Megtanulhattuk volna már ezt rég, ha nem magából a koszovói ütközetből, vagy a szarajevói merényletből, akkor például Tömörkény novelláiból, írásaiból, amelyeket Sinkó is imádott, jóllehet tanulmányát ritkán közöljük újra, talán a vajdasági írók előző nemzedékei is másképpen viszonyultak volna ehhez a zágrábi íróhoz, ha ismerik Tömörkény esszéjét, amelyet különben szeretek Vas István Tömörkény-esszéje mellett látni... Az ember fokozott kétségek között él vidéki magányában, idővel csak a hiányait, hibáit érzékeli, naponta látja, már megint nem sikerültek, nem úgy hullámoznak a mondatai, ahogyan szerette volna, ugyanis én már ifjú koromban is úgy valahogy képzeltem el mondataimat, mint Leonardo Özönvíz-vázlatait, illetve ahogyan azt Nietzsche a Jón, rosszon túlban meghatározza (Kerouac és társai is minden bizonnyal ismerhették ezeket a szavakat): Egy körmondat, a régiek értelmében, mindenekelőtt fiziológiai egész, amennyiben egyetlen lélegzet foglalja össze.Persze közben nem feledkezve meg Nietzsche további megjegyzéséről sem, mármint hogy: nekünk voltaképpen nincs jogunk a nagy körmondatokra, nekünk moderneknek, nekünk rövidlélegzetűeknek… És akkor, pontosan érezzük: valami olyan mondatokra lenne szükség, amelyek egyben azt is mutatnák, annak is lenyomatai lennének, hogy a lágy, illetve fölkorbácsolt hullámzás közepette egyszer csak elveszítettük lábunk alól a talajt, levegőért kapkodunk, hápogunk csupán, összegubancolódott, elszakadt a szál, amit pókként verejtékeztünk, általánossá lett a pánik, tán már a gubanc is elvásott, a torkunkban lévő, ártatlannak tűnő gombóc rákosodása is beindult, s csak majd valahol a mondat végén érződik, hogy nem is egészen biztos az, hogy vízbe vesztünk, hogy elveszítettük a talajt, az úgynevezett vezérfonalat (vezérfonalférget), érezzük, megvan a vége, ha másképpen nem, hát nyakunkra tekeredve (akasztva még elélhettem volna). Tehát valamiféle hosszúkás, sokszor át-, illetve összevissza tört mondatok, amelyek közben vissza is vonatnak, s talán éppen ez a visszavonási gesztus tartja össze, teszi egyanyagúvá, ha egyáltalán egyanyagúvá fújható ez az abszolút heterogén anyag, nyers, rurális prózai részletek (szopja a kismacska a kutya faszát) és városi esszéisztikus momentumok, részletek, citátumok, szócikkek tömege, valójában éppen ezeknek a véletlen szócikkeknek kellene majd az Egészet, a Nagy Formát, mármint az Új Tolnai Világlexikont biztosítani (minden bizonnyal innen eredeztethető az iskolás, illetve populáris, üzleti műfajok iránti teljes érdektelenségem már gyermekkoromtól fogva, jóllehet végső soron a lexikon is egy populáris műfaj), majd megint tanyasi, járásszéli, illetve a Palics és környéke (ez a privát kis újság is megint csak a műfajok egyfajta meghaladása, persze a lexikonnal ellentétes póluson), valamint kis-, illetve világvárosi mozzanatok (egy pesti födémbádogos végtelen zuhanása, bámészkodása a pesti lakásokba, egy New York-i vak ember követése, azonosulása vele a New York egy világtalan szemében című naplójegyzeteimben). Sok időt töltöttem az üvegfújó műhelyekben. Az üvegfújók a nagy fekete jazz-zenészek fehér megfelelői... Valahol azt olvastam, az üvegfújók tüdeje tele láthatatlan üvegszilánkkal, hogy majd’ mindegyikkel ezek a láthatatlan üvegszilánkok végeznek, tüdőm, szívem-lelkem én is ilyen üvegsünnek, üvegtűpárnának tudom... Innen tehát a zihálás, a fuldoklás az élőbeszédben is, jóllehet akárha egy nagy improvizáció, illetve esetünkben ária közepette. Sőt, mindezek tetejében még kissé mintha pösze is lennék, hallod, úgy beszélek akár egy fogszabályozós kisgyerek. Noha az igazság az, én az abszolút szabálytalan, valamiféle szabályozót, vasat valóban szeretnék a számba. Olyasmit, mint a puhaszájú versenylovak speciális zablája: a hackamore. (Érdekes, egy hosszúverset is írtam volt ezzel a címmel, igaz, noha közöltem is, idővel ejtettem, mint különben nagyrészt azt a New York-i naplót is, de a szakembereknél még mindig nem ellenőriztem le, valójában milyen nyelven is hackamore az a fajta zabla, nem, talán azért, mert saját talált tárgyamnak tudom, noha úgy hangzik, akár a nevezetes poe-i refrén, mindenesetre az újvidéki Határőr nevű lovas klubban így mondták: hackamore. Ugyanis fiamnak is volt egy puhaszájú lova, nagy, vad versenyló volt, csak a szája volt puha, majdhogynem kormányozhatatlan, le is dobta fiamat a Duna-Tisza-csatorna hídján, tőle hallottam először ezt a kifejezést: hackamore. Alig volt 10 éves, amikor lovagolni, versenyezni kezdett, a ministránsok málnaszín szoknyájából egyenesen a lovaglócsizmába, lovaglónadrágba ugorva, említett versemben olykor az is megesett, hogy ministráns málnaszoknyában, csipkében lovagolt, nem lévén ideje átöltözni, ugyanis homoerotikus telepi papunk sokáig a parókián tartotta kis ministránsait, málnaszoknyában, csipkében, akárha Rilke Kristóf kornétás, aki Magyarországon esett el, s testvérét Rilke Ottónak hívták: Vágta, vágta, vágta…) És még így leendő áriáimhoz hangoltam, lassan hátradőlve, bevackolva, odút fúrva óarany fotelemben, amelynek egyik fele, látod, megégett, a Virág utca 3-ban túl közel találtam tolni a csokoládészín cserépkályhához és izzani kezdett benne ez a borzalmas műszivacs, ugyanis valójában nem egy régi fotelről van szó, a SLOVENIJALES-ben vettük volt kölcsönre, ezzel az immár hálószerű, megboldogult Hamukánk királyi macskaszarpecsétjeinek hologram-szerű nyomaival teli, bordó műperzsával egy időben, nem tengerifűvel, afrikkal tömött, mert ha egy igazi, értékes régi fotel lenne, minden bizonnyal nem nevezném óaranynak, az afrikra kerülne a szó, óarannyal csak én vontam be konfekciós voltát (igaz, szükségem van Ókanizsa, Vitéz ómamám, valamint saját nevem sorában az Ó-kra, gondoljunk Goethe és Kierkegaard a névről, nevezetesen éppen az Ottóról mondott szavaira, alapvetők számomra, valójában éppen nekik köszönhetem mega-, illetve metarím, meta-alliterációm elméletét, mármint opusomban egyetlen rím-, egyetlen alliterációsor működjön, lévén egy olyan névről szó, amelynek az eleje és a vége is azonos*), hogy végül is, szinte tőlem függetlenül, egyfajta jajgatássá, siratóénekké váljon ez az áriának nevezett hápogás ): Ó!Ó!Ó!, lám, már bele is lendültem, azt hittem legalább is, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy a mikrofon fekete állványára-talapzatára, amit a hokedlira, illetve az istenien szőtt partitúrára (gondoltam titokban, végig ebből fogok énekelni neked, ebből az ultraviola partitúrából, noha más puskákat, könyveket, noteszokat, teftereket, cetliket is raktam, szórtam körém szanaszét) helyeztél, fehér festékkel egy: 13-ast írtak!

Kissé megszeppentem, majd arra gondoltam, hogy te írtad rá valami fehér gezemicével a számokat: a 13-ast, hogy az egész stílszerű legyen, mármint a Homokvár házszáma, dr. Brenner Palicsfürdőre való kinevezése és Duchamp gesztusának, a biciklikerék egy hokedlire való szerelésének dátuma szépen rímeljen, igen, megszeppentem, meg is ijedtem, valójában akkor kezdtem el fuldokolni, dadogni, hirtelen úgy éreztem, valami összetört, összeroppant bennem, akárha villanykörtét haraptam volna össze, lám, monológom-áriám közben még villanykörtét is kell ennem - mert ugye, vannak vidéki bűvészek, gyerekkoromban mennyire bámultam őket, ha jobban meggondoljuk, magam is azzá lettem, vidéki bűvésszé, akik villanykörtét, bicikliláncot esznek, s a rádió riportere meglátogatja, egészen közel helyezi szájához a mikrofont, szépen hallatsszon, ahogyan eszi a villanykörtét, töri, eszi saját nyelvét - arra gondolva, hogy ez az egész sorozat majd a 13-as égisze alatt fog lejátszódni, noha ugyanakkor örülve is, mert hát én mindent megtettem, hogy ez a szám - ez a Szarajevó előtti év - a boldogság jegye legyen, hiszen Jutka születésnapja is éppen április 13-ára esik... Azt is éreztem, a nyelvem egy ügyes mozdulattal, beszéd-éneklés közben, félrelökte a valami összetörtet, spejzolta, netán jó lesz majd kiindulópontként a tulajdonképpeni kezdéshez, lám, mindennek ellenére van valami ökonómiája is, mármint ennek a vadhúsnak...
Ha körülnézel, látod valóban "minden eltörött", csempe, repedezett itt, azt is sejtjük, nagyon sokszor kell még ennek a mindennek eltörnie, lecsempülnie, megrepednie ahhoz, hogy a Mindenség is eltörjön, jóllehet minden új törés, csempülés, repedés láttán, minden új törést, repedezést tapasztalva, hallva, immár egyértelmű, hogy a Mindenség csempül, repedezik, törik... Szobámról beszéltél, s én most nem szívesen kezdek bele. Nem szívesen beszélek róla, ugyanis annyiszor kiárusítottam már, annyiszor fordítottam ki, akár egy piszkos zsebet; Istenem, milyen piszkosak is voltak gyermekkorunk mély, szinte feneketlen, sárgavászon zsebei, selyem- és medveszarcukor olvadt spiccvasra, hűzlire, amelyből szép pecsétgyűrűket fűrészelt az egyik lakatossegéd a félkarú Csápek bácsi műhelyében. Nagyon szerettem volna egy olyan pecsétgyűrűt. De valahogy sosem jött össze. Az ujjaim voltak talán még túl vékonyak, nem emlékszem. Pedig bejáratos voltam Csápek bácsihoz, édesapám egy időben közösködött is vele, éjjeliszekrény zárakat stencliztek. Csodáltam Csápek bácsit. Csodáltam, milyen ügyesen dolgozott fél kezével, milyen ügyesen, szépen, szabályosan hajlította a vasat... Otthon aztán én is hajlítgatni kezdtem mindent, húgom gerincét, a mestergerendát, gledicsiából próbáltam csinálni görbebotot, einsteini igyekezettel próbáltam mindent a Mindenséghez görbíteni, ám minden eltörött a kezem alatt, csak a grízt sikerült elgörbítenem, mintha már akkor megsejtettem volna Kosztolányi nagy, einsteini, beuysi fordulatát a magyar költészetben, mármint: a görbe grízt! Csak jóval később oldottam meg Csápek bácsi rejtélyét: nem létező kezével csinálta. Görbítette. Csápek bácsi félkezű volt, ám a zen buddhistákkal ellentétben két kézzel tapsolt, ezért engem a zen buddhisták valójában sosem is foglalkoztattak, Csápek bácsi izgalmasabban csinálta, meg hát Szent Miska, aki térdepelve, egy kézzel harangozott, miközben másik kezét imára tartotta… Ehhez hozzá kell tenni, hogy Zágrábban egy évig hallgattam Veljačić keleti filozófiákról tartott előadásait, aki később távolkeleti szerzetes, Buddha koldusa lett…