hirdetés

Tolvaj Zoltán írásai

2011. április 29.
Írogatsz még? rovatunkban Tolvaj Zoltán Erdőkerülők és Fattyúk hava című prózáit, valamint Közhely-obszervatórium, Átrium, Botanika című verseit olvashatják.
hirdetés

ERDŐKERÜLŐK

Zselé nem viccelt. Kövér volt, akár egy mozsár, és áthatolhatatlan, mint valami egyszemélyes római falanx. Förtelmesen izzadt és pocsékul biliárdozott, de határozottan kedvelte a játékmenet minden részletének szenvedélyes megvitatását. Az élet egyéb kérdéseit illetően már nem lehetett egyhamar vitába szállni vele. Ha feltűnt a placcon, egy külvárosi pláza albán érckereskedők által üzemeltetett biliárdszalonjában, egy pillanatra minden asztalon leállt a játék, és minden játékosban megfagyott a vér. Mindegy volt, hányan vannak, és hogy épp milyen zene dübörgött. Minden megállt, ahogy Zselé benyomakodott a térbe, akár egy süvítő ágyúgolyó. Kábé két fejjel volt alacsonyabb mindenkinél, és nagyjából ugyanennyivel szélesebb.
    Jelenléte roncsolt.
   Dobverőujjai nagyot koppantak a pulton, amikor kikérte az aznapi hatodik macchiatót. Első látásra vicces, lehengerlően barátságos figurának hatott, ám aki jól ismerte, tudta, nem volt szabad átlépni bizonyos határokat. Egy-egy becsmérlő poén előjoga mindig vitathatatlanul az övé maradt. Voltak gyenge pontjai, mind a játékban, mind az életben, amiket jószerivel mindenki ismert, de senki sem mert nevetni rajta. Voltak dolgok, amiket senki sem hozott szóba, ha Zselé a teremben tartózkodott.
    Szerencsére sűrűn volt elfogadható kedélyállapotban. Ha valaki elbukott egy nagyobb fogadást, csődbe ment a vállalkozása, eltörött a lába, vagy épp tönkre ment az élete, Zselé a pár másodpercig tartó lakájos együttérzést követően máris ontani kezdte az egyre vaskosabb altesti poénokat. A vele együtt nevetés olykor gyomorforgató élménye némileg oldotta azt az eredendő szorongást, amit jelenlétének brutális kisugárzása keltett.
    Az, hogy néhány megjegyzése kellően övön aluli volt, senkit nem hozott lázba. A csimpánzoknál megfigyelhető, jól bevált etológiai stratégiát kellett csupán követni. Nevetni, és csak nevetni, minél hangosabban és szélesebb vigyorral, cizellálva és fuldokolva ismételgetni Zselé fergeteges csattanóját. Volt aki harákolt, miközben ő sztorizott, volt aki a térdeit csapkodta. Maga az albán nagyfőnök, a terem nagytekintélyű tulajdonosa is kipirulva kuncogott Zselé egy-egy szóviccén, még azokban az esetekben is, amikor az utóbbitól épp csúfos vereséget szenvedett.
    Zselé mosolya olyan volt, mint amikor egy nyers sütőtököt kettészelnek egy bárddal. Amikor felröhögött, szájának elnyíló Grand Canyon-ja szinte körbehasította az arcát. Zöldséget vágni nem bűn, nem gyilkos tevékenység, gondoltuk. Ám Zselé esetében nem ártott óvakodni néhány éles megjegyzéstől és mozdulattól. Például azt nagyon rühellte, ha mesemondás közben hirtelen hátbavágták.
    Zselét végül a szíve vitte el, mert hiába volt áldott a bele és a humora, ha egyszer túl sokat idegeskedett.
    Gyakran fogta magát és csak úgy elrohant egészen váratlan helyzetekben. Otthagyott csapot-papot, az asztalon könnyűszerrel befejezhető helyzeteket. Senki sem tudta, hová fut ennyire sietősen, és hogy mivégre. Senki nem tudta még csak azt sem, hogy nappal mivel foglalkozik. Ha nem nyakalta volna iszonytató mennyiségben a sűrű feketéket, akkor talán azt feltételezhettük volna, hogy nappal többnyire alszik. De ez minden bizonnyal nem így lehetett.
    Amikor visszatért egy-egy titkos küldetésből, egy csapásra mindenkit meghívott mindenre, de előtte még elszámoltatott egyeseket néhány feltehetőleg igen kényes ügyben. Humora egészen más jellegű volt olyankor. Az arca helyén tátongó Grand Canyon összecsukódott, átalakult valami fenyegető tájjá, ahol minden sziklának szeme van. 
    Göndör szakálla rendszerint dús fojtásként szolgált, mielőtt eldörrent volna a vegytiszta rézből és bronzból egyetlen öntésre készült, roppant mozsárágyú. Mert Zselének valóban nagy pofája volt, és robbanékony jelleme. De csak egyetlen egyszer hallottuk igazán nagyot szólni. Amikor a terem történetében bekövetkezett az első komoly tömegverekedés.
    Történt mindez, amikor a hely furcsa allűrökkel megáldott albán főnöke, a számos kelet-európai nyelven folyékonyan gesztikuláló pánszláv érckereskedő, kitiltotta a szalonból az egyre jobban elkanászodó panelpatkányokat, ahogyan ő nevezte ama hálás vendégkört, amelynek visszatérő tagjai egész éjjel egyetlen asztal körül vedeltek és balhéztak, majd fizetés nélkül elhúztak a gecibe, miután lehányták a drága Ivan Simonis-féle orosz posztót, amellyel a féltett versenyasztalokat beboríttatta, vagy egyszerűen csak intim részeik mellé a nadrágukba rejtve kicsempészték a teremből a Belgiumból importált Aramith márkájú fenolgyanta biliárdgolyókat.
    Bashkim úr, lévén megfontolt érckereskedő és üzletember, akkor döntött úgy, hogy veszedelmes küllemű koszovár biztonságiakat állít a terem bejárathoz. 
    Eme rettegett képviselet erőinek bevonásával foganatosította a szigorító intézkedéseket. Ám a védők vezére végül nem is a földijei közül került ki, hanem a tiszti rangot egy mongol birkózóra emlékeztető környékbeli bennszülöttre bízta, akinek igencsak jópont volt az életrajzában, hogy tizenkét éve a Vasasban bokszolt néhány sarokkal lejjebb. Buborékalakú fején finomra nyírt bajusz, akár a luxusbárokban dolgozó fehérgalléros portásoknak, fonottkalács-vádliján pedig különböző spéci vágófegyverek és egy szebb létre érdemes konnyű öltözetű díva ábrája, amely feltehetőleg az idő múlásával és a tetovált felület elpetyhüdésével együtt fog valamelyest művészi értékéből veszíteni.
    A balhé karácsony tájékán tört ki. Fekete BMW-k keringtek a pláza körkörös parkolójában, mint óriási bálnatetem körül az apró kardszárnyú delfinek. A terem élete nem állt le, csendben zajlottak a kihívások és a licitek, folytak a szigorú tárgyalások, akár a tőzsdén. Hiszen a pláza bűnbarlangjának albán sportembereitől sem állt távol a reformkori pallérozottság. Bár magát a konkrét stílt, a játék könnyed eleganciáját a délutáni magányos gyakorlások során fejlesztették tökélyre, csak az esti meccsek éles helyzeteiben vált mindez finom és ütőképes haditechnikává. Nem voltak ritkák a hétórán át tartó vérremenő partik sem. Kazinczy Ferenc a naplójában említi, hogy egyszer amikor fogattal hajtott ki egy barát elé, valamelyik félreeső község fogadójának biliárdozójában ragadt, ahol annyira lekötötte saját játékszenvedélye, hogy végül tizenkét órát töltött az asztal fölé görnyedve, mielőtt Széphalomra kocsikázta volna a totálisan elcsigázott vendéget.
    Aznap éjjel a panelházak tarka fényei felől érkező bőrkabátos banda tagjai kiszálltak fekete autóikból és egyenként vagy párosával, fokozatosan és észrevétlenül beszivárogtak a biliárdszalonba.
    Tették mindezt fölöttébb nagy csendben, mígnem szép lassan elérték azt a kritikus tömeget, amikortól már nem lehetett őket egyébnek tekinteni, mint baljós csoportosulásnak.
    Zselé egy török kamionossal, Abdallal pókerezett a hátsó különteremben, és aznap már elég sokat veszített. Vörös göndör hajzata és körszakálla alatt, amely miatt egyszerűen Gimlinek becézték a bátrabbak, már erősen gyöngyözött a veríték. Zsigerből játszott, akárcsak a tajvaniak. Viszont a keleti önuralom messze nem volt az erőssége. Egy-egy keserves blöff során angolnavastagságú erek tekeregtek a halántékán, és orrlyuka füstölgött, akár egy elsütött revolver. 
    Zselé akkor kapta fel a fejét, amikor a biliárdozóban már elszabadult a pokol. 
    A sötétkabátosok egyik csoportja elkezdte letördelni a pezsgős- és sörösüvegek nyakát. Frenki, a csapos egy akrobatikus mozdulattal kerülhette csak el az egyik felé suhanó rögtönzött pengét, amit a magyarul anyanyelvi szinten beszélő albán sporttársak csupán cigánybicskának neveztek. Frenkinek csupán az ingét szelte ketté. Ezt követően az egyik bárszéken lassan felocsúdott egy vékony, radikálisan álmatag, mazsolaképű törzsvendég, aki addig jobbára tétlen delíriumban honolt és vizenyős tekintettel fixírozta a pultot. A helyzet észleléskor úgy felélénkült, mintha egy Germánia erdejében portyázó viking berzerker lett volna, aki amint meglátta, hogy csaposa élete veszélyben forog, nyomban letépte magáról a pólót, és egy tigrisugrással a pultot megrohamozó horda tetején termett. Ott vonaglott a laokoóni csoportosulásban vérző szájjal üvöltve a megvédlek tesóóó-t, amikor végre tisztán kivehető lett, hogy mi volt a hátára tetoválva. Eterno Peredor. Örök Vsztes. Nem tévedés. A felirat, amit az eredeti verzió dé betűjének mellőzésével bőrébe varrtak, talán az áttételes lúzerség egyik legmagasabb rangját jelenti máig is.
    A helyzet egyre forrósodni látszott, mégis a lokál biztonságáért felelős mongol hadvezér volt az egyetlen, aki a helyi falka-hierarchia logikájának ellentmondva nemes egyszerűséggel mellőzte a balhét. Ült meredten és szigorúan, mint mindig, akárcsak a boldog békeidőkben, elrejtőzve saját fizikumának kirakata mögött. Mintha teljesen áttetsző lett volna, szinte beleolvadt a környezetébe, akár a szépiák. Mikor végre feltápászkodott, térölelő mozgással keringeni kezdett a verekedő tömeg körül, spirálisan, akár egy hargitai pásztoreb, sosem érintve a kör belső szélét. Azon kívül, hogy vészesen vicsorgott és látványosan nem talált senkin fogást, pantomimja mögött nem volt hajtóerő, semmi akarat, semmi szellem, semmi munka, ahogy Zselé később megjegyezte. A bézbolütőt félóra késéssel kapta elő, amikor már csak a keserves földharc zajlott, és többen visszasüppedtek a tétlen italozásba.
    Zselé bezzeg ekkor színre lépett. És ott aztán véget is ért a bunyó.
    Kirontott a hátsó teremből, ormótlan léptekkel leszuszogott a lépcsőn, majd ezerötös Ladájának csomagtartójából komótosan előhúzott egy katanát, ősi japán fémipari tradíciók szerint kézzel készített szamurájkardot. Méltóságteljesen felsétált vele az emeletre, majd a szalon bejáratában megállt és körbenézett vérbenforgó disznószemeivel. Ez volt az a pillanat, amikor egyáltalán nem volt nevetséges. Csak innen-onnan, némely sötét sarkokból harsant fel kelleténél hangosabb röhögés, de a részegekkel aznap senki sem törődött. 
    Amikor a többiek meglátták Zselét, abbamaradtak a pofonok. Csak egy kellően ittas hőzöngő alak lépett elé egy biliárddákóval felfegyverezve, ám Zselé bazári katanája egyetlen suhintással kettévágta a dákó juharfa spiccét. Nem tudni, hogy az erődemonstráció súlya, vagy a szürreális látvány okozta sokk volt a mérvadó, vagy pusztán annyi, hogy a verekedés egy rohadt fárasztó, lelkileg elég frusztráló időtöltés, mindenesetre azt követően, hogy Zselé a csonkán maradt dákó markolatával elverte a támadóját, és az arctalan törzsvendégek még pár percig tartották a frontot, végül kevés vérveszteséggel mindenki eltakarodott. A feketekabátosok elcipelték a sebesültjeiket, a mentőket csupán néhány lézengő informatikusra kellett kihívni, és egy betépett krupiélányra, akik a pókerszobában ragadtak, mert a játék hevében vagy a balhé extázisában szimplán elájultak. Nehéz éjszaka volt. Ráadásul a plázában aznap nem működött a klíma. Karddal lehetett vágni a füstöt és a tömény oroszlánszagot.
    Az ijedelmet követően, úgy éjfél felé reflexből beindult a játék.
    Abdel, a török kamionos zsetonjaival kocogtatta aranyfogait, Bashkim úr pedig szokásához híven az óstábla káváján dobolt. A többi koszován egy fájdalmasan gyönyörű albán dalt dúdolgatott méltóságteljesen. Rendőri erők jelenlétére se előtte, se utána, de valahogy a balhé egész ideje alatt nem is lehetett számítani. Pár órával később született meg az ötlet, hogy a koszovánok hajtóvadászatot indítanak. Eldöntötték, hogy még forró nyomon felkutatják a támadókat, akik már feltehetőleg rég elbujdostak a közeli patakot szegélyező ritkás erdősávban vagy a panelek árkádjai alatt.
Körökre osztott műfaj. Egyetlen összecsapás során semmi nem rendeződik. Morfondírozott Zselé, miután szakrális kardját visszahelyezte a Lada csomagtartójába.
    Az indulatok utólag újabbnál újabb alakot öltenek. Kiemelik a pangó törzsi emlékezetből a felszívódott célpontokat, homályosan azonosítják őket, és amint a bosszú terve forrásponthoz ér, adrenalintól fűtve kirontanak a sötét parkolói éjszakába.
    Az imént passzív mongol hadvezér tajtékzott a legjobban. Rázkódtak rajta az izomkötegek, akár egy pamplónai bikán, és úgy tűnt, mentén agyvérzést kap a felfokozott harci készültségtől. Nagy büszkeségedben mindjárt pitbullá gizdulod itt magad...! Mordult rá Zselé, aki a hajtóvadászatban már nem akart részt venni. Közölte, hogy ő fáradt, menne inkább haza. Előtte elhajt az erdő túloldalán lévő zöldségeshez fél kiló sós pisztáciáért. Mert katana ide vagy oda, nassolni azt tudott. Pár lopott kalóriáért hamar feladta a Bushido magasztos elveit, főleg ehhez hasonló stresszes helyzeteket követően. 
    Hiszen ő már öreg, ne bolygassák eleve szétbaszott idegeit, meg hogy tulajdonképpen mi is volt ez az egész hacacáré az ő válóperéhez képest. Háh
    Mindezt már a zsiguli volánjánál ülve mondta. 
    Gyakran eldobott az erdőn túlra, amikor tett egy kitérőt némi aszalt gyümölcsért vagy pisztáciáért. Ilyenkor többnyire csak mondta a magáét, hadonászva állásokat elemzett, mondván belőtte volna ő azt a 9-est a legutóbbi parti végén, de vagy piklézsiás volt a kedve éppen, és a golyó nem engedelmeskedett, vagy csak beszitált a zseb, mert Baskim úr beszik rendbehozni azokat a kurva asztalokat, vagy csupán nem sikerült síberesen, felső farssal a középső bolyról a bontás. Hogy baszná meg a Bontovits Kati! Bontás, érted, bontovics... Különbenis. Annak a mázlista pöcs Frenkinek csak tízből háromszor jön be a falról a buzera. Bármikor dobnék rá egy húszast annak a kis szántóvetőnek, hogy éles helyzetben úgyis kihagyja. Pedig elhiheted édesöcsém, olyan volt az az állás ott az asztalon, akár egy tál eper. Egy tál kibaszott eper! Porcukorral nyakon öntve. Elég lett volna két falról kiforgatnom a fehéret a tökéletes csőre, és paff. Parádés lett volna édesöcsém, hidd el ha mondom!
    Zselé addig lökte a szöveget a gyomormélyi vaksötétben, míg végül durrdefektet kaptunk a kihalt erdőkerülő úton. Alig lehetett látni a környező cserjéket és fenyőket, az egész két kerület közt lévő senkiföldjét belepte a köd. Kiszálltam átszellőztetni a tüdőm. Arra gondoltam, mennyit gyalogoltam itt. Nem törődve azzal, merre vezet az ösvény, merre lejt a változó terep, merre van a lepusztult lovarda és az erdő sűrűjébe telepített titokzatos kutyafarm, ahonnan élénk vonyítás hallatszott éjjelente. A természetbe kiköltözött hajléktalanok szórványos ponyva-bunkereit igyekeztem elkerülni. Némely ólomnehéz éjszakán gyakran aludtam el az avarban vagy a közeli patakmeder töltésein. Többnyire akkor, ha már semmi pénzem nem maradt, sem elég kitartásom a hazatartó erdei gyalogúthoz. Utólag hálás lehetek, hogy nem ért semmi baj. Mert az erdő rég nem olyan volt, mint amikor segédmotorral vontattunk szánkókat a határban és csendben lopni próbáltunk pár fenyőt karácsonyfának.
    Mélyeket aludtam ott, a nyúlós köd dzsungelében, mint fehér vetítők mögött valami óriási méregzöld asztalon kiterülve. Ha a közelben megmoccant a lomb, többnyire továbbra is csak lapultam lenn az avarban. Morogni kezdtem. Nem volt egyéb fegyverzetem. Bíztam, hátha egy-egy hathatós blöffel hétköznapi rémálmaink mind megúszhatóak.
    Zselé persze nem rejtette véka alá idegességét, amikor az erdő melletti fagyokban ziháló tüdővel muszáj volt cserélnie.
    Könyörtelenül szidta volt feleségét és anyósát. Szakadár öccseit, a suttyó szomszédait. Édes tulajdon gyermekeit. Megállás nélkül, állandóan járt a szája. Káromkodva dőlt belőle a szó, ami egy darabig szórakoztató, bár az igazat mondva sose mondott semmit semmiről. Pusztán a jelen apró eseteit, egyes tüneteit kommentálta reflexből, mint egy tudósító, akinek rádión keresztül muszáj átadnia a világ egyidejű történéseinek teljes hálózatát. Nem mintha Zselé - a saját gömbalakját leszámítva - bármiféle különösebb teljességre törekedett volna. 
    Halántékán ismét kiütköztek az angolnák, azok a lila és félelmetes hírhozó férgek, ahogy a kereket megemelte a mínusz tizenkét fokos hidegben.
    Hogy az a kurva kurbli, hogy az a kibaszott kerék.
    Hogy az a kurva élet, hogy ez a kurva sötét.
    Az a kurva autó, amin nem tud túladni. Eljátszom inkább! Te mennyit tennél föl rá, öcsém? Nyilván csak szórakozott, de nem ám csak úgy viccből. A magánszám már nem nekem szólt. Nem is önmaga szórakoztatására. Csak valami antianimista rítus volt a visszhangzó ködfalnak, a lomboknak és a fenyőknek címezve. Komoly vicceit nem volt szabad vérkomolyan venni. Nem lehetett tudatni vele, hogy nem mindig szórakoztató. Különben alkalma nyílt volna a könyörtelen beszédre, ami nem illet volna a Szentélybe; a szalon rituális füstje nem tűrte az egyenes dolgokat. Minden egy bizonyos görbület mentén ért csak célba, mint a cseles farssal megvadított fenolgolyók.
    Nem is szólhattam ám bármit. Nézd, Zselé, ez a ködfal milyen furcsa. Felfal minket, mint egy kibaszott olasz filmben, és nézd csak ott a határban; a benzinkút, mint egy űrállomás. Máris jönnek felénk az ufók egy méterrel a föld felett lebegve, közelednek az útszéli tranzitkurvák visszhangzó gyermeksikolyaikkal, annyit emlegetted őket. Ne törődj a bolygófizikával, se Frenki eszelős lövéseivel. Add el inkább a kurva autót, vagy azt a rohadt bazári kardodat. 
    Zselé nem szerette a hasonlatokat. 
    Semmiféle nagyvonalú tanácsot. 
    Egyszeriben csak rám szegezte eszelős mandrilltekintetét, és az aszfalton is megcsörrent egy leejtett szerszám. Úgy döntöttem, inkább hallgatok. Egyre inkább lekötött, ahogy mozogni látszottak a kísérteties csendben az ágak, mintha ragadozó fekete BMW-k dugták volna ki a növénytakaróból vicsorgó hűtőrácsaikat.
    Zselé ezzel szemben leszart mindent. A hordákat, a kurvákat, a metaforákat. Leszart engem is. Nem volt egyéb, mint a sötétbe vesző út, a berregő emelőszerkezet, a hajléktalanok távolban csaholó kutyái. A kátyúk szokásos, alattomos természete, ami megállásra kényszerített minket. 
    Idegesen dolgozott a helyzet orvoslásán. Ahogy térdepelve erőlködött, feje akkorára püffedt, mint egy vadásztrófea. Súlylökőnyakán harmadszor is kiütköztek a túlterhelés riasztó angolnái. Féltem tőle, és talán sajnáltam is. Valami legbelül mégis némán megröhögtetett. Fel sem fogtam, például engem miért kedvel. Fiatal, óvatos duhaj, szellős biliárdpartner, aki mindenféle hülyeséget összebeszél erdőről, a posztó minőségéről, a forgatónyomatékról és szögfizikáról. Vagy nyilvánvalóan csak kissé megsajnált, vagy megvetett. Nem tudtam én se róla semmit. Saját bevallása szerint már régóta kövér, öreg és lusta, néha hiperagresszív, sajnos szar apa és szar férj, egetverő a vérnyomása, napokig héderel, ha tud, aztán csak beállít ide-oda, miközben osztja a taslikat, amiket viszonozni nem szabad, sőt, egyenesen tilos. Mint egy kétlábon járó teher, beszélő szerszám. Sorra dönti magába a literes kávédózisokat, míg az asztal lámpáinak korántsem misztikus fényében kivörösödik túlfőtt, homárszerű feje. Könnyen ki lehetett vele jönni, ha az ember rá figyelt, sose önmagára.
    Majdnem úgy szerettem, akár a saját apámat.
    Mielőtt beszálltunk volna a helyrepofozott zsigába, Zselé szusszant egyet az útra fektetett defektes abroncson. Azt mondta, pihenjünk, és délszláv háborús kivégzéseket kezdett el nézni a telefonjának a képernyőjén. Tisztán hallottam az inak sercegését, a légcsőt, ahogy bugyborékol, de erre ő már vihogva felcsapta a csomagtartó fedelét. 
    Szerette volna megmutatni a lányainak szánt karácsonyi ajándékokat.
    Lila babaházak. Plüsspónik. Egy fluoreszkáló hullahopp. Egy bűvészkészlet.
    Ekkorra már kiengesztelődött, mondhatnám, elérzékenyült. Dőlni kezdett belőle a szó arról, hogyan tervezi a szentestét. Közben egyre csak dörzsölgette a tenyerét, mint egy gonosz törpe, akitől félni kell a legártatlanabb mesében is. Mindegy volt, hogy talán valaha embereket fejezett le Szerbiában, mindegy volt, miként szerette a lányait. Mindabból, ami tudható volt, igazán csak a napi kávédózisok mennyisége volt felfoghatatlan.
    Mert egy idő után már nem volt vicces, ahogy kinézett.
    A lilára-sápadt bőr nyirkos duzzanatai, a szájüregből áradó közönséges halálszag.
    Veszte végül csak pár nappal előzte meg a gandzsás Zsaniét. 
    Azé a Zsaniét, aki csapos-Frenki mellett a terem rangidős pultosa volt, és napi rendszereséggel szolgált fel Zselének. 
    Zsaninak herendi vázára hajazó alakja volt, és fáradékony mongúz-szemei. 
    Ő volt az egyetlen, aki csesztette Zselét, hogy igazán lefogyhatna már, és hogy ne pumpálja tele a testét állandóan koffeinnal. Nincs még bevégezve semmi. Nem kell egy erdőmelléki panelkörletben elrohadni. 
    Büszke volt rendezett ügyeire, nem volt megkenhető, mint a többi pultos. Nem élt alkohollal vagy drogokkal. Nem volt meg neki fél Koszovó. Sugárzott belőle egyfajta nonverbális értelem, ami több volt az átlagos érzéki intelligenciánál. Az üzleti etika keretein belül nem akadályozott senkit. Negyvenhez közel a vádlija visszeresebbnek tűnt, mint egy főnővérnek. Mégis, amikor tálcán hozta a kávékat és söröket, teljesen olyan volt, mint aki lebeg. Ha szolgálatban volt, minden asztal szárazon maradt. Levelezőn kereskedelmit végzett. Hajnalonta és délelőttönként tanult, éjjel pedig itatta a vecsési bokszolókat, albán bádogosokat, isztanbuli kamionosokat. Mindenkit, akik később felszívódtak a közeli erdőségben. Hűtött a hangulaton. Folyton ott termett azok közt, akik összebalhéztak a fogadásokon. Ha pengét rántottak, és ő megjelent, többnyire visszatették. 
    Mert Zsani számára nyilvánvaló volt, hogy csak pár fáradt árva mérlegel egy hibás elvi lehetőséget. Ő volt a főnök, Bashkim úr kedvenc konfliktuskezelője. Mert igazából nem volt tudható, hogy a háttérben valóban folyt-e vér, vagy az elmérgesedett kavalkád csupán nyitánya volt egy láthatatlanabb balettnek. Minden bizonnyal akadt valami gyakorlat, valami sarkalatos és gondosan leárnyékolt rend a történések mögött. A széles kirakat és a gipszkarton falak, hogy mit is takarnak. Ott, a hátsó helyiségek mélyénél is beljebb, azon az ablaktalan telephelyen, ahol nem csak lemeztelenített Gandy márkájú import-asztalokat posztózták át, és nem csak leamortizált dákókat farigcsálták újjá sniccerrel és finomsmirglivel.
    Bizonyára volt a teremnek egy eldugott, titkos kijárata, ami a telephelyen át közvetlenül az erdőre nézett, ami után több kilométeren át csak a bozótos, a betonból öntött mély szennyvízülepítők, a zizegő magasfeszültségű kábelek és a távoli sintértelep következett, ameddig csak ellátott a szem, és ahová már sosem akartam elkószálni éjjel.
    A Zselével átélt durrdefektet követő napon egy cirkusz költözött a patak és az erdő közötti tisztásra, ami színeiben épp oly rideg volt és fakó, akár egy sztyeppe.
    Az artisták feltehetőleg azokban a lepusztult lakókocsikban laktak, amelyek oldalára rikoltozó bohócok, kalimpáló törpék, aránytalan vadállatok és egy majomnézésű erőművész portréja volt felfestve ecsettel és olajjal.
    Aznap éjjel volt az első előadás, amikor a szomszédos komplexumhoz tartozó szalonban Zselét gyászolta a zártkörű vendégsereg. A korai zárórához képest Zsani szokatlanul kimerült volt, de busz helyett nem taxival ment haza, hanem elfogadta az egyik klubtag felajánlását, üljön csak be hozzá, menjen csak el vele, ő úgyis megkerüli az erdőt.
    Zárás után kisebbfajta karaván indult neki a ószerivel még ifjú éjszakának.
    És ha Zsani sofőrje nem lett volna túl ittas ahhoz, hogy a reakcióideje annyira pocsék legyen, hogy a fék helyett a gázpedálra lépjen, amikor észlelte a kései sárgát ott a kereszteződésben, amelynek balra fekvő torkolatát egyébként nem takarhatta el az erdő, hiszen telepített sorait megritkították a helyi fakitermelők, viszont ott állt most az útban az újonnan felhúzott cirkusz, amelynek sárga gyomrában világosság gyúlt, és a premiert dícsérő zárótaps moraja zendült fel épp, amikor a sátor ormótlan alapkerülete, mint egy virtuális máglya, az egész rideg tisztást eltakarta, amely felől egy szédító sebességgel közeledő kamion érkezett, akkor talán még ilyen körülmények közt is elkerülhető lett volna a csattanás.
    Majdnem könnyedén átértek.
    A száguldó kamion orra a hátsó utasteret kapta el.
    A cirkuszban véget ért az előadás. Már kezdtek kifelé szállingózni az emberek, amikor a kereszteződést lezárták az első helyszínelők, akik nagyokat szippantottak a város forgalmas részeitől távol fekvő rét friss levegőjéből, miközben Zsani testét betakarták.
    A teremben megkettőződött a gyász. Leállt a játék. Következtek a legátlagosabb éjjelek. Azoknak, aki ott ragadtak, sosem értek véget. Mert igazából semmiben sem kezdődtek el. Játékosok voltak egy körkörös porondon, ahol sem a térnek sem az időnek nem volt érzete, minden egybevágott, minden lejátszott meccs után következett egy újabb, vereségre vereség, győzelemre győzelem, senki nem számolta már, semmi se múlt el igazán, napra-nap minden a régiben volt, mindenki saját magának szabta meg a tétet. 
    És ez a gyász most egyszeriben mindent tönkretett. Nem maradhattak többé egyedül abban a közös és semleges alapvetésben, amelynek civil érzéseik addigi kiiktatását köszönhették. Szóban megalapozott alkotmányukat bukásra ítélte a bennük lévő játékos halála.
    Néhányan ragaszkodtak ahhoz, hogy egy zen gyakorlat a biliárd. Volt aki puszta mértannak és fizikának tudta. Voltak, akik misztikus eredetű, szabadkőműves hobbinak vélték. Más csupán megélt belőle, vagy csak elegáns kikapcsolódást keresett. Végül volt olyan is, aki az egész életét feltette rá. Felejteni jártak oda, de egy idő után az ott történteket kellett valahogyan a feledésre bízni.
    És ahogy hétről hétre dübörögtek Frenki kezei alatt a kimért hordók, fogyott a whiskey és vibrált a posztó, újból feltűnt a fogak fehérje. Sok-sok órányi játékot követően teljesen elpárolgott a felgyülemlett keserűség, és ismét láthatatlanná vált a játékosok másik oldala. Megint csak a fonák maradt, a puszta mechanika, az impulzusok, a biliárd üdv- és mértana, a bank. A szívromboló macchiatók és a zenegép újból-újból lepörgetett számai. Nem volt közös készség, csak ezek az átfedések. Egy-egy összevillanó sólyomtekintet, valami retardált fókusz. 
    Zselé a halála előtt arról próbált mesélni, hogy nem járt már otthon napok óta. 
    Még akkor sem, amikor a lányai a karácsonyi ajándékokat végre kibontották. 
    Elmondása szerint a volt neje elbaszta az egészet. És hát Zselé nem volt olyan fajta, aki könyörgött. Zselének nincs ideje szenvelegni. A csomagtartóban lévő ajándékokat leadta annak a hárpiának a vásárolt tárgyak statikus mágiájára bízva személyes hiányának pótlását. 
    A lányok nyilván nem erre számítottak. Karácsonykor bontogatni egy majdan halott apa utolsó ajándékait. Aki ott sincs. Nem tudni, hol van, merre jár. Biztos issza valahol a baromerős kávéit. Keresi a balhét. 
    Zselé sosem ivott alkoholt, az kéne még csak nekem, de abban az évben, mielőtt meghalt, karácsonykor rendesen beunikumozott. Ha tudnád, Zsani milyen istenien jegeli a felespoharakat. Volt a pulton kis karácsonyfa is. Idén még csak sminkkészletet vettem neki. Gyűrűt majd jövőre. Nem kell semmit elsietni, öregapám! Honnan is tudhatnám? Ha majd megbillent a koffein, a gyógyszer, a két doboz mentolos Marlboro. Engem Soha, öreg. Csak a Puffin lekvár ad nekünk erőt és mindent legyőző akaratot. Kevesen hallhatták Zselé gyermekien felvágott szájából kedvenc filmes közmondásainak egyikét.
    Nem látta, hogyan is láthatta volna, pedig ott a lerobbant Lada mellett, amikor üldögéltünk a kidurrant keréken, akartam említeni neki. Hogy a plázától kicsit hátrébb, amerre pisztáciát szoktunk menni vásárolni éjjelente, a patak ártere melletti réten, ahol az erdőben rozsdás bojlerek hevernek és mindenféle hulladék lepi el a kirándulódombokat, mostanában minden nap, és szinte egész télen, gyér külvárosi füvet legelve napoznak a tevék.
    Így van, Zselé. Tevék. Télen. A szalon közelében. 
    A vándorcirkuszos valóságban, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az ember egy autóban az erdő mellett elsuhan. De Zselé játszott, dumált, hajtott, fújtatott. Éjjelente már látta az épülő cirkuszt, a bohócok rozzant lakókocsiját, az évszázados dodzsemet, de a havas téli tájban nem láthatta a délelőttönként ott napozó, dérlepte tevéket.
    Amikor a cirkusz sátrától pár méterre az ittas klubtag autója elsuhant,    hogy alig pár másodperccel később az oldalról érkező kamion merőleges nyomvonalába érjen, Zsani arra gondolt, milyen jó volna most ott ülni bent a premieren, abban a sárgán fénylő téli lampionban, a szájukon át lángot vető hózentrógeres törpéket és hahotázó erőművészeket bámulva, de Zselé akkor már három napja halott volt. Zsani abban a pillanatban, amikor erre gondolt - az ablak felé fordulva, hogy a mellette ülő előtt sírását leplezze - összeforrt a kasztni belsejével.
Néma vendégek ülnek a bárban, mint sírköveken a hollók.
    Kocognak a márványon, a zöld posztóval beborított asztalon.
    Precizek, szelidek, kegyetlenek.
    Kuncognak képzeletben. Megérzik, ha a szolgájuk vagy.
    Nevetnek, hogy semmit sem jelentesz. Semmit. Hülyeségeket hiszel.
    Évente cserélnek koszorút minden útkereszteződésben.
    Orgona. Május. Sztálin. Mért állnál meg egy pillanatra?
    A kamion reflektorai távolinak tűnnek.
    Mintha volna tovább. Eszel, házasodsz, fekszel.
    Hétköznapi rémálmaiddá riadsz. A járművekről lemondasz. Gyalog jársz. Mindent elérsz lassan ringó csípővel és lengedező csápokkal, akár zátonyon eltévedt poliptest. Zselé nem érezte, milyen veszélyes jármű a teste. Pedig szerelme körül egy másodperce felforrt a fém. De nem számított más, csak a finom kávé a kezei közt. A bő zacc. A fizikailag tönkremenő hús. Elmúlt a jövő. Elszállt a hő, a mozgásterük. Torlódásuk végeredménye. Ábránd a közösség. Legátlagosabb fekete advent. De ezen a ponton már erélyesen jelezték, hogy vége a szertartásnak.
    Zselé tudta, hogy van amit nem lehet mással kitölteni, csak a kényszeres renddel, amit az asztalon csinált. Olykor a játék vidám, embertelen oldaláról szeretett beszélni. Arról a lökésről, amihez a dákót hatvan fokos szögbe kell felemelni, hogy egy igen különleges jelenség szülessen az asztalon. A talp ilyenkor alig érinti a földet, a játékos teljes termete az asztal peremén térdepel. Felülről, egyetlen határozott mozdulattal kell átszúrni a fehér golyót. Szinte belesulykolni a márványlapba. A golyó egyből elképesztő nyomatékkal forogni kezd, szinuszgörbe alakú tánccal széles ívben elkerüli az útjába kerülő akadályokat, így haladva a kitervelt ütközés irányába.
    Ennek a lökéstípusnak, amit masszénak neveznek, Zselé a nagymestere volt.
    Legalábbis elméletben. Mert hiszen imádott egy-egy titkos fortélyáról hosszan és lelkesen beszélni. És amikor a helyzet úgy hozta, hogy a gyakorlatban is bevetheti technikai repertoárjának valamelyik féltett gyöngyszemét, mozdulatai egyből ruganyossá váltak, akár egy gazella léptei.
    Pedig mindenki tudta, milyen gyakran hibázott.
    Többnyire egy távoli asztal fényburkában lehetett látni, ahová gyakran elvonult, hogy kedvenc lövését fesztelenül gyakorolja. Messziről néztük, ahogy megtámasztotta nehézkes combját az asztal peremén, majd terebélyes sziluettjével, akár egy filippínó halász, órákon át szitkozódva szigonyozta a pisztrángszínű fenolgolyókat. Semmi más nem fogott ilyenkor az agyában, csak a miniatűr bolygók. A súrlódás a forró páston, kézfején és ujjhegyén a kréta kékje. Ha pedig századik próbálkozásra végre sikerült a trükk, zihálva táncra perdült a távoli buborékban, amit a zöld posztóról visszaverődő lámpafény szőtt köré. Önmagából kikelve ordibálni kezdett a pulton könyöklő mongúz-tekintetű csaposlánynak. Emez kissé álmosan, de boldogan kivitt az ugrándozó bajnoknak még egy méregerős macchiatót. Úgy gondolta, megérdemli – hiszen az imént a saját szemével látta, ahogy ez a telhetetlen, elmosódó alak túlszárnyalta a gömbfizika elemi törvényeit.

KÖZHELY-OBSZERVATÓRIUM

Sátrat emeltek a gang fölé,
ahová kijártak, külön ütemben,
az egyik-másik számára épp
látni sem kívánt bentlakó elől.
Az esőben egy mosógép ázott,
dobjában kavargó madártollak,
fészeknek kétségbeejtő egy hely.
Mellette fotel, ahová ülni szoktak.

Meg állni.
 
*
 
a Fotel-t néma H-val írják
a Hotel-t meg néma F-asszal
 
(mert arra olyan kényelmes ülni)
(mert arra meg nem kényelmes)

*
sziszeg egy Kígyó néma SZ-szel
 
*
 
Hiába van hajnal és üres az utca,
ha egyszerre szembeötlenek árnyékaid.
Jobb szemmel csak a szurok tükröződik,
részegen a ballal kilőtt fény mindent benépesít,
mint egy szál északi várost, melynek egyetlen lakója lett.
 
Arab optikusok szerint,
akik angol és litván tudósok,
a látvány így adódik össze:
belőlünk kerül kintre.
 
De akkor ki lőtt ki kit?
 
 
*
 
Ott van az építkezési állvány,
ahová nekinyomta, majd szorítani
kezdte egyre ellenállhatóbban.
A talált pofon után elaludt a sarkon,
másnap forgalmas kereszteződésre lelt.
Minden dudaszóra felkapta a fejét,
hátha a másik rohan az autók között.
Furgonok falára festett feliratokból
próbálta meglátni, mit üzen,
mit akarhat tőle voltaképpen.
 
*
 
Ha egy társ kialszik, tárgy eltűnik,
ne keresd, hol van, csak vizsgáld,
mi lehetett az a jelentéktelen tett,
amit rád nem jellemzően előidéztél
a közös tér egyik már korábban
lebontásra ítélt idejében.
  
*
 
Szálak áradtak a szeméből,
mint az ókorban Ekhnatón fejéből,
teljesen áthálózták azt, ahová tartott.
Onnét látják holtak ez élőt, élők a holtat.
Ez elől jelenleg nem lehet elmenekülni.
Belőle érkezik és hozzá vezet távolra mind.

*
 
És akkor kiderül, hogy minden fölösleges volt.

*

Most maradj egy kicsit csendben.
Most nyugalom kell, nem kell gyerek.
Most nem kérheted, hogy hagyjalak,
ezért most tényleg hagyjál békén.
Most itt van, akit ismersz, most nincs.
Máshol jár. Benned, történetesen.
Nem. Nem kell tej. Már tudom,
hol van a csavarhúzó és az ecet.
Maradj kissé néma, színsüket.
Magadra másképp nézz, hangosodj.
Nem kérhetsz arra, hogy ne legyél.
Nem kérhetlek arra, ami nem vagyok.
 
*
 
Vannak dolgok, amelyek bár ép
bőrrel, mégis halva fogannak
[törölve], közben egyikük sem
gondol cipőnyi, fehér koporsóra,
mert szertartás sincsen, csupán
a gödör ásító helyét jelölik ki
egyfajta állati szükséglet nyomán.
Majd kivárják, amíg lehull.
De addigra már feltölti az eső.
És ép bőrrel, holtan, végleg felmerül. 
 
*

Észrevette a másikat
a tükörben. Ezért most
benne (rajta kívül)
minden összetört.

kívül esik ( ) minden -
minden ) belül ( reked
 
A kaméleon nincs
annak tudatában,
hogy ott állnak
a színek mögötte.

Rajta múlhatott volna minden.
De benne már semmi sem.

*
 
Nem képtelen költői kérdés hogy
egy megnagyobbodott szíven át
pumpált vérmennyiség kiszámolható-e
mint ahogy két dobbanása közt mérhetően
1/6 másodperce megdermed pitvarán az idő
 
ezek szerint egy átlagos emberöltő alatt
egy normális közszolgálati szív
minimum tíz évig mozdulatlan

*
 
Ha már nem leszel itt velem
emléked testét betakargatom.
Hazaviszem a fekete zsákban,
ami útközben hullajt.

*

Kórházmélyi édes főzelékillat.
 
*

De ha elalszol egyelőre szép vagy
e-la-lé-ló
akár a dúr skála hetedik foka

*
 
meg még mit nem - 15 fok
BP ez a kurva tél az élet a kétlyu
kúban a Hodály Z azt mondta
nemeken túl a moszkvatest
körül gyűrűzzé v v v
alami szemetet össze
koccanj lehetőség szerint
ne metál implantátumot
mert puszta látomásból
elragad a habbeömlő nyílás
és a szív mozdulatlan 10 évének
tartsd meg ócska trójai háborúidat
 
*
  
Nyugszol,
mint felnőtt ökleid mélyén
a csecsemő tenyér.
 
Őrizetlen ablakod betörték.
Benn csak egy kupac lobog
tények sűrű erdejében.
 
A kaméleon feltámadt,
elpusztult a Főnix.


ÁTRIUM


Apa megy inni. Követem őt. Csend ül a házon.
Készülődnek. Felváltva hajlik a kilincs az ajtón.
Anya külön-külön pénzt töm zsebükbe. Nyugdíjat.
Gallért igazít, szidja apát a télihez képest
vékony, időtlen idők óta mosatlan kabátért.
Gyanakvó az arcuk. Nem váltanak szót, se mást.
 
Mennek inni.  Apa és én. Nem látja senki.
Egyik se sejti, hogy a másik. Mindenki inni megy.
Végül mindhárman tudják, hogy inni mennek. Egymás
tekintetéből, zsebükbe rejtett porcelán-fehérből.
Nincs mese, se szánalom. Anya suttog.
Akkor a legjobb, ha nincs itthon, vagy ha alszik.
Menni kell, menni inni. Munka van, nincs mit tenni.
Sötétedik. Az étel elfogyott, a tévében bolti sziréna.
Óvatlan gesztusok és pár végzetes szövődmény.

A macska is beteg. Előbújt. Nem lehet hozzáérni.
Inni kell, muszáj menni inni. Anya porolja,
kisimítja kabátom, hámló ujjai közt zörögnek
gombok és érmék, menekülj fiam innét.
Fuss messzire, fuss, de aztán térj is haza;
későn, de épségben, úgy mint az apád.
Villanyok leoltva, anya gubbaszt a széken,
mivel átszoktattam a tasakos dohányra,
erősebben köhög, mint egykor régen.

Apa léptei verik fel a folyosói csendet,
dörren a vaskos kinti ajtó, előre megy,
ahová a Kisebb nem zörgethet éjszaka,
sosem találni zárat ide késő éjszaka,
piszkálja  gyufával, gyújtóval, dühvel
működést hevítve fagyott ujjai közé.
Évszázados piszmogással mássza át
a legócskább csend kapaszkodósávját.

Dülöngél az otthon kapujában, lenne kulcsa,
de nincs bejárat. Lehányja a lépcsőt, odafagy.
Belesír a szomszéd kutyába, az felnyüszít.
Rossz szagú avas bundája alá hatol,
motyog valamit a szőr hűlő melegébe,
kirabolná, a legszívesebben leütné,
nyakába venné (nem ölthet magára
több állatot). Régi bőre csupa rozsdás
seb a rácstól, a szomszéd verandán
egy javasasszony rikácsol, gőzölög
fogatlan szája a lámpafényben.
Hazautalták, mert szellemileg épnek találták.

A Kisebb most megkapaszkodik a beteg
körtefánál (az idén sem adott semmi termést),
zizeg a kulccsal, de nem találja,
keze kékül, mint felengedő halottnak.
Láthatná, ha volna ráeső fény. De aznap este
a Hold nem világol, mert üres kutyaólba bújt,
vagy úgy is mondhatná, beléfagyott a szar.

Nem ide kell visszajutni, ha már lelépett.
Súlyos álmokban fújtatnak teste előzményei,
alattomos horkolásuk, mintha körfűrész,
gesztekre szeli az időt, ritka, krónikus termését.

Anya még nem enged. Jól megkeféli
hátamat verdeső sötétbarna hajam. Talán
lányt akart korábban. Előttem, helyettem.
Megigazít rajtam valamit, amivel épp csak
meghamisíthat. Apád már lement, most te jössz.

Szeme alatt lappadó bőr, akár a délkörök.
Szuszogva jár, csupán telt színének együgyű
Holdsága a fonák tét, mi bírhat maradásra.
Nem tudom mért, előre fázom. Apa kint iszik.
Megyek utánad. A ház előtt vad szélcsend,
mint a fagyokra lezárt állatkerti kifutókon.


BOTANIKA


A növények is járnak.
Ha nem figyelünk rájuk,
rügyező partvissal söprik
maguk előtt a földet.
Foglak, mama. Átültetlek más
földrészre, tágasabb kötésbe.
Törékeny lábfejed óvatosan
kihámozom bocskorából.
Érzem csuklómra font
száraz liánjaid,
porcaid kavicságyát,
elapadt szállítószöveteket.
Napra-nap néhány centiméterrel
arrébb ültetlek még. A fény gyökeréig.
Ez visszafordíthatatlan.
Minden éjjel egy kicsivel többet
csökkensz, mint amennyi
táplálékot ad már a talaj.
Megkopsz az érintéstől,
elfogysz minden falattal,
kifordulsz kontúrjaidból.
Gondoznak gondozóid,
bottal se botorkálsz.
Cserélik alólad cserepeid,
és nemsoká elkerülhetetlenül
tövig metszenek.
Újból betakart maggá válsz,
ami a másvilági télben
virágba borul.

FATTYÚK HAVA

(részlet)

- ALOM -

Ott állt a kertvégi kukoricásban, ahonnét a szeme elé táruló rozsos beláthatatlanul magasnak tűnt, és ijesztően hullámzott a lassan véget érő aszályban. Megfordult a szél, a csapadék szeszélyessé vált, és a varangyok is teljesen megőrültek. Lomha iramban, elterülő lábaik rohamában, lusta terpeszben lepték el a telek végében lényegtelenül csordogáló sáros patakot. Nyálkás és koszos teremtmények voltak ezek. Igor figyelte, ahogy az anyák nyomában ugráltak hamuszürke porontyaik. Úgy érezte, ha meg kellett volna nyalnia egyet is, belehalna valamiféle mérgezésbe. Üríteni jártak oda idős helybéliek, nehezen mozogtak, kínozták őket akut pótfájások. Lebegtek a csontszínű habokban undorító gyolcsok is. Prémek maradéka, rozsdás vödrök, kikapart dinnyebél. Az üde varangyok a fejletlen kukoricaszárak közt iránytalanul kalimpáltak mocsárszínű állábaikkal a porhanyós földben. Érezhetően távolodni akartak a szarfolyamtól. Menekültek a százhúsz éves vályog pereme alá. A legapróbbak sikeresen elérték a hasadékokat és a szárazságtól kitágult redőket a ház ótvaros pitvarában, hogy ott aztán a felzavart pókok mérge még jobban felajzza őket. A roggyant istálló, ahol Igor sosem látott lovat, kihalt volt. A jászsági lösz egyre csak mállott, Igor mégis úgy érezte, hogy Dzsószer fáraó piramisa lekophat, de ez a roskatag istálló nem dőlhet el. Szomorú ügy volt odabújni, órákig csak képzelődni a száraz, tömény sár alatt. Volt ebben valami feltételes viszony az örökhöz. Többnyire egy öreg Škodában henyélt kinn az utcán, űrhajósat játszott a megvakult műszerfalon, pofozta az index-kart, bökdöste a szivargyújtót, míg az autó el nem szállt a képzeletében. A kényelmes tojásülésben könnyű volt elbóbiskolni. Ilyen esetek után a szomszéd birkanyája ébresztette kikeletkor. A lehűlt autó körül kolompoltak a koszos, tagolatlan hangvetőkkel. Másnap rendszerint kapott három gombóc fagylaltra pénzt, és elment üldögélni a kihalt falutemplom omladozó tornya mellé. Fagyos nyarak teltek így. A békák egyre jobban ellepték a kertet. Igor ekkor döntötte el, hogy tizenvalahány esztendeje teljes készenlétében, abban az ütődött elhagyatottságban, végül írtani kezdi őket. Rövid ível, hosszú lélegzetekkel, állhatatosan hajtotta végre a mozdulatot. Pusztítást rendezett, ahogy irtani kezdte azokat a szürke, levedző, árnyékszéki hadakat, amik a vályog felé törtek rendszeres hullámokban a patak felől. Az az érzés, hogy volt előtte egy másik, tételesebb énje, ahol egészen más volt a flóra és a fauna, nem volt szebb előérzet, csak valami szervesebb gondolattá lett később a helyzet mérsékelésére. Tizenhatezer kilométerre a dajkaföldtől elviselhetetlenek lettek a jelen tanúságai. Legalább lett volna valami elvonatkoztatható látszata, de maga sem tudta még, miféle. Nem a kapák, ahogy agrár offertóriumként glédában sorakoztak a jászsági napsütésben. Nem a balták. A kisebb, a kézreálló, és a nagyobb, tuskók aprításához megfelelő. Tudta már, mekkorát kell lendíteni. Ha beleunt a kerti létbe, ott voltak a Škoda kalaptartóján a Playboy első hazai példányai. Karin és Mirjam van Breeschooten poszterével középen. A közösen pózoló holland ikerpár, akik mint két variáció egy témára megduplázták a tiltott képekkel borított oldalak tartalmát, rögtön szerelemre gerjesztették Igort. Az egyikbe a jobb, a másikba a bal szemével szeretett bele. Felváltva nyitogatta, hol az egyiket, hol a másikat. Végül már nem tudott dűlőre jutni, melyiket tartsa nyitva és melyikre, ezért inkább lehunyta mind a kettőt, mondván olyan távoli minden, semmi se kézzelfogható. Évszázados szenvedésként tűntek fel azok a hetek, amiket ott kellett eltöltenie a százhús éves vályogházban. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy pankrációt játszott az udvarra kicipelt rugós ágybetétekkel. Kiköpött alvadt vér színük volt, barnák és porosak. Olykor naphosszakat dülöngtek és puffantak ezek a lomtalanításra szánt bútorrészek a házmelléki dombon, miközben Igor csak ordított és tüsszögött. Csalódottsága az iránt, hogy a határ mért perzseli ilyen irgalmatlanul a szemét, hogy a Breeschooten-Ikrek nem többek egy fecni összegyűrt papírnál, és hogy a félnótás szomszéd fiú miért egy ganéval teli taligában tapsikolva motyogja a traktorok rendszámait, már akkor sem volt több, mint teljeséggel határtalan. A legjobban sokszor arra várt, amikor apja már horkolt a vályog hűvösében. Ekkor unalmában lekaszálta az egész kertet. Élvezte, hogy olyan szerszámokkal dolgozhat, amelyekhez nem volt jogosultsága, nem érdemelte ki a használatukat. Jól vitte a varangyokat a penge. Volt amelyiknek a végtagjait nyeste le, volt amelyiket egyből félbevágta. Sűrű volt a békák vére, mint a kompót. Mint az édesanyja által sütött palacsinta végén kiömlő dzsem, vagy a presszóban kapható jégkásás málnaszörp. Tudta jól, nincs más mentsége, csak kevéssel előtte, egy másik világban, az öreg könyvtárszoba, ahol öt éven át az ablak párkányára száradt gekkók csontvázaihoz beszélt. Kiolvasta moccanatlan bordakosarukat, a fogpiszka méretű csontokat, mielőtt kiszippantotta volna őket az ablakhuzat. Úgy gondolta, ölnie kell, mert valami rejtélyes parancs szólította fel rá. Bármennyit is gyónt egyedül a jászsági napsütésben, vagy elvonultan a félig leszakadt istállóban, ahová a varangyok bemenekültek, és ami tele volt azokkal a titokzatos szerszámokkal, amelyeket csak a nagyapja ismerhetett, akit viszont Igor nem ismert. Valahogy úgy képzelte, mindez végül saját öntudatlansága számlájára lesz írható. Mélyen bánta a ravaszságát, mert tudta jól, a végén úgyis ő lesz a felelőse annak a benzinnel fellocsolt istállónak, amelynek hűvösében minden különösebb ok nélkül üldögélt naphosszakat. Tudta, hogy bánni fogja, akármilyen történetet eszel ki. Arra gondolt, hogy egy könyvben egyszer megpillantott valami csillagot. Öt ága volt, és kámzsás, sötét alakok strázsáltak körülötte szavakat ismételgetve valami furcsa élőlény fölött, ami egészen furcsa képzeteket sugallt. Úgy érezte, joga van felgyújtani. Próbára tenni az otthon gyúlékonyságát. Hömpölygött az istálló talaja, mint egy kráter felszíne, pedig csak a sár volt, ami a hőre megkeményedett. Szemben a hatalmas ajtó, akár egy koraegyiptomi sziklatemplom bejárata. Tudta, azon keresztül fog betörni a fény, és rögtön széttépi őt. Az az idegen, nem-trópusi, dermedt felalföldi fény csak kábává tette, tompává és végtelenül idegessé. Eldöntötte, hogy ő majd csinál fényt. Felgyulladt a benzin, és egyre csak hömpölygött a föld, amikor fellobbant az istálló mesterséges sötétkamrájában az első csóva. Apró kitintestek füstjét inhalálta órákon át. Elég volt a sárral tapasztott falakhoz mennie, hogy újabb rovarokat gyűjtsön. Tudta, miféle bűnt követ el, tudta, hogy sötétben jár, de már eléggé szomjúhozott. Sütkérező kamaszsága álló szerszámával a kezében egyre csak locsolta a talajra a benzint, miközben a lángokba hajigálta a déli sötétben összefogdosott tücsköket, és felperzselt mindent, ami apró és mozog. A műveletet egy ismeretlen érzés, száraz magömlés kísérte, de az égő rovarok bűze ébren tartotta, nem aludt el a fullasztó önkívületben. Nagyapjának arcára gondolt, akit három évesen látott utoljára, egyetlen egyszer, és pont ott, eme szörnyű rítusnak a helyszínén, ahol épp az élve sosem látott fantom-lovak árnyai nyerítettek körülötte a kavargó füstben. Hőhullámok kerítették a hatalmukba, Igor félni kezdett, hogy a veszedelem elharapódzik, a halott istálló teljesen leég. A gyermeki pánik közepette, miközben elkezdte levizelni a tüzet, ismét feltűnt a gőzben a nagyapjának arca. Joviális karaktere határozott formát öltött a födém repedéseiben. Szerette volna hinni, hogy az ő arca volt az egyetlen, akiét legalább boldognak látta. Épp rázta a testét valami, amit az izgalom és a feltörő szomorúság közt lehetne meghatározni, amikor mindenhol teljesen kialudt a tűz. Halkan sisteregtek a elfeketedett rovarok, itt-ott még izzani látszott egy-két végtag, akár az elfújt, kunkorodó gyufaszálak. Akkor vette észre tisztán a görnyedt alakját. Ott állt a sötétben. Két hatalmas tenyere vetett árnyékot, mint egy keselyű kiterjesztett szárnyai. A nagyapa állt ott, és egy bárányt nyúzott az istálló távoli és sötét sarkában. A bárány teste nem vonaglott. Békét árasztott, ahogy a kampókon lógva minden görcsöt elsimított rajta a gravitáció. A nagyapa szelíden húzta le róla a bőrt. Mint kabátot, amit egy elegáns úr levesz. De Igor észrevette, mennyire erőlködik. Tudta, hogy erről az erőlködésről szól itt minden. Görcsök a dinasztikus időszámításban. Valami átkozott emlékezet, amit ő meg sem élt, mégis tovább kell hurcolnia, át keééene adnia, mert nem tehet mást. Akkor és ott, nem akarta elhinni, hogy egy misztérium ennyire szánalmas. A tiszta újhús előbukkant, mint egy csupasz vallomás. A nagyapa akkori mosolyát később úgy idézte fel, mint Pulitzer-díjas képen a tökéletes parasztot. Mosolyog akkor is, ha nyúzzák, mosolyog akkor is, ha nyúz. Tudta, ez a nyúzás jelképes, ezért tűnt fel az istállóban most, pár évvel a halála után. Közben egyre csak bukkant elő, tolult a hús. Mint szőlőből must, a bárány vére a földre csordult, kibomlottak az inak, egyenként minden fényköteg. A néma görcs következett. A nagyapa elődei kínzó évszázadokig gyakorolták a kecses mozdulatsort. Az áldozat részei leválnak, a mű készen van. Egy utolsó örvényt vetett az istállóban terjengő füst, és Igor tudta, utoljára látta a nagyapját. Nézte a kezet, az inas paraszt kezét. Ahogy a kép foszladozott, érezte, nem bírja a bomlás folyamatát kézben tartani. Minden mállik. Egyszerre képlékeny és szilárd. Érintetlen irha, sűrű bélsár. Valótlan, mint saját láthatósága, akit egy szellem bámult hosszú perceken át. Teljes képtelenséggel konkrét és rideg. De az a hang volt a legirtózatosabb, ahogy felszakította az izompólyát. Mielőtt végleg felszívódott, a nagyapa annyit mondott, nyugalom, fiam. Kívül-belül ilyen vagy. Ilyen szabályos huzalokból összeszőtt, sűrű, irdalt és szenvtelen. Annál, amit most készítek a testből, minden más csak fenségesebb lehet. De ez lesz veled is. Hiszen látod, itt vagyok még. Nem kevésbé hangtalan, nem kevésbé vértelen, egészen átlagos, csillámló déli rítus. Védtelen és szükségszerű, ártatlanul vörös, piszkosul fehér.

 

Tolvaj Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.