hirdetés

Tolvaj Zoltán: Kaméleoni tükrözés és random memóriaolvasás

2017. június 26.

Az írott közlésben azt szeretem, hogy épp a nyelv talál ki engem, egyre beljebb taszítva a referencialitás és a reflexió labirintusába, teret adva rá, hogy egyszerre vizsgáljam a nyelv működését és a saját alanyiságom. – Tolvaj Zoltánt Fantomiker című új kötetéről Nagy Gabriella kérdezte.

hirdetés

10 éve jelent meg az előző köteted, a Törésteszt. Hallgatásnak vagy a kivárás, az érlelődés idejének éled meg az eltelt időt?

Talán mindháromnak egyszerre. Bár, több önkritikával nézve, csak sima halogatásnak. A sziszifuszi készülődés erősen jellemző rám, és már a 2007-es Törésteszt előtt is úgy éreztem, hogy az a rezignált manierizmus, amiben megrekedtem, nem fenntartható. Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos nagyjából már minden kincslelőhelyet gondosan kiaknázott. Verseim cizelláltsága és prózai egzisztenciám között hatalmas szakadék húzódott, és a két part közt nem volt természetes átjáró. Fitogtattam a tekhnét, ami az élőbeszéd közvetlen drámaisága nélkül nem volt egyéb, mint az old school-technika hattyúdala. Persze a járulékos furfangokon alapuló versbeszéd még nem evolúciós zsákutca, motorja jelenleg a slam, de ez hasonlóan működött a reneszánsszal együtt élő manierizmus alatt is, Luis de Góngora és John Donne idejében, de a magyar Balassi-tanítvány, Rimay János is vígan elélne a rímeiből egy dél-pesti művelődési házban. Bő tíz éve bennem is tombolt ez a múlthoz szegezett, parnasszista megfelelés, pedig első kötetem verseit is húsvér élmények ihlették, a rokokó máz alatt minden esetben valami egészen prózai történés lapult. A halogatás éveiben ahelyett, hogy ezen agyaltam volna, rám szakadt a kisbetűs élet. Elszakadás otthonról, több tucat munkahely, kapcsolatok centrifugája, albérletek, leszakadás az egyetemi életről. A feszített munkarend miatt állandó időzavar, a megkésettség folytonos érzete. Költői metódusként pedig a delíriummal kicsikart, alantas szárnyalás. Fordítottam is közben, spanyolból, portugálból és angolból, biográfiát és lektűrt, de a Magvetőnek elkészített Cesar Aira-regényre, a Kísértetekre vagyok a legbüszkébb. A kétezres évek vége számomra a nyitást jelentette különböző életstratégiák felé, amik teljesen másféle fogalomkészletet konfirmáltak, mint a kamaszkori csavargást követő inkubátor-évek. A pubertás magánzárkája keserűen szabad közeg; minden új nap elsődleges élményeket hordoz még, a dolgok primer jelentése exponenciálisan gazdagok, minden egyszerre árnyalt és összefüggő, ami aztán a felnőttkori robotban nehézkessé és olykor üressé válik. Mintha évekig egy helyben toporogtam volna. Nyilván bizonyos tapasztalatok mániákus hajszolásán korábban túl kellett volna lenni, de sajnos későn érő alkat vagyok. Tíz éve a blogolás szabadságában láttam a kiutat. Ez a tét és cenzúra nélküli gyakorlat segít leépíteni a téves formalizmusokat teret adva az önmegfigyelő automatikus íráshoz, csak én azt követően évekig a magam adósa maradtam a reflexív olvasatot illetően. Ez a folyamat egy ideig kvázi egy csoportterápia keretében zajlott. 2003-ban a DOKK irodalmi kikötője olyan színes volt, mint a Star Wars pángalaktikus kantinja: torz űrlények klarinétoztak a sarokban, súlyos hordárállatok dübörögtek a bejáratnál, míg a pultnál kétes alkuk köttettek, nagyban zajlott a csillagporral hintett hazárdírozás. Ezzel párhuzamosan komoly és mély barátságok születtek, és a folyamatos háttérzajban értékes információk cseréltek gazdát. Később Pion Pisti és Simon Marci meghívtak a Telep csoport spin offjaként működő Előszezonba. A Fantomiker nyitánya már oda született mint „utolsó formavers", avagy sanzon egy lejárt lemezről, aminek lomtalanításkor megörülsz, leporolsz, és kíváncsiságból utoljára felteszel.

Fotók: Valuska Gábor

A Fantomikerbe 45 vers került. Tudtommal ennek sokszorosát írtad meg a tíz év alatt. Mennyi került kukába (kukába került?), és milyen szempontok szerint válogattál?

Az első kötetterv kb. 330 oldalnyi volt. Azt farigcsáltuk le a JAK-füzeteket évek óta szerkesztő Balajthy Ágnessel és Borsik Miklóssal. Az egész folyamat olyan volt, mint egy kidőlt, mutáns mamutfenyő törzsének nekiesni egy nevadai fatelepen. A munkálatok során Ági kezelte a láncfűrészt, teljes tönköket hasított ki a törzsanyagból, a maradékot egy szekercével leháncsoltuk, majd Miklós egy ácsceruzával megjelölte, melyik darabokon érdemes dolgozni, és a kezembe nyomta a dekopírt. Van, aki szerint fogpiszkáló maradt belőle, van, akinek így is túl robusztus. Mindvégig aszerint válogattunk és húztunk, hogy stilárisan mely szövegek képesek az alanyi közlés faragatlan radikalizmusán túl az egész kompozíció keretei közé szilárdan beékelődni. Egyesek szerint túllőttünk a célon: a mamutfenyőből bonsai lett. Nekem ez ellen nincs kifogásom, elégedett vagyok a végeredménnyel. Tulajdonképpen hiányzik az egész munkafolyamat. Miklós többnyire éjfélkor toppant be, pont amikor a recsegő konyhai rádiómból ünnepélyes iróniával felcsendült a Szózat. Reggelig szerkesztettünk, miközben terítékre kerültek a sörök és a Nine Inch Nails.

Orbán Ottó az első köteted hátára azt írta 2001-ben, temérdek dicsérő szó után, hogy „Ha (..) még idősödvén története is támad a szerzőnek", akkor A medve lépései egy kiteljesedő költői pálya első, ígéretes lépése. Gondoltál erre a pár sorra az eltelt 16 évben? És meglett a történet? Egyáltalán hogyan értelmezed Orbán Ottó szavait?

Nincs hét, hogy ne gondolnék erre a kissé szadisztikus bókra. Húszas éveim elején elég ijesztőnek és méltóságteljesnek hatott az „idősödvén" és a „történet", megilletődve ízlelgettem a dicséret mögött bujkáló iróniát. Orbán Ottó egyik kegyes rögeszméje volt az egyéni sorson tükröződő történelmi lenyomat. Ez a kollektív stigma a generációmat megelőző időszakokban jóval erősebb volt, mint jelenleg. A rendszerváltásba beleszülető generációkon ez a lenyomat nagyrészt vízjellé fakult, mint akiket a vis major elv csak áttételesen érint. A történelem pecsétje a homlokunkon jóval haloványabb. Nem vágóhídi billog megpörkölődött hege, nem hadi sérülés, nem korommal karcolt börtöntetkó. Csupán egy ISO-szabványokkal kompatibilis, globálisan leolvasható vonalkód. Újvidéki barátaim még testközelből ismerhetik a háborút, a süvítő ütegek dobhártyára gyakorolt nyomását, a Küküllő-völgyiek pedig a diaszpórával járó ellentmondásos szabadságot, miután a keleti blokk vértelen forradalmai megnyitották a határokat, mégis valamiféle elidegenedéshez vezettek a szülőföldön és az anyaországban egyaránt. Mindez nem biztos, hogy horizontális frusztráció, ahogyan a tanyasi, földműves sorból származó apám történelemszemlélete sem változott jótékonyan attól, hogy tizenhatezer kilométerrel délebbre mehetett melózni, ott gondoskodhatott a kis családjáról. A békés korszakok vannak tele a legkevésbé hősies és látványos tehertételekkel: az atavizmusok és rossz beidegződések elviselése, tudatosítása és feldolgozása. Ez előbbiek némán döntenek romba családokat. A múlt pitiáner kísértete hangosabban süvít, mint bármelyik üteg. Az én magyar alámondással narrált VHS-szalagom onnantól nyúlik, amikortól 1988-ban visszaköltöztünk Brazíliavárosból Budapestre. Lényegében már minden fontosabb stációt itt éltem meg. Kissé bántott 2001-ben, hogy egykori mesterem ennyire történetietlennek érzi a végeredményt, de persze tudtam, hogy nekem kell tovább csiszolni a módszereimet. Ami pedig a valós történetet illeti, talán nem több az osztályrészem, mint a rendszerváltó közeg generikus lenyomatai. Egy középkorú ikerház civódása, reflektálatlan disputák, egymás nyomoráról leválni képtelen szereplők, posztkádári reflektálatlanság, erőltetett gulyásközösség, időskori demencia, az önfenntartás dühödt rítusai, harsány mizantrópia, az ateizmus szűk horizontja, a melldöngető munkaholizmus és alkoholista pragmatika, vagyis a korábbi generációk korlátozottsága és a kanalizálatlan harag mind rányomták a bélyegüket. Akadtak a fentieknél jóval színesebb alapélmények is korábban. A trópusi könyvtár, az ablakpárkányon szikkadó gekkótetemek, a tukánok kávás csőrének kerepelése, a Halley-üstökös csóvája a déli égbolton, miközben Csernobil felhője söpört végig az északin, majd később, már itthon, a taxisblokád pereme az erdei ösvény mellett, amin biciklivel suhantam át tejért, majd a 90-es évek parasztvakító aranykora, a teljesen átalakuló fogyasztói és kulturális paletta, NBA és MTV, a Commodore-tól az első 286 megahertzes processzorig, és persze a betárcsázós ősweb vadnyugatja a csigalassan letöltődő pixelpornóval. Utolsó ilyen naiv alapélményem talán az 1999-es napfogyatkozás. Ahogy a szűrt, apokaliptikus fény szétterül a Balaton rezzenéstelen víztükrén, akár egy világvégi Black Sabbath-koncerten.

Marno János mondja rólad, hogy úgy „életelemed" a költészet, mint egy „sebérzékeny fülűé a zene". És valóban, de – minthogy a kettő mélyen összefügg – a költészet, a nyelv mellett a zene is életelemed. Eltalált Marno különös kifejezése, és hogy viseled ezt a „sebérzékeny" fület?

Marno János ontológiai bon mot-ihoz akkoriban kezdtem agyilag felnőni, ezért is nagyon örültem, hogy ő írta a fülszöveget, és bemutatta a kötetet az Írók boltjában. A gesztust egy esszével viszonoztam, amiben a Nárcisz készül című kötetét hosszan elemeztem az egykori Puskin utca folyóirat hasábjain. A tőle idézett sebérzékenység valószínűleg mindmáig megmaradt. Könnyen sebezhető és könnyen sebző ember vagyok, még ha néha pókerarcot is vágok hozzá. A vershagyomány zeneiségét illetően más a helyzet. A Fantomikerben nincs szabályos formavers, de talán így is elég polifonikus a kötet. A jazz különböző modalitásai, a kakofónia és idézéstechnikai ellipszisek, a tizenkétfokúság lépett a trubadúr akkordfüzérek helyébe. Lehet, hogy még így is túl sok az öncélú ornamentika. De Miles Davisszel szemben én Coltrane-hívő vagyok, és ez a puristák és minimalisták számára olykor pazarlásnak és zagyvaságnak tűnhet. Persze eléggé meglepett, hogy János esztétikailag pozitívan közeledett olyan eljárások felé, amit már évtizedekkel korábban dekonstruált. Bár bizonyos műveiben ő is a túlírás felől, spirálalakban közelít a vers gyújtópontjához, minden poétikai banalitást elkerülve. Az albán szállóján keresztül értettem meg, hogy miként lehet indulatból önmérsékelt, transzparens versfolyamot írni, folyamatosan rákapcsolt afterbunerrel, vagyis egy széles retorikai és asszociációs röppályán végig nyomva az utánégetőt. A „sebérzékeny fülről" egyébként ma már inkább a „fülsértő zörej" ugrana be önmagamat illetően.

Az ikerség-ikrekség gazdag kultúrtörténeti, hermeneutikai stb. jelentésudvarral rendelkező fogalom, tartalmazza a másolás, tükröződés, megkettőződés, én-te viszony jelentéseit, azaz az elkülönülés és annak lehetetlensége, az egység (minden-egy) ideája is benne van. Te megcsavarod, lesz belőle fantomiker, amely az egyik felet nem létezőnek, halottnak, elsorvadtnak, illúziónak, mégis elevennek feltételezi. Milyen következményei vannak (vannak-e) ennek a versbeszédre?

Hermeneutikai alapoktól függetlenül nekem is csak jóval a fantomiker-koncepció felmerülését követően jutott eszembe, hogy van egy velem kb. egyidős költőtárs, ráadásul druszám, aki ifjúkorában elvesztette az ikertestvérét. Ez a motívum elsajátítását illetően alázatra intett. Nekem a születésemre rá egy évvel halva született az öcsém. Nyilván nem emlékezhetek tudatosan erre az eseményre, konkrét fiziológiai hatását nem érezhettem a saját bőrömön, de édesanyám reakcióin, puszta testi kisugárzásán keresztül ez a fantomjelenség bennem is mély nyomot hagyott. Jut eszembe ennek kapcsán: úgy 6-7 évesen egy brazil képregény formájában kezembe akadt Tarzan története. Homályos emlék, de valamiért abból a történetből is egyből a halott csimpánzkölyköt szorongató, a dzsungel méregzöld fái közt kuporgó anya képe villan be. Majd a dühöngő falkavezér alakja, aki a majomszeretettel gyászoló csimpánzanya fölé hajol fenyegetően. Ez utóbbi végül nagy nehezen elengedi a kis tetemet, és szurrogátum gyanánt elkezd olthatatlanul ragaszkodni az embercsecsemőhöz. Mindez talán a szőranya-toposz megfordítása. Itt a (pót)gyermek feladata a sérült szülő gyámolítása, a pszichés közteherviselés. Ez az archetípusos családmodell tudat alatt nyilván megérintett. Meg a többi tényező. Egykeként egy izolált közegben felnőni eleve kiváló talajt nyújt ahhoz, hogy folyton képzeletbeli testvéreiddel játszadozz, miközben belső monológjaid önkéntelenül egyszemélyes dialógusokká válnak. A kölcsönösség elve egy ilyen fantomközösségben nehezen elsajátítható, és ez a látszólag oktalanul ingerült, folyton kívülálló és zárkózott gyermeki psziché válik később a felnőtt fantomikrévé, mint Dexter „sötét útitársa". Aztán ott van még az is, hogy a húszas éveim derekán majdnem nekem is lett egy gyermekem. Utólag tiszta sor, hogy a történet szereplői közül egyik sem állt még készen akkor. Innentől hermeneutikailag mit is mondjak. Azt hittem, Jarmusch Szellemkutyája majd némileg megnemesíti ezt a schlemihli árnyat, de – még ha poétikailag sikerült is egy részét feldolgozni – bőven akad még meló. A goethei erőfelosztás szépen konfabulálja a kétes önmítoszteremtést, de a személyes, pragmatikus életvitel megteremtéséhez édeskevés (Faust: „Kicsoda vagy tehát?" / Mephisztó: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, és örökké jót mível.") Abban bízom, hogy a lehetséges multiverzumok valamelyikében létezik egy velem minden részecskéjében azonos ikerpár (egy googolplex-méretű paralel univerzumban ez szinte biztos), aki jóval előrébb tart ezen az ösvényen. Talán épp most mutatják be a Kvantumiker című kötetét.

Érdekes kérdés a verseid tanúsága szerint a beszélő identitásának kérdése, írod, „bajor vagyok, sváb, brazil, kazah", máshol „egyszerre lenni brazilnak, cigánynak és zsidónak". Mindez kiterjeszthető szociálisan is, az én a versek bármely szereplőjével azonos(ul). Mégis hol vannak az én határai, hogyan definiálható?

Anyai ágon sváb vagyok, apai ágon jászkun. Részint Brazíliában nőttem fel (apám a nagykövetségen volt ezermester), de később a Pest külvárosában csellengő kölykök közt találtam önmagamra. Az egzotikum az itteniben nekem épp az, ami másnak megszokott: a biciklibandák, kohéziós bunyók, kukoricalopás a határban, pubertáskalandok a rozsosban. Ezt a képet árnyalta nagyapám kis lakása az újpesti bőrgyár tövében, és nagyanyám jászsági vályogháza, ahol teljesen egyedül szöszmötöltem át a nyarakat a helyi növényzetet és állatokat figyelve, pont akár Brazíliában. Végül a gimnázium (a Teleki Blanka a Városliget csücskében) hozta el az első meghitt, komoly barátságokat. Tizennyolc évesen egy olyan brigádhoz tartoztam, amiben elég vegyes alkatú, származású és sorsú fazonok alkottak szoros köteléket. Említhetnék bődületes sztereotípiákat vagy sztorikat, amik ma bőven non-píszí kategóriába esnének, de zavartan állok a tény előtt, hogy az etnikai, anyagi, vallási, politikai különbségek mennyire nem számítottak. Heteket töltöttünk el egymás teljesen heterogén társaságában tábortüzek mellett és patakpartokon, itthon együtt mókoltuk a gépeket a következő LAN-partyra. A 90-es évek ébredező, többpártrendszeri vitakultúrája naiv bábjátéknak tűnt. A mi uniformizálódásunk drámai mélyerezete a szülőkön tapasztalt tehetetlen zavar és meddő igyekezet mentén zajlott. A közös háztáji problémák ördögi gépezetére fókuszáltunk tágabb dimenziók helyett, pedig a hátterünk egyénenként különbözött. A harsány munkásgyerek átjárt az erdélyi művész fiához, az erdélyi művész a perzsa szőnyegkereskedőhöz, a rózsadombi vállalkozó a cinkotai üvegeshez, és vice versa. A Sepultura- és Iron Maiden-pólók alatt közös szív dobogott, miközben ma már persze úgy látom, hogy ez az édeni közeg talán nem volt több nemzedéki bajtársiasságnál. Összetartottunk, míg a szüleinket (legyen az üzletember, művész vagy melós) teljesen felőrölte a 90-es évek szabadrablása, a koordinálatlan zavar és hév, amivel igyekezték felfogni és kihasználni az új rendszer sajátosságait. Mi meg persze ezerrel trógerkedtünk közben. Élveztük a Városligetben az ingyenes Akela-koncertet, másnap a cimbalomversenyt a Józsefvárosban, majd gótokkal hínárkodtuk hajnalig a Golgota téri Fekete Lyukban. Vagyis az én határai talán ott húzódnak, ameddig nem lépem át erőszakkal a másikét a sajátom feszegetése közben, nem erőszakolom rá az inerciarendszerem. Nem üldözöm vélt vagy valós sérelmeimmel vagy örömeimmel. Ez egy roppant képlékeny határvonal. Igyekszem nem ráuszítani másokra a fantomikrem, de ez sajnos nem mindig sikerül.

Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes története, József Attila egy-egy versed témája. De különféle formában jelen van a kötetben Tandori, Weöres, Petri és Orbán Ottó is. Melyik vershagyomány, mely költői életmű izgat és mozgat meg a leginkább és miért?

A Pilinszky-Nemes Nagy képzelt disputáját parafrazeáló szatírám némi magyarázkodást igényel, főleg a tónusa miatt. Pedig az egész lényegében két ellentétes habitusú személyiség karikatúrája. Van egyfelől a gnosztikus áhítattal elkendőzött szabadosság, a piedesztálra emelt emberi szenvedéssel való érzelmi kufárkodás, és ott van az ezzel szemben álló, önmérsékletre intő puritán szigor, a hűvös, és saját hűvösségétől önmarcangolóan szenvedő, frugális pedantéria. A Kardos-féle anekdota, amit beemeltem a kötetbe, eleve roppant komikusan szemlélteti e két antagonista alkat rögtönzött játszmáját, vagyis azt, ahogy az esendő jupiteri pátosz és a szaturnuszi erély farkasszemet néz egymással. Pilinszky a kisemmizett és üldözött gyermek szerepében dagonyázik, és épp a bűntény bekövetkeztének körülményei esnek ki az emlékezetéből. Nemes Nagy a csoport erkölcsi tartásának pragmatikus ágenseként lép elő, hogy megregulázza és felelősségre vonja, amiért elfogadta a hotelszemélyzet alamizsnáját, de mindkét hozzáállás színpadias allűrjei végül egy melodrámában kulminálódnak. Csupa keresztezett tranzakció a gyermeki és szülői énállapot közt, akár egy Velencei-tó partján henyélő, középosztálybeli házaspár „ősmagyar" turisztikai civakodása. Ilyen helyzetben végül mindkét fél besöpri az asztalról az érzelmi nyereség zsetonjait, miközben elkerülték a valódi intimitást, és a tekintélyükön nem esett csorba. Galsai Pongrác Pilinszky éjszakái című anekdotáját is melegen ajánlom a történet mellé. Egyébként, félreértés ne essék, mindkét életmű közel áll hozzám, ahogyan Weöres, Orbán Ottó, Petri és Tandori életműve mind megkerülhetetlen sarokkövei a lírafelfogásomnak lassan három évtizede. Ezzel szemben megdöbbentem, amikor nemrég rájöttem, hogy esszenciálisan inkább József Attila szabad ötleteinek jegyzékével rokonítható az, amit az elmúlt években csináltam. Persze mondanom sem kell, hogy ez az eljárás sem önmagában, sem az esetemben még nem valódi tekhné, nem művészet, és a végső eredmény szempontjából sem rokonítható a J. A.-életmű erejéhez, de az, hogy ezekből a terápiás flow-élményekből végül versek lettek, az valóban az általad felsorolt szerzők hatásának köszönhető a temérdek önvizsgálat és utómunka mellett.

Az apa és a hozzá képest megszólaló fiú kardinális viszonyhelyzete a verseidnek. Az apát a fiú – természete és a dolgok rendje szerint – legyőzi, meghaladja, a konkrét apán túl értsük ezen a meglevő rend, szabályrendszer, sőt az irodalmi előzmények meghaladását, lerombolását is. De a te beszélődnek mintha összetettebb viszonya lenne az apafigurához (vagy bármely előzményhez), és mintha nem tudná vagy nem akarná eldönteni, mit kezdjen vele. Ha az apákat nem kell vagy lehet legyőzni, mi lesz a fiúkkal?

Mitológiai értelemben a központi Nap-szerepet átvenni képtelen utód egyik útja az önmegtartóztatás, a termékenység testi-szellemi magjának visszatartása és eltékozlása, a teljes megrekedés a puer eternus szerepében. A másik út a lázadó kiáradás, az állandó csörte, a kontrollvesztés állapota, az apakép oppozíciójának hajszolása, ami a királlyal szembeforduló, tótágast álló udvari bolond tébolyában ölt testet, akár a Marvell-univerzum főgonoszai. A puer eternus elvadult gyermekké válik, ami elfojtások helyett skizoid epizódokat szül. Még ha a perszóna teljes mértékben el is üt az apáétól (eltérő szociális énkép, célok, érdeklődés stb.), bizonyos élethelyzetekben óhatatlanul előbukkannak a kóros áttétek. Van, aki úgy válik felnőtté, hogy inkorporálja és túlhaladja az apakép árnyoldalait, és egy kevésbé sziniszter változatban ugyanazt folytatja, vagy „befejező emberként" megválik minden előzetes mintától. A kényelmes verzió az, hogy megvárja, míg az elődjeit legyűri az idő. Így nincs alkalma látványos uralomátvételre, az apa maga is gyermekké öregszik, gyámolításra szoruló entitássá, és a kölcsönös függés még erősebben fennmarad, miközben a puer eternus kétes méltóságra tesz szert, pedig csupán elodázza a világban való megmérettetést, mind a sikert, mind a vereséget. Ez – Orbán Ottó felvetéséhez visszacsatolva – történetnek kevés, sorsnak viszont épp elég teher.

Budapest utcái, házai, figurái rendkívül gazdag kavalkádban jelennek meg a verseidben, de a fülön olvasható kis életrajz szerint ugyanolyan fontos helyszín számodra Brazília, Jászladány és Hargita. Négy gyökeresen különböző világ. Mégis mintha a versben beszélő sehol se lenne otthon, és ez nem csak topológiai kérdésként merül fel. Mégis, hol a haza, benne vagy kívül?

Sokféle otthon van. Illetve nagyon kevés olyan hely, amit ne lehetne otthonná, otthonossá tenni. A Déli-sarktól a Nemzetközi Űrállomásig mindenhol ott vannak a kellékei. A gőzölgő kakaó, a levendulaillatú lúdtollpárna, a ropogó tűz, a konyhában duruzsoló rádió, a húslevesben szétfőtt kakastaréj. Persze attól, hogy ezek a rekvizitumok valahol felbukkannak, az még nem az otthonom. Ott a baj, ha már fel sem idézhetőek a fentiek, az otthon csak távoli emlék, és az otthon megteremtője nincs sehol. Az egész nem ennyire illanó, ha már én alakítom az otthon centrumát. Én főzöm a kakaót és a húslevest, én vágom a fát a tűzhöz, és ez valakiben megteremti az otthonosság érzetét, első, kitörölhetetlen emlékét. Ez az otthon a referencia, akár jó, akár rossz az emlék, akár hiányos és vegyes. Sokféle otthonemlékem van. A trópusi citrusos, rekkenő, álló levegőjű, nagyon távoli, időtlen, szabad, vizsgálódó, magányos. A jászsági emlék vályogos, hűvös, tömör és nyirkos, csirkeólszagú, sötét és rémisztő, mintha még halott lennék. A Pest-melléki emlékek geometrikusak, darabosak és gyorsak, fakóak, hangosak, kényszeresek, rengeteg zajjal, okádással és könnyel. A felnőttkori állomások, albérletek, bentlakásos munkahelyek csupán átjárók, passzázsok. Ezekre a helyekre (priccsekre, idegen szobákba, kvártélyokba, irodákba) minden körülmények közt muszáj becsempészni az otthon rítusait, még ha csupán pár percre is. Kialakítani az átmeneti almot, ahol – alpinista szakszóval – bivakolhatsz. Fedezékbe vonulhatsz, majd feltöltekezve kiáradhatsz. A szabad ég alatt is sokszor otthon voltam, legyen az egy útszéli büfé mögötti árok, hargitai hegytető, egy félreeső alföldi szántás, a taliándörögdi kolostor töve, egy összehányt és beázott sátor valami fesztiválon, a salföldi bazaltkövek, a Tiergarten bokrai éjjel, egy stég a Margitszigeten, vagy csak egy Kálvin téri telefonfülke, ahová jó volt bekucorodni, amikor nem jutott idő a hazamenetelre a reggeli munkakezdés előtt. Az otthon nekem ez a vándorló, mégis fix szempont („Die Liebe liebt das Wandern"), ami felidézi önazonosságom együttállásait. Bár köze van eredethez, hazához, otthonhoz, sokkal inkább a helyzet felismerésén és alkalmazkodáson alapszik. Persze ezt is túlmisztifikálom, mint mindent. Néha úgy érzem, kiváló hajléktalan lehetnék, de többnyire azért inkább rettegek ettől az érzéstől.

A versek tétje – úgy tűnik –, az emlékezés egy önmagát megsemmisítő aktus is. Miközben mindent rögzít, minden kép és észlelet megtapad, válogatatlanul jegyzi és széljegyzi az agy a beáramló információt, a felejtés rituáléját játssza. Felejtés nélkül meghalunk vagy megbolondulunk, de a felejtés ugyanilyen természetű. Hogyan lehet emlékezve felejteni?

Igen, ez a mnemotechnikai paradoxon, azt hiszem, tényleg mindenben ott van, amit szenvedéllyel próbálok közölni. Tudatom egyik fele folyton álomkórban, állandó á la recherche-üzemmódban van. Mintha a jelenből menekülne a szüntelen emlékzajlással. Ilyen tudatállapotban minden kulcsinger vagy banális esemény szoros metonimikus kapcsolatban áll egy-egy múltbeli bevésődéssel. Ebből kizökkenni nehéz, sokan emiatt piálnak vagy drogoznak. Ez persze épp hogy ráerősít a hatásra, és ezek a rianások egyre inkább behálózzák a jelent. De nem a feledés feledése a fontos, hanem az emlékek felgöngyölítése, a szálak visszafejtése az eredetig. Ehhez szelektálni kell, akár egy ócskás a padláson, és mérlegelni a kapott képzetek árfolyamát, mondjuk versírás közben. Az emlékmunka során napokig vagy akár évekig kattoghatunk egy mellékszálon, mint egy beelesdézett pók, és nem szőhetünk ép hálót. Nagy kultusza van a felhígított keleti metódusoknak, amik arra buzdítanak, hogy totálisan adjuk át magunkat a jelennek. Én inkább ezt tartom gyalogkakukk-módszernek, bár ugyanúgy baromság mindent a múlthoz kötni, és ismétlődő loopokba ragadni. Az emberi jelenlét, az együtt cselekvés, az eleven beszéd engem mindig visszaránt a jelen időbe. A zene is teljesen másképp utaztat, az egy teljesen zsigeri mnemotechnika. Hasonlóan élem át a versírást is. Lehet tempót váltani, cikázni a modalitások közt, de sosem fog tisztán szólni minden egyes hangköz. Minden hang és betű leütése közben tudnom kell, hogy mi következik utána, és mi volt előtte, de ezt is sokszor szeretem elfelejteni.

A verseidben minden alaknak sorsa van, bonyolult személyisége és története. Akire vagy amire ránézel (azaz a lírai én), az a maga ellentmondásos bonyolultságában, rétegzettségében megnyílik előttünk. Honnan származik a versek anyaga, beszélgetsz emberekkel, megfigyeled a világot, olvasol, kitalálod?

Negyven körül az ember már kezd fásulni, de a világ elemi jelenségeiben továbbra is megszállottan gyönyörködöm. Ijjas Tamás barátom úgy tíz éve azt mondta rólam, hogy én egy „világfaló" vagyok. Nem életművész, sem hedonista, de mindig nagy elánnal vetem bele magam bármibe, egy-egy rendszerbe vagy tevékenységbe, ami szinte nulla gyakorlati haszonnal kecsegtet. Ez utóbbit már én teszem hozzá, ő gondolom, úgy értette, hogy melankolikus természetem ellenére folyamatosan keresem az új ingereket és primer reakciókat. A gond akkor van, ha ez a gyülevény feldolgozatlanul fakad ki, vagy ha a kazán robban. Pedig kevesen hinnék, elég pedáns remete vagyok. Rengeteg időt töltök emberek közt, de egy-egy etap után kell a csendes pihenő, amit hogy utáltam óvodáskoromban. Mondjuk azt veszem észre, hogy az utóbbi években a hajnalig tartó csavargások közben alig szólalok meg. Közösségi média ide vagy oda, a városi gócpontokat érintve egyre ritkábban futok össze ismerős arcokkal. Csak ülök, bámulok, gyakorlom a felejtést, készülődöm a következő fókuszált időszakra, amikor dezintegráció helyett épül is valami (ha éjjel két lépés hátra, másnap két és fél előre). Egykori törzshelyeim mindegyikén lehetett valami teljesen haszontalan időtöltésnek hódolni. Úgy az ember könnyen megfigyelhet másokat, rendszerezheti az otthon hagyott szarságokat, vagy épp csak kikapcsol minden függvényt, és beszippantja valamelyik teljesen együgyű szisztéma (biliárd, snooker, karambol, sakk, kártya). Halkan hozzáteszem, hogy az emberi szisztémák legtöbbje ugyanerre az együgyűségre sarkall. De a remélhetőleg jövőre megjelenő Erdőkerülők című novelláskötetemben bővebben szó lesz majd ezekről, remélem. Másrészt az olvasást ne is említsd. Inkább csak koncentrált olvasás, kutatás, információszerzés, csak ritkán meditatív élvezet. Nagy lemaradásban vagyok a barátaim könyveit illetően is. Bezzeg a sorozatok! Szörnyű. A legdurvább érzéki drog. Az általad szintén felvetett „kitaláció" horizontja pedig sosem volt kenyerem. A fantasyt mindig is rühelltem. Elég fantasztikus ez a világ és a benne élők, őket sem értem, sem a világ szerkezetét, vagyis milliárdnyi titok adódik nap mint nap. Az írott közlésben azt szeretem, hogy épp a nyelv talál ki engem, egyre beljebb taszítva a referencialitás és a reflexió labirintusába, teret adva rá, hogy egyszerre vizsgáljam a nyelv működését és a saját alanyiságom. Ez utóbbi talán eleve virtuális. Tehát az alapprogramom valahol a kaméleoni tükrözés és a random memóriaolvasás mozaikos ábrázolása, de ez elég fontoskodóan hangzik. Igyekszem egyre tudatosabban és természetesebben követni az antropikus vektorokat.

A dolgok és szereplők egalizálása felszámolja a kontúrokat, különböző minőségek kerülnek egy szintre. Ha nincs hierarchia, választás és ítélet, az megnehezíti a világ „olvasását", értését. Mintha Weöres szólna vissza a versekből: „Nem szándékom". Ha nincs jó és rossz, mi közvetíthető, mi a költő szándéka?

Ez az egyik kedvenc Weöres-versem. Máig tisztán hallom, ahogy Cina bácsi rekedt üveggolyóhangon szavalja egy általam agyonhallgatott Hungaroton-kazettán. Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Huszonévesen rajongva merítkeztem meg ennek a versnek a szoteriológiai erejében. Joviális szigora, a megváltó hangot mímelő, szikrázó bizonyosság, a premisszák mögötti magabiztosság hatott rám. A felszínen pilátusi szenvtelenséggel csábít és fenyít, miközben nyájas, akár az ügynök, aki biztos benne, hogy portékája tuti. Sajnos az eltelt pár évtizedben jóval profánabb képzeteim lettek az emberi boldogulásról. A kötetem címadó, központi tükrözéses motívuma talán megelőlegezi, hogy mit gondolok a kérdésről. Víziók helyett a belátás erejére támaszkodom, és a természetfelettiben tükröződő antropomorf jelleg keresése helyett megelégszem egy természetes vicsort vagy mosolyt kitermelő emberi arccal. A belátás különböző fokaitól sem várok bármiféle transzhumán szintátlépést, főleg nem teodíceait, vagyis filozófiai istenbizonyítékot. A mitológiai sík azonban, legyen az bármely népé, mint természetes kollektívpszichológiai manifesztum, számomra mindig szimpatikus. A jóra törekvés irodalma sosem izgatott, sokkal inkább a radikális őszinteség sallangjaitól roskadozó gyónásvázlatok. Az efféle szövegpurgálás persze nem egyenlő a megtisztulás és megszabadulás rítusaival, de ezeket a fogalmakat a gyakorlatban amúgy sem tudom a magam számára megfoghatóvá tenni. Az ezoterikus narratívát sem kedvelem már, mely szerint az igazmondás az ördög stigmája, és a megszállottsággal egyenértékű beszédmódokban ölt testet, így keltve életre az agonizáló torokban a szenvedés világorgonáját. A „szabad ötletek" rétege, a legbelső, privát beszéd és idiolektus sosem erkölcsi színezetű. A nyelv előtti jeltartományban, az agy búgó tárnáiban a jónak és rossznak nincs kényszerképzete, sem a gerincvelőben, ami Weöres szerint az esztétika elsődleges hőmérője, és bár a kellemest a kellemetlentől szétválasztja, és pozitív irányba terel, gőzöm sincs, mely szinten lép életbe mégis a kanti imperatívusz, amivel „másnak is a saját jóságomat" kívánom. Evolúciós összetartás a hordán belül? Szent reveláció, transzcendens logika? Gőzöm sincs. Az empátiát tartom az első lépcsőfoknak, amin próbálok nem megbotlani.

Ahogy azt a legsűrítettebben összegzi Az önzés dalai című darab, a versekben egy önmagát a végletekig analizáló, szélsőségesen sokrétű, erőteljes személyiség beszél, aki nosztalgiával vágyik (vissza) egy romantikusan elképzelt, egyszerű, hétköznapi világba, miközben el is utasítja azt. Van-e létjogosultsága, reális nézőpont-e ma ez a szemlélet?

Szerintem az, amit visszavágyódásnak érzel, leginkább valami éber öntudatlanság hajszolásáról szól. Mert abban az egyszerűnek és hétköznapinak nevezett világban sosem tudtam kiteljesedni, max. látszólag. A folytonos ingerkeresés lényege nyilván a félelem, hogy ez idővel visszaüt. Miközben mind a tompaság és a bódulat, vagy a hiperaktivitás és az eltúlzott reflexió, valószínűleg mind egyre megy. Valószínűleg ebben kell keresni az addiktív problémák mozgatórugóit is. Nem élhetünk folyamatos belső eksztázisban, AHA-élmények kereszttüzében, de a hibernált tudatalatti ugyanúgy fojtogató. A folyamatos flow-nak, legyen az egy másik ember bűvköre, biztonsága, az összefüggések részleteit láttató szinkrónia, a hétköznapi téboly, egy-egy érzelemgóc tárgylencsére feszítése, a tombolás animalitása, ezeknek egyszer véget kell vetni. A különböző tudatállapotok zsivaja és az alszemélyiségek inflálódása helyett a felettes én karmesteri pálcájával kell rendet tenni a széthulló zenekarban. Persze az ember, ha kaleidoszkopikus az alkata, mindig azt hiszi, hogy ez mehet egyszerre. A felelősségteljes jelenlét és a célzatos mélyfúrásnak nevezett dezintegráció. Pedig sajnos nem működik. Ahogy apám mondaná, „fiam, egy seggel nem lehet két lovat megülni."

A kötet szerkezete különös hangsúlyt ad a könyv egyik fő témájának, a szerelemnek. Egy konkrét szerelem élményétől jutunk el a kozmikushoz, a mélytengeri halak tökéletes összeolvadásához, „a lelket nem igénylő paktum"-hoz, amelyben „felszívódnak a nyelvtani személyek". De mit kezd egy költő nyelvtani személyek (én és te), egyáltalán nyelv nélkül? Tandorival szólva „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?"

Az az igazság, hogy ha kiraktam volna a klasszikus ajánlásokat a konvencionális értelemben szerelmesnek vett versek fölé (vö. Laurának, Csinszkának), akkor körülbelül négy-öt különböző név szerepelne a tételek fölött. „Költő szerelme szalmaláng" – legyinthetnénk erre, és persze ezt így megközelíteni egyszerre rohadt rideg, mégiscsak az életem tíz éve, amiben a másokéval azonos démonokat kergettem, vagy fordítva. Talán a belső megítélésem szerint is egységesebb végeredmény születik, ha bővebb lélegzethez jut egy-egy számomra fontos időszak. Az Önzés dalai kapcsán erre a szerkesztőm, Borsik Miklós azt mondaná, nyugi: „a könyvnek nincs előélete". Vagyis a kész produktum, amikor kézbe veszi az olvasó, nem árul el semmit arról, hogy milyen variánsok ütköztetése nyomán született, és a szerző válogatott életeseményeinek mely szekvenciái hiányoznak belőle. Persze ez többnyire a magányügye, és nyilván nem ad minden ciklus és vers mellé referenciális támpontokat, még akkor se, ha deklaráltan alanyi az a líra. Ez az olvasóban nem kelt zavart, hiszen a szerelmes vers eredendő sajátossága folytán egy szabadon lebegő entitás, vagyis a saját kedvére és bánatára felruházza személyes tartalommal. A nyelvtani személyek felszívódása pedig ez esetben nem a költői megszólalásra reflektál, hanem az én/te-tengely konkrét biológiai felszívódására, teljes lélektani szintézisre tesz egy lehetetlen ajánlatot. Szóval engem nem az a kérdés gyötör, hogy mit tesz a költő a személyes névmások elvonásával vagy túlszaporításával, hanem hogy alanyi huzalozásunk szerint milyen távol esünk az utódlás uterális nyugalmától, a harmónia bipoláris egyensúlyától, és ha ez meg is valósul, miként óvjuk meg halandóságunk gyümölcsét a saját sötétlő bűntudatunktól, ami már eleve öröklött. Úgy emlékszem, szanszkritül ezt nevezik móksának, az ördögi körforgásból való kilépésnek, de a nyugati ember ebből kilépni ritkán tud olyan eszközökkel, amit nem fogyatéknak, fogyatkozásnak, valaminek a fájó, anyagi megszűnéseként él meg. Mások a narratíváink ugyanarra a „veszteségre". De természetesen Tandorinak némán is igaza van.

Az említett Szerelem című vers, amely a kötet záró darabja, 2009-ben a Holmiban jelent meg, azaz időben közelebb áll az előző kötetedhez. Pozíciója mintha azt sugallná, hogy visszafelé haladunk az időben, körkörösen mozgunk, a kezdet a vég, a vég a kezdet. Volt-e efféle szándékod a kötet szerkesztésekor?

A kötet íve az egyetlen, ami végig változatlan maradt a szerkesztés során. Kivettünk részeket, faragtam sokat az egyes szövegeken, de a sorrendhez nem nyúltunk. Utólag nem is értem. Azt hiszem, e tekintetben az elejétől fogva erős prekoncepcióim voltak, és a nyitó- és záróvers pozíciója is adta magát, keletkezési kronológiától függetlenül. A kötet anyagát alkotó szövegek egyébként alig lettek publikálva az évek során. Éltem az életem, de nem volt erőm desztillálni. Csak azt tisztogattam le, amit elkértek. Tavaly pár szerencsétlen esemény folytán úgy alakult az életem, hogy végre szabadon rendelkezhettem az időmmel, így raktuk össze a kötetet. Ez a vég is csupán egy kezdet. Eltelt fél év a megjelenés óta, született pár új vers, az időmértékes verselés ismét foglalkoztat. Szinte látom Berzsenyit morcosan feltűnni egy Harley-Davidson hátán a Twin Peaks következő évadában. De addig még hátra van egy komoly falat, ami visszapillantást igényel: a prózai kísérleteim zanzásítása, szerkesztése.

A címadó versben írod (a kezdősorok ezek): „Be kell tiltani két igét: áraszt és sugárzik", majd úgy zárod a verset: „Vissza kell hozni két igét: áraszt és sugárzik". Van-e, lesz-e még szó, amit egyszer betiltanál vagy visszahoznál?

Semmiféle tilalmat nem támogatok, és – ami a visszásságaimat illeti – nem tűrhetek több halasztást.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.