefántcsonttoronyban él, az én házam-váram egy ilyen vakvágány mellett, egy ilyen pókhálószerű vakvágányhálózat közepette, egy ilyen zsákutcában áll, egyik végén a vasútállomás (PALICS) és szent Orbán keresztje, a másik végén a palicsi temető, majd az árvalányhajat kiszorító vaddohány (selyemkóró) közepette az országhatár...
Kezdeti buzgólkodásomban, hiszen engem olykor felhívott volt telefonon Ottlik (aki, lévén matematikus, végül már pontosan tudta, hányszor kell tárcsáznia, hogy megkapjon), házam-váram afféle ottliki várként képzeltem el, ottliki várként építettem tovább, magamat valós vitéznek képzelve, anyai nagyanyámat Vitéznek hívták... Van Chiricónak egy festménye, amelyen egy lován éppen vára felvonóhídjára érkező, páncélruhás vitézt látni, amelynek vértjébe mintha hirtelen elektromos áramot vezettek volna... Igen én egy olyan delejezett ottliki-chiricói delejezett, pontosabban villámsújtotta (túldelejezett) vitéznek tudtam magam... Akkor egyszer ismét el találtam olvasni Ottlik-mottómat, és kissé megszeppentem. Ugyanis akkor én már a csipkefüggönyök verése, valamint a borbély- és fodrászfüggönyök fűzése mellett már beindítottam volt egy, a fodrászat különös reneszánszát kutató projektet is, mert hát valóban eljött Vörösmarty fodrásza... Pazinban például minden gyár leállt, megszűnt, meg még kedvenc cérna- és például pulykapástétom-gyáram is, ám valami még felfoghatatlan okból ugyanakkor Pazinban 35 fodrászszalon kezdett el dolgozni, az olaszok oda járnak szépítkezni, kobakjukat borotválni... Úgy határoztam, majd egy kis tudományos értekezletet hívunk össze, amelyen újraolvassuk Ottlik nevezetes mondatait... Nagyon kíváncsi vagyok, mire fogunk jutni, mert fogalmam sincs, mire fogunk jutni...
Fura dolognak látszik, írja Ottlik az Iskolában, a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték; a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját.

Folytatjuk!

Az interjú első részét ITT olvashatják! A harmadik részt ITT.

[Tolnai Ottó szövege nagyvizit-interjúnak indult, a szerző válaszait jelentősen kibővítette, összefüggő szöveggé formálta. A kérdéseket Jánossy Lajos tette fel. A beszélgetéssel párhuzamosan a Litera filmet forgatott, a készítők: Nagy Gabriella, Jánossy Lajos, Szekeres Dóra, Valuska Gábor, Szandtner Dániel. Köszönjük Nagy Boglárka segítéségét a szöveggondozásban! – A szerk.]


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.