hirdetés

Tolnai Ottó: Az interjú mint olyan (III. rész)

2017. december 31.

Milyen érdekes lett volna, egy vajdasági, északbácskai író, erdélyi taplógomba sapkával a fején nyilatkozik a pesti LITERÁ-nak könnycsepp-, illetve szívformájúnak álmodott interjújában, jóllehet nem lett interjú, ismét csak valami szuszogó motyogás lett... – Tolnai Ottóval készített nagyvizit-interjúnk harmadik, befejező része.

hirdetés

Nagyvizit Tolnai OttónálA képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

Azt mondtad Šalamunról, hogy a legmodernebb szerző. A „modern" szó karrierje Rimbaud-tól követhető, bár ez is egy kicsit túlegyszerűsítő megközelítés. Számodra ez mit jelent? Mit jelent a modern, és mit gondolsz, amikor azt mondod egy szerzőről, hogy a legmodernebb?

Válaszomat talán most is egy névvel kezdeném, egy költő nevével, ahogyan fenn pedig egy város, Ljubljana nevével kezdtem: Lautréamont-nal. Furcsa, úgy dobom be ezt a nevet is, mint dobtam volt be Ljubljanát... Lautréamont-nal meg hát persze Rimbaud-val is kezdhettem volna. Annál is inkább, mivel a modernt mint olyat én egyértelműen az egzotizmushoz kötöm. Lautréamont onnan jött, Rimbaud oda ment... Az egzotizmus is egyfajta montázs. Egy másik, nem idevaló, távoli dolgot ragasztani magunkhoz... Igen, engem immár mint a költészet nagy zsákutcája, vakvágánya foglalkoztat az egzotizmus...
Lautréamont nagyon fontos szerző volt a számunkra, ugyanis Danilo Kiš fordította szerbre, tehát már korán, 1964-ben létezett egy konzseniális fordítása az összegyűjtött műveinek, amelynek végén Danilo még a költő születése és halála aktáit is közzétette. (Nagyon szerettem ezt az átkozott költőt, mondja valahol Danilo, aki meghatározta, megjelölte az én ifjúságomat.) E két váratlan akta különös hatása egyértelműen Danilo Kiš eljárását idézi. Egy szép, izgalmas könyv, valahol, ha jól emlékszem, már említettem, ugyanis Dalí egyszemű Lautréamont-portréja volt látható a fedelén, ami engem akkortájt teljesen megigézett. Azért beszélek múlt időben róla, mert fehér borítólapja egy alkalommal elázott, s már nem tudtam megmenteni. És most, öreg koromban azzal foglalkozom, megszerezzem a szerb Lautréamont borítólapját... Én közeli barátságban voltam Danilo Kišékkel. Lautréamont-jukat, mert együtt fordították, csinálták feleségével, mint annyi más munkájukat, valamiféleképpen belülről éltem meg... Volt egy világirodalom-tanárunk, Marić, aki Párizsban élt, a Szent Lajos szigetén, mint könyvkötő korában Illyés (a háború alatt jártam arrafelé, ugyanis ott, a szigeten van a bosnyákoknak egy galériája, ahol éppen Safet Zec állított ki), ő írta Danilóék fordítása elé, igen magas színvonalon, az előszót.
És akkor itt van a magyar Lautréamont is. Bognár Róbert fordításában, Szemethy Imre rajzaival, Bajomi Lázár Endre utószavával. Különös, csak most látom, ennek a könyvnek fedőlapjával is bajlódtam, megpróbáltam ráragasztani a költő fényképét, de nem a legjobban sikerült, most látom, le kellett volna vágnom egy kicsit a fényképből...
Szóval én Lautréamont szép-meghatározásához kötöm a modernizmust, avantgardizmust. A varrógép és az ernyő találkozásához a műtőasztalon. Tehát ehhez a két idegen dolog véletlen egymás mellé kerüléséhez, vágásához egy még idegenebb harmadik háttéren...
Érdekes, a szépről szóló könyvek nem tárgyalják Lautréamont meghatározását, de annál zseniálisabban érinti Rilke, amikor azt mondja: A szép az iszony kezdete csupán... Igen, noha nem tudni, Rilke ismerte-e Lautréamont-t, de e mondata mintha Lautréamont meghatározásának értelmezése, fordítása lenne... Ahogyan különben Breton szépségmeghatározása is. Mármint az, hogy: A szépség gyötrelmes lesz, vagy nem lesz...
Nem tudom, észrevettétek-e, azt mondtam, csak azt, hogy ernyő, és nem azt, hogy esernyő, avagy napernyő... E vágás határozta meg aztán az egész modern vizualitást, jóllehet azt sem tudom például, hogy Eisenstein ismerte-e a Maldorort... (Milyen kár, jut eszembe, hogy Beckettnek nem sikerült Eisenstein asszisztensévé lenni... Az lett volna csak izgalmas: Beckett Sztálin Szovjetuniójában, a vaksi ír Sztálin Szovjetuniójában matat, vág, irkál, tán még a puhafa játékokat gyűjtő Walter Benjamin Szovjetuniójában való bukdácsolásától, iringálásától is izgalmasabb.) És végső soron, nagyon leegyszerűsítve, Šalamunnál is erről a meredek, intenzív, észbontó vágásról van szó. Ő Szlovénia, a kis tartomány, a kis jugoszláv köztársaság, jóllehet amíg az létezett, ők Nagy-Jugoszlávia akusztikájával, piacával éltek, a kis országocska hátterén vágott minden szava mellé valami váratlan, messzi kifejezést, és ettől az ütköztetéstől hihetetlen szikrázás, atomhasadás, költészeti atomrobbanás keletkezett. És egy termékeny életen keresztül következetesen, minden szó mellé váratlan, nem oda illő, nem oda való kifejezést vágott... Jóllehet mondom, e merész kísérlet a nagy elődökkel való birkózás is volt egyben, Župančićtyal (akit Krleža Nobel-díjra egyedül érdemesnek tartott), a partizán, majd ellenzéki katolikus Kocbekkel... Megunta, elhagyta, messze futott törzsétől, de tulajdonképpen másról sem verselt, mint kis törzséről, íme, mutatóban egy versikéje, a Poesia vertical, ami, ha jól emlékszem, egy kiáltvány címe volt, Beckett is aláírta, valahol foglalkoztam vele, íme egy kis versikéje, amely szépen mutatja e messze futást, majd hirtelen visszacsatolást, vissza Mexickból a nonájához, a nona az a szó, amit váratlanul, vertikálisan ide vág, szeretem, fejből tudom, megpróbálom magyarul elmondani:

Juarroz olyan volt mint amilyennek
Castanedát nekem leírták, zsíros
szegényesen fésült haj,
bámultunk a csupakő árokba,
magáról semmivel sem tudott többet mondani,
mint Dantéról az én nonám.

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Említettem, később Berlinben egy egész évig együtt voltunk ösztöndíjasok. Jót barátkoztunk, de közben fél szemmel figyeltük egymást. Egy térségben, én mint kisebbségi, ő mint egy állam nélküli kis nép költője, működtünk, itt-ott olykor találkozgattunk már a 60-as években is, egyszer pingpongoztam vele Sztrugán, de közel egymáshoz, csak Berlinben kerültünk, meg már Berlin után, Ljubljanában, ahol ő különben csak rövid időre bukkant fel, ugyanis neki sikerült egész élete folyamán ösztöndíjasnak lenni, egyik ösztöndíj után utazott a másikra, talán volt olyan is, amikor egyszerre két ösztöndíja volt, sőt több, mert Berlinből is állandóan ide-oda utazott, hol Mexikóba, hol Umbriába... Utána aztán egyszer Ljubljanában elmondtam neki, hogyan láttam őt, ő pedig elmondta, hogyan látott engem Berlinben a végtelen flamingóval működni... Ez valóban izgalmas volt, de most nem mesélek róla, mert a Nem könnyűben van egy részletes vers erről... Már előbb is írtam róla verset, és kéziratban is van még egy hosszabb, halálakor írt siratóének...
A költészet világi hercege valójában egy lokális szlovén költő volt, mint egy hadvezér hajolt Szlovénia mikro-topográfikus terepasztala fölé, amit akárha egy szafariasztalt, mindenhová magával vitt, törzsének agyát próbálta átstrukturálni, valahogy úgy, mint Esterházy, illetve hát Lautréamont a leopárd agyát...
Igen, még térjünk vissza Lautréamont-hoz. Egyszer egyik kisesszémben megemlítettem szép-meghatározását. Romániában jártam, Târgu Jiu, ahol Brâncuși olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, az ő márvány homokóráját tesszük a Symposion födőlapjára, attól kezdve az lesz a jelünk, az lesz a fejlécünkön. És ahhoz, az új fejléchez, írtam volt egy kis szöveget, amelyben utalást tettem Lautréamont szép-meghatározására. Méghozzá úgy, hogy napernyőt találtam mondani. A varrógép ugye mindig SINGER, mert Danilo Kiš életműve nagyrészt édesanyja SINGER varrógépe körül kering. Az a varrógép egyfajta hangszere volt édesanyjának, ugyanis nem tudott magyarul, montenegrói volt, Magyarországra került, de nem tudott az emberekkel beszélni, varrógépének a berregése volt az ő hangszere. Danilónak volt egy miniatűr SINGER varrógépe, amikor fényképezték, leginkább azt tartotta a tenyerén... A miniatűr varrógép édesanyja varrógépét jelképezte, valamint Lautréamont-ét is ugyanakkor... Nemrég meghívtak a műcsarnokosok, írjak az egyik jelentős amerikai fotósról, Steve McCurryről, nem tudtam elmenni, nem érkeztem írni róla, jóllehet azóta is egyfolytában emlegetem, ugyanis megnéztem a képeit az interneten. És találtam egy fantasztikus fotót, amelytől immár sosem szabadulhatok: árvíz van, az általános kloákában, akárha valami természetes közegben, úszik egy szép, kreol, fehér szakállas, Tagore-forma aggastyán, és egy SINGER varrógépet emel maga elé. Tudjuk, egy varrógép kifejezetten súlyos öntöttvas tárgy. Ám ez a súlyos öntöttvas tárgy misztikusmód fenntartja az öreget a kloákában... A varrógép kapcsán még azt említeném meg, hogy Balázs József újabban közölt szép kisprózáiban valahol azt írja, hogy: varrógépszínű, ez nagyon tetszik nekem, ahogy halála után sok évvel József bevezeti a varrógépszínt mint olyant... Ennyit a varrógépről. Ami a napernyőt illeti, fogalmam sem volt, miért is írtam napernyőt esernyő helyett... Amikor szövegemmel megjelent a nevezetes Symposion-szám, kaptam egy lapot Magyarországról, megőriztem véletlen (nagyon kevés dolgot őriztem meg úgynevezett hőskorunkból). Bajomi Lázár Endre írta, itt van:
Tolnai Ottó úrnak
Katolikus porta 5/II.
Újvidék
Novi Sad
Jugoszlávia
Nem árt így utólag is megadni címünket. Csak három rövid sor, azt mondja:
Nem „napernyő", hanem „esernyő", s „véletlenül"!
Mondanom sem kell, nagyon elszégyelltem magam, de szerencsére betettem a szerb Lautréamont-könyvembe, majd később, '81-ben, áttettem a magyarba. Több mint 40 éve őrzöm. És sokáig, legalább 30 évig minden alkalommal elpirultam, ha kezembe került. De akkor valami történt. Amikor idekerültem Palicsra, Boško Krstić íróbarátommal Szabadkán beindítottuk a Danilo Kiš-napokat. Szerbül
Kišobran
a találkozó neve, magyarul Kisernyő (az esőt szerbül kiša-nak mondják).
A fesztivál megnyitó beszédében immár tizedszer, mindig írtam egy kis alkalmi esszét, amelyben valami módon utaltam az esernyő szerepére a művészetekben. A tanyánk előtt lévő szikes pusztán, amely Palics mellett másik helyszínem immár vagy 40 éve, nemrég találkoztam egy rendkívül különös juhásszal, épp most említettem nektek is, úgy hívták, hogy:
Bus Károly-Kardel.
Kardelj egy jelentős szlovén politikus volt, Tito első embere, jobb keze, kis, topa tanító, aki szabadidejében szeretett tangóharmonikázni, de aki ugyanakkor Tito Jugoszláviája legtöbb elméleti szövegének szerzője is volt... Többször meséltem már, amikor a magyar ellenzékiek egyik házibuliján, Eörsi vitt el oda, de ott volt Mészöly és Kerényi Grácia is például, Donáth Ferenc, aki egyértelműen a központi figura volt, amikor meghallotta, Jugoszláviából érkeztünk, odajött hozzánk, elbeszélgetett velünk. Közben kisült, ő is jászárokszállási, mint Jutka édesanyja, jól ismerték egymást, nagyon szép lány volt, mondta, nem győzött áradozni róla... Búcsúzáskor félrehívott, szeretne megkérni valamire, mondta, küldjem el neki Kardelj önigazgatásról szóló könyvét... Mert a gyárak, mondta... Igen, mondtam, nem könnyű kérdés, jóllehet Jugoszláviában majd' minden jelentősebb gyárnak van az Adrián nyaralója, mondtam váratlan ötletként, ha legalább ezt próbálnák majd elérni, mármint azt, hogy minden gyárnak legyen nyaralója. Örömmel juttattam el neki Kardelj könyvét. Per pillanat nem tudom, maguk a szlovénok hogyan is vélekednek Kardeljről, majd rá kell kérdeznem barátaimra, de akár a vezető szlovén értelmiségiekre is... Szóval Károlyról Kardelnak nevezték el széparcú, mint írtam volt, az idős, spanyolmárki-képű juhászt. Búsuló juhászt. Amikor először találkoztam vele a pusztában, csak ő volt kint meg én a kánikula által lebegtetett, le-föl forgatott végtelenben. Figuráns, földmérő nélkül baktattam valahová a semmiben, és ráfutottam Kardelre. Már előbb éreztem, valaki figyel, de azt hittem, az Isten, és akkor öszvérforma szamarán megpillantottam őt. Kardelt. Igen, ő figyelt, ki tudja, már mióta figyelt, követett engem. Mert ezek az emberek úgy vannak a pusztában, hogy mindent tudnak, látnak, figyelnek, egy madár sem röpülhet át a puszta felett, hogy ne regisztrálják. Megismerkedtünk, megszerettük egymást. Egy zománcos hűtőkocsiban lakott, mutogatta kutyáját, vietnami malacát, a rábízott nyájat. Azonnal feltűnt nekem, egy nagy, hosszú málnaszín valami van a szamara oldalára kötözve. Kérdeztem, az micsoda. Azt mondta, hát napernyő. Meglepve kérdeztem, milyen napernyő. Kértem, mutassa már meg. Lassan, körülményesen leoldozta, kattanva kinyitotta, majd valami váratlan méltóságteljességgel, maga fölé emelve megmutatta. Vigyorogva kukucskált ki alóla. Egy óriás, valamikor málnaszínű coca-colás napernyő volt, olyan, amilyent a kávéházak teraszain látni. Később azt is megtudtam, Bustól, a Kálváriadombnál lévő nevezetes kávéház, a TEXAS tulajdonosától kapta (amikor a tanyán meglátogatott volt a Pázmány Egyetem esztétikai tanszéke, oda vittem el ebédre őket, Bushoz, a TEXAS-ba). Kiszívta a nap, meg szakadozott is volt már, de neki nagyon jól jött, mert kint a pusztában védte a naptól, az esőtől. Megdöbbenve láttam, majdnem felkiáltottam, hogy hát hiszen az ott előttem nem más, mint Lautréamont napernyője!
És akkor, képzeletben, megválaszoltam Bajomi Lázár Endre lapját, hogy köszönöm a kiigazítását, hibám miatt nagyon elszégyelltem magam, évtizedekig égtem miatta, de sajnos azt kell mondanom, mégis napernyő... A napernyő különben is fontos lett számomra, többek között például Beckett Ó, azok a szép napokjában szereplő napernyője miatt (Maurits egyik festménye kapcsán részletesebben is írtam róla)... Közben Szegeden kivették az egyik vesémet, komoly operációm volt. A Kálvária úti kórház egy kis, operációra előkészítő termében feküdtem, az első vonalban, ahogy mondtuk, majd' minden társam meghalt azóta, olykor írok verseket róluk, utolsó kötetemben is van egyik kübekházi társamról szóló vers, amikor is egy szép, kreol cigányfiú begurította ágyam mellé a kocsiját, ölébe vett, szépen áttett, majd vidáman tologatni kezdett, egyik folyosóról a másikra, közben vidám csevegésbe kezdtünk, majd lifteztünk ide-oda satöbbi, már azt hittem, elrabolt, valahová máshová, netán a pokolba, netán a mennyországba visz, hirtelen nem tudtam megítélni, hogy végül ismét magához ölelve szépen feltegyen ama műtőasztalra, Lautréamont műtőasztalára... Igen, sajnos nemcsak a varrógép és az ernyő, a műtőasztal maga is valóssá lett, úgy is mondhatnám, hasonlóan, mint Šalamun esetében, kis tartományom, Jugoszlávia, Szerbia lett ez a műtőasztal...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Említetted a forma és a formátlanság kérdését, ami valóban végigkíséri a Tolnai-életművet, és ide behoznám ennek az új kötetnek, a Nem könnyűnek az alapját is, hogy kísérleti költészetről beszélsz. Hogyan lehet ezt elképzelni? A figyelemről, ami megszűri, desztillálja a tapasztalataidat, és aztán papírra kerül ilyen-olyan formában, azt gondolnám, hogy bizonyos értelemben már formát adó figyelem. A forma és a formátlanság közötti finom játék hogyan jön létre, ha lehet erről egyáltalán beszélni, és hogyan mutat időnként a vers irányába, hogyan mutat aztán a próza irányába, miközben a világuk közös?

Ebben a kötetben, ezekben a kései kötetekben már valamennyire letisztultak a tapasztalatok, sok-sok év munkájának eredményei. Olyannyira, hogy ezek a mozdulatok már nagyrészt föltételes reflexek, jóllehet érdekes megfigyelni, hogyan készíti elő az ember még most is az anyagot, hol, hogyan is bányászik, mit olvas, hogy' olvas, mikor, melyik könyvért nyúl éppen, mikor olvassa például a Rilke Kristófot Esterházy Fuharosokjával, Esterházy Fuharosokját Móricz Barbárokjával, mikor Abafi-Aigner A lepkészet története Magyarországonját (Palicsról is tesz említést benne), mikor Hazslinszky A Magyar Birodalom moh-flóráját, mikor Dezső Béla A magyar tengerpart szivacsfaunáját, mikor a már említett, Berzeviczy Tájképfestését, mikor Gide Chopin-könyvét, Agatha Fassett Bartók amerikai évei című könyvét...
Az első verseim tudatosan naivak, egyszerűek voltak, akkortájt Jimenezt olvastam, meg, mint Ottlik, Francis Jamme-ot, de például a Földi táplálékokat, és a Mocsarakat is. Különös, manapság ismét ez érdekel, valami egyszerű zsánerkép, amely valahol véletlen megreped, gobelinjébe beleesik, fonalát felzabálja a moly, de tartja a képet, a zsánerképet, jóllehet ez már egy élő, valós zsánerkép... Igen, ma is az ilyen kis színpadi jelenetek izgatnak. Amelyekben azért szerepel egy leégett mozi is például, a mozi már leégett, tehát színházzá alakult, amelyben, a kormos vászon alatt még mindig ott játszik egy kis púpos, árva tapőr... Igen, versemnek hőse mostanság egy kis, púpos mozizongorista – aki Hamvas szerint is a legtöbbet tud...
Ez onnan ered, hogy Ráckevén egyszer láttam egy leégett mozit. Melynek képe belém égett. Lábass Endre, mikor megemlítettem neki, mondta, tud róla, járt abban a moziban ráckevei szamaras emberével, akinek fényképét is megmutatta, verseimben ez a szamaras ember, olykor pedig csak a szamara a nézője az előadásoknak, sejlő, új árnyképszínházamnak... Aztán később Szekszárdon hallottam, hogy a német színház ott épült, ahol valamikor leégett egy mozi... A kötetben van arról a moziról, arról a színházról egy monodráma-kísérletem, ugyanis ott, abban a német színházban dolgozott az egyik, általam nagy tehetségként számon tartott vajdasági színész, ő volt a portás és a súgó. Meglátogattam, elementáris élmény volt, ugyanis úgy alakította volt a portás és súgó szerepét, akárha főszerep lett volna, ahogyan az is volt, egyértelműen főszerep. A vajdasági magyar színház egyik legnagyobb alakítása, ott Nagy József munkáinak a szomszédságában. Azóta létezik számomra az a két mozi, az a két színházzá, árnyképszínházzá tűnő mozi, amelyekben ugyanaz a tapőr játszik, és a végén még az is kiderül, a tapőr én vagyok. Aztán közben a szavak fragmentálódnak, a filmen felgyorsul a vágás, a színházban pedig lelassul, mint Wilsonnál, megáll a mozgás, megáll minden...
Csak most értettem meg, miért szeretem olyan nagyon Kosztolányi írásait Pósa Lajosról, Gárdonyiról... Milyen különös, Szeméremékszerek című regénykönyvem egyik alapmondatát éppen a Pósa Lajosról írt zseniális tárcájában találtam, jobban már nem lehetett volna eldugni, de én megtaláltam, az évek folyamán már harmadszor olvastam el Kosztolányi tárcáját, amikor is végül megtaláltam:
Szemérmetlennek tartottam, mondja Kosztolányi, az írás őszinteségét.
Én csak annyit tettem hozzá, őszintétlennek az írás szemérmetlenségét. A regény másik alapmondata pedig, mint idéztem volt már, Pilinszkytől származik... Mindez nem tartozik ide, csak lám, kibeszéltem, szeretem így kibeszélni, szétosztani a dolgokat, szeretek aztán így háttal ülve gubbasztani a kormos vászon alatt, kiürülve, saját magam által kifosztva, éppen úgy, mint mikor túlbeszélek... Púpos tapőr...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Egy tér keletkezik, amely leginkább egy valós helyszín is ugyanakkor. Mint amilyen például a szabadkai kisállatpiac; ahová mi már húsz év óta minden vasárnap kimegyünk. Vagy például a privatizálásra kiválasztott gyárak, a csipkegyár, a kenyérgyár, az esernyőgyár, a tűmanufaktúra, amelyekben az újraindított munka immár egyértelműen a tiszta költészet törvényszerűségeihez tartja magát. Ha valaki a szememre vetné, hogy úgy értekezek a gombostűkről, mint valami alapvetően léha témáról (Lautréamont), annak a privatizált tűmanufaktúráról mesélek, ahol az Arnulf Reiner által megtervezett tűkereszt gyártása fog beindulni hamarosan...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

De nekem, ezeken az úgymond zsánereken kívül van egy valóságos zsánerképem is, gyűjtő, hangszerekre szakosodó, de ugyanakkor zabráló, könyörtelenül zabráló, elvaduló házában magányosan élő ismerősömtől, barátomtól vettem (ha találkozunk, leginkább a Nagybolhán, mindig arról beszél, van egy hegedűje, vagy egy festett kis asztali citerája, amit szeretne megmutatni Félixnek, tudja ugyanis, hogy Félix a szomszédom)... A pincelejáratban akasztottam fel, vannak ott más képek is, ahogyan a padláson is, meg például a garázsban is. Ahogy mondani szoktam, megfigyelés alatt. Mert sokáig, olykor évekig kell megfigyelni, lesni egy műalkotást...
Színes parasztlányok ülnek a lócákon, egy tulipános láda mellett, népszerű festő, ismert, minőségi nyomata, melynek rámáján kis réztáblán írja a festő nevét, a kép címét:
PACKA FERENCZ MAGYAR PARASZTLEÁNYOK
Én semmit sem tudtam Packa Ferencről, említettem, teljesen véletlen bukkantam képére. Később utánanéztem, Packa Münchenben és Párizsban folytatta tanulmányait, az esztergomi érsek Rómában taníttatta, később Berlinben telepedett le. Kár, hogy amikor Berlinben éltem, még nem tudtam Packáról. El kell mennem az esztergomi képtárba, kíváncsi vagyok dunántúli tájképeire, szeretnék valami szépet mondani róluk, szeretném valamiféleképpen megváltani e tisztátlan kísérletemet, szeretném Packát felfedezni...
No, de térjünk vissza képünkhöz, amely talán, mert nedves a fal (a fürdőszoba, pontosabban a tusolókabin túloldaláról van szó, a salakbeton mint a szivacs szívja a nedvességet), kiverte a salétrom, bevonta buja pasztellrétegével a penész, de egyes színek magukban is rákosan burjánzani kezdtek, talán azért is, mert a nyomat eredeti festékanyaga maga is igen minőségi, intenzív... Ha megnézed, ha közelebb hajolsz, a naiv zsánerkép szíve akárha egy mély Max Ernst-dzsungel... De mondom, én nem azért vettem meg ezt a zsánerképet, hogy bántsam, destruáljam, dekomponáljam. Valami hasonló folyamatról van szó, mint amilyent gobelinjeimmel kapcsolatban tapasztaltam. Ugyanis, ha régi, giccs gobelint látok, amibe már beleesett, amit már enni, zabálni kezdett a moly, elcserélem, megveszem, és azt is a pincelejáratban akasztom fel, megfigyelésre hozzám ugyanis különben is sok képféleség, szobor, miegymás kerül. Ha az emberek bizonytalanok némely képet, szobrot, palackba épített vitorlást illetően, elhozzák őket hozzám megfigyelésre, s én a képet beakasztom a pincelejáró magas falára, a tárgyakat a lépcső párkányára helyezem, megfigyelő kabinetembe, amelynek falán egy nagyobb ablak van, a mennyezete pedig maga a padlásfeljáró, úgyhogy egy pillanatban nem tudod, lefelé indultál-e, avagy éppen hogy a létrán szaladsz felfelé, közben orra buksz, majdnem nyakad töröd, szaladsz a padlásra, szaladsz le, szaladsz fel a pincéből, igen, olyankor közben pillantást vetek rá, megállok egy pillanatra, figyelni kezdem, hogyan rákosodnak illuminálva a képek, hogyan kezdenek csattogni a levágott nadrágszárak, a palackba húzott vitorlák, hogyan írja, horgolja át a moly a gobelint... A moly teste ugyanis ugyanolyan színűvé tűnik, mint a fonál, amit eszik. A rózsaszín rózsával szoktam példálózni, mármint hogy a rózsaszín rózsa tetűje is rózsaszín, mert a rózsaszín rózsa nedvével, rózsavizével, rózsaolajával van tele, mint egy kis üvegcse. (A rózsaszín rózsa rózsatetűjét egyik kéziratomban, mely a Szeméremékszerek betétregénye, olykor a rózsaszín rózsa mozgó, élő szeméremékszerének mondom.) Úgyszintén tehát a moly is, ahogy eszi a gobelint, ahogy követi, zabálja mohón a piros, a zöld szálat, zabálja a motívumot, maga is szép piros, zöld lesz. Élőkép. Élő zsánerkép. Valóban élő. Mozgó. Nyüzsgő. A szálakat, a képet már az élőlények képezik, tartják hátukon, saját testüket építik be, áldozzák fel a zsánerért... És itt ismét visszatérhetnénk piros noteszem Michaux-mottójának igaz, közvetlen nyelvéhez... Ezt a noteszt a pazini szakadék mellett kaptam volt a varazsdi könyvtárosoktól, akiknek felolvasást tartottam volt ott, a várkastély dísztermében, mikor is, említettem, kis híján elsírtam magam előttük, vagy tán el is sírtam magam... Ilyen helyzetekben, ha elérzékenyülök, Lautréamont költeményeinek egyik kitételét idézem magamnak. Immár magába a varazsdi piros műbőr noteszbe is beírtam. Ne sírjatok, mondja Lautréamont, a világ színe előtt. Rilke viszont éppen az ellenkezőjét, azt mondja, sírjunk, immár nem tehetünk mást... Végül még említtessen meg Michaux Pléiade-sorozatban megjelent három tómusza is, lenn vannak az alsó szobában, majd felhozom, szeretem, leírhatatlanul szeretem, tele élő jeleivel, nyüzsgő rajzaival, akár az én átírt-áttört zsánereim... Egy napon majd szépen letörölgetem Packa Ferenc zsánerképét, s meg vagyok győződve, a nyomat pórusaiban szépen ott marad valami finom anyag, úgyannyira, hogy a lányok lúdbőrösök lesznek tőle...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

És akkor még valamiféleképpen vissza kellene térnem az indításhoz, Trieszthez. Szép, tanulságos stúdium lenne, összevetni, Ottlik Iskolájának Triesztjét Konstantinović Dekartova smrt című regényének Triesztjével... Ezt a stúdiumot csak vajdasági magyar kritikus vagy például a lendvai-maribori Rudaš Jutka barátnőm tudná megcsinálni, ugyanis Šalamun is trieszti félig-meddig...
Azon a bizonyos ljubljanai beszélgetésen említést tettem idős, már kilencven felé járó, haláluk előtt lévő szüleimmel való egyik beszélgetésünkről is.
Nagy csönd. Olykor meg sem is tudtam szólalni. Csak ültem az ágyuk szélén. A párnájuk alatt valami homályos műanyag zacskóba' tartott pénzt rejtegettek, hol az egyikük kaparintotta meg, hol a másikuk, ha összevesztek rajta, édesapám azt mondta édesanyámnak, lerúglak az ágyról, jóllehet már nem bírta mozdítani a lábát. Szóval ültem ott az ágyuk szélén. És akkor édesanyám azt mondta, tudod, kisfiam, mi jutott eszembe? Mi, édes anyukám, kérdeztem. Trieszt, mondta. Hogyhogy Trieszt, kérdeztem. De hiszen, mondtam, te nem is jártál Triesztben. Édesanyám elmosolyodott. Hát, te nem tudod, kisfiam, hogy minket édesapád gyáros vadászbarátja, a Cranachi, gyakran meghívott magához vendégségbe... Olykor csak édesapádat, vadászni a karsztra. Arrafele, mondta édesapám, amerre az első világháborúban a Kracsun Tódor nagyapád harcolt... Leginkább vaddisznóra vadásztunk, szólt közbe savanyú cukrot szopogatva édesapám. Onnan a kalapomon, őrizd meg, kisfiam, a vadászkalapom, az a vadkansörte csokor, arról a karsztról... Máskor meg fürdeni hívott meg bennünket a Cranachi. Nagyon szerette édesapádat meg a járási kistanyádat, azt meg is akarta venni... De ti erről sosem is meséltetek nekem, mondtam meglepetten. Ha tudtam volna, hogy a Cranachi meg akarta venni a kistanyánkat, ajánlottam volna neki, adjon helyette valami kis kéglit Triesztben...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Még őrzöm édesapám vadászkalapját, olykor irodalmi esetekre indulva, azt teszem a fejemre. Akár most, interjúkészítés közben is fejemre tehettem volna, ott lóg ni, a fekete ikonosztázionnak nevezett könyvespolcon. De fejemre húzhattam volna hamuszín lapp fejfedőm, előkereshettem volna erdélyi taplógomba sapkámat is. Milyen érdekes lett volna, egy vajdasági, északbácskai író, erdélyi taplógomba sapkával a fején nyilatkozik a pesti LITERÁ-nak könnycsepp-, illetve szívformájúnak álmodott interjújában, jóllehet nem lett interjú, ismét csak valami szuszogó motyogás lett, nem lett semmi, de hát, ha meggondoljuk, az is valami... Jaj, istenem, majd ezért a semmiért is milyen soká fogom verni a számat... Más a faszát veri, te meg a szádat, mondta Vad Jocó. Hát, mondtam.
Nekünk különben Újvidéken voltak kecskéink. Vittük a Gizit a bűzös bakhoz... Ültem a hátsó udvarban, az istálló előtt, a kecskegidák között a sámlin. Benn, a friss szalmán, a jászolnál kérődztek a bikaborjúk. Nehéz kiszakadni a világ karmai közül. Azért van a kezemben gyakran cérnával kötött kis kaporcsokor. Nehéz azt mondani, kuss.
Hallom, istenem, interjú közben hallom, a Nagy Torma kiabál az ég alatt. Azt mondja, maga egy halk ember, maga helyett is kiabálok. Nagytörvényű ember. De látni kellene, ha beindul az ellés, magához ölelve a kisbárányokat, gidákat, hogy szalad, hogy szalad... Olykor meg Hercegovináról mesél nekem, Imotskiról. Nem tudja, Imotski nagy költője, Gudelj, jó barátom... Nagy Torma édesanyja ugyanis onnan jött Bácskába, kukoricát törni, Hercegovinából, Imotski környékéről. És itt maradt. Hiányzik, nagyon hiányzik nekem Bus Károly-Kardel. Most Nagy Torma a Járás szelleme... Olykor így félrebeszélek. Majd kiigazítjátok, modorizáljátok szavaimat, akkor is, ha kapálódzom, nem engedem...

 

Az interjú első részét ITT, a második részt ITT olvashatják.

[Tolnai Ottó szövege nagyvizit-interjúnak indult, a szerző válaszait jelentősen kibővítette, összefüggő szöveggé formálta. A kérdéseket Jánossy Lajos tette fel. A beszélgetéssel párhuzamosan a Litera filmet forgatott, a készítők: Nagy Gabriella, Jánossy Lajos, Szekeres Dóra, Valuska Gábor, Szandtner Dániel. Köszönjük Nagy Boglárka segítéségét a szöveggondozásban! – A szerk.]

 


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.