hirdetés

Tolvaj Zoltán: Fantomiker (részlet)

2017. március 4.

Újra érzed az ammónia, / a méz, a feromonok és koszos madártollak, / a pudvás ól izgató szagát. Heversz a józan, / vihar előtti csendben, várod, hogy egy / augusztusi szupercella elsöpörje a végtelen / délutánt. – Tolvaj Zoltán új verseskötetéből olvashatnak néhány verset.

hirdetés

Naponta kétszer éjfél

Emlékedet próbáltam megcsalni előző éjjel is.
A bevégezetlen szenzomotoros hullámzást
nem nevezném bűnnek. Inkább kísérlet,
ami elvi elégtelenségből torkollik gyakorlati
élhetetlenségbe. De a Király–Izabella sarkon
már éreztem, ennél tovább nem jutok. A bosszú
nem mentesít, nem vált meg, nem hívogat,
nem hiteget, nem igazolja bennem a rosszat,
csak a puszta tényt, hogy kapaszkodom.
Bontják a nemzeti vágtát, alumíniumkordonok
verődnek egymáshoz, láncok csörömpölnek,
tücsök ciripel egy lakatlan villa lepusztult
kertjében. Az utcai óra áll. Tébolynak nincs nyoma,
csak a locsolószifonok pisszegő metronómja és
a füvek méregzöld kórusa. Elbújok az Andrássy
úton derengő tojássárga lámpafényben.

 

Szolgálati közöny

Az Oktogon presszó szőke, álmatag
csaposa szétnyom a pulton egy
szárnyashangyát. Bennem keserű
szájíz, fanyar emlék. A nő karja
idétlen teleszkópként húzódik apró
teste mellé, vissza a szolgálati közönybe.
Aztán ájtatos arcán kivirul a trükkös
etológia. A színes neonok szülte látvány
feloldoz, jattomat elutasítja, a pénztárgép
kijelzőjén egy vergődő molylepke képe.
A séta ábránd. Kint a megkövült folyóban
limuzinok, a tetőablakban néhány báb
kalimpál a jelen révületében. Locsolókocsik
pásztázzák vízagyaraikkal a bitument.
Kukás akartam lenni, eszelős, botozó öreg,
szőrös kézfejű bárzongorista, népies travi,
paprikával, malomkerékkel. Markolóvezető is,
még az általánosban (egy traktorból mindent
lát az ember). Írástudatlan Borges, Zsigulival
száguldó ösztönkárosult. A szőke hallgat,
unatkozik. Szája sarkában szirénnyál.
Hamis hallásom ne veszítsem el.

 

Dogma

Ne tudd, ki vagy. Élve hozd.
Hobbiból magyarázz. Hazugságod
pereméről nem rugaszkodsz el.
Kiérsz valami szirtre. Lobot vet a táj.
Méltatlanul gyönyörködsz.
Folytatod. Mért ne folytatnád.
Megúsztál egy acélelem-balesetet,
túl a pangó gondolaton? Hol az ősi
fauna? Hol a bokor? Tájold át
temetőidet. Ne bámuld a rőt színeket.
Mosolyogj, ahogy a vízzel telt kirándulók.
Nevess, ahogy a gally ropog, törjön
a hangod, mint károgó hollóé, élvezd,
ahogy félálmod fehér fogak harapják
körül. Felszállsz? Legyintesz. Jegyet
se váltasz. Szeress te, aki ismersz.
Törvényeid elévülőek, türelmed buta –
a legostobább pillanataim szerint.

 

Bukolika

Takarmánynak való csévéket csórtál
lefelé a szárról, laposkúszásban röhögtél
a rozsosban, titokban arról álmodozva,
milyen lehet egy úszó Boeing fedélzetén
a gumiízű homár és a keserédes tonik.
Ahogy a csörgő gubóban sem az ópium
volt érdekes, hanem a pánikba sodort
mákszemek, gyerekszájban a hangyaboly.
A lejárt szavatosságú jásztej disznóvizelettel
elegyedett a lezuhant csészealjként búgó
csirkeitatóban. Újra érzed az ammónia,
a méz, a feromonok és koszos madártollak,
a pudvás ól izgató szagát. Heversz a józan,
vihar előtti csendben, várod, hogy egy
augusztusi szupercella elsöpörje a végtelen
délutánt. Felkelsz. A kapálás sürgető
műveletében a rögökre fókuszálsz. Most az
egyszer tökéletesen lemásolod elődeid
minden mozdulatát. Ahogy beléd vágnak,
egyengetnek, törődnek veled, mint
a termőfölddel, meghitt szakszerűséggel.
Porszemnek lenni nehéz, ahogy rezgő
bakelitnek a sok pengő cimbalom közt.
Boldog pillanat, amikor szemöldöködről
letörlöd a verítéket, és a hunyorgásban
összeáll sorsod anatómiája. Beforgatod
a felejthető földbe a veteményesben
sorakozó műanyagkatonákat.

 

Tolvaj Zoltán költészetének a mozgalmasság és a sokszínűség adja az egyediségét. Versei viharként ábrázolják az identitást, ha nem a vihar előtti vagy utáni elégikus csöndre összpontosítanak. Éles képeit örvények halmozzák fel, amik utakat jelölnek ki vagy éppen járhatatlanná teszik azokat. Ami pedig függésben tart (szerelem, szavak, alkohol stb.), olyannak mutatja a sajátot, mint ami mindig megismerésre vár. És, persze, mindig egy kicsit idegen.

Tolvaj Zoltán: Fantomiker, JAK-füzetek / PRAE.HU, 2016, 102 oldal, 2000 Ft

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.