hirdetés

Tompa Andrea: Valaminek mindig ellent kell állni

2017. június 10.

Nagyon ritkán találkoztam olyan attitűddel, aki a magáénak érezte azt a mondatot, hogy a dolgok velünk és általunk romlanak el. Nem arra vagyunk szocializálva, hogy rákérdezzünk a döntéseinkre, és azt mondjuk, ez a világ tőlünk is szar. – A hónap szerzőjével, Tompa Andreával Mészáros Gábor beszélgetett a Könyvhétre megjelent Omerta című regényéről.

hirdetés

Az Omertában egy széki cseléd, egy magas pártfunkcióba kerülő rózsanemesítő, egy félárva kolozsvári kamaszlány és egy politikai okok miatt bebörtönzött szerzetesnő monológjai olvashatók, a négyféle hang szövegei az intim megszólalást hozzák magukkal, naplók, mesék. Ha már naplót írok magamnak, akkor amennyire tőlem telik, megpróbálok őszintén beszélni. Egyértelmű volt, hogy ezt a közvetlen, személyes formát használod?

Számomra bármilyen történet elbeszélésekor a legnagyobb kérdés a nézőpont megtalálása, maga az elbeszélés szemszöge. Nem elvi, filozófiai vagy poétikai megfontolásból, de egyszerűen nem tudok megszólalni kívülről, csak belülről. Nem is hiszek igazán a mindentudó elbeszélő pozíciójában, szerintem ezt ma nehéz érvényesíteni. Visky Andrásnak volt egy fontos mondata egy könyvről, amelyet bírált az elbeszélés szempontjából: azt mondta, „nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kívül helyezkedjünk a saját történetünkön.” Ez a mondat nagyon megerősített abban, hogy belülről kell beszélni. Ugyanakkor a naplóíró – hozzáteszem: hőseim nem azok – őszintesége nagyon trükkös dolog. Mint ex-naplóíró elmondhatom, hogy az ember a legbűnösebb, legócskább dolgairól nem tud beszámolni a naplóban. Olvastam olyan kéziratos naplót, ami teljesen őszintének tűnt, de nem esett szó róla, hogy ez az ember besúgó volt.  Hajlamosak vagyunk a felmentésre, magyarázkodásra. Ez a fajta struktúra, a beszélés azt is lehetővé teszi, hogy a szereplők láttassák magukat. Ez a beszédmód egy nagy nekifutás is egyben, nekifutás ahhoz, hogy feltárulkozzanak. De ők sincsenek az őket illető teljes igazság birtokában.

A történet szintjén is látható, hogy mennyire kevés szüremlik át a történelemből az újságokon keresztül. Hogy a szereplőknek mennyire kevés rálátásuk van a körülöttük zajló és formálódó történelemre. Az anyaggyűjtés fázisában használható volt a korabeli sajtó? Milyen más forrásokból dolgoztál?

Minden forrást valahogy hitelesnek gondolok, és itt ellentmondok egy korábbi interjúban megfogalmazott véleményemnek. Ami létrejött abban a korszakban, az mind valamit tükröz. Nem tükrözi a teljességet, nem tükrözi az emberek életét, van sok hamisság benne, de azt nem mondhatom, hogy ne volna ennek a korszaknak egy nagyon erős lenyomata. Ha az ember ennek a korszaknak a sajtóját olvassa, vagyis az ’50-es éveket, adott egy nagyon erős kritikai attitűd, vagyis alig hiszünk el valamit. Ahogy a mai M1-nek: az időjárás-jelentésnek hitelt adok, a sporteseményeknek talán már kevésbé. Ez a kritikai attitűd azt eredményezi, hogy szinte semmit nem engedsz be, de valamit azért be kéne engedni. Látnunk kellene, hogy milyen világot akar megjeleníteni egy elfogult, propagandisztikus sajtótermék. Fontos forrásom volt a politikai beszédek, amiket azért olvastam el többször, mert először üres szólamnak tűntek, de aztán egy időben megképződő jelentés kezdett el feltárulkozni. Akár a jelen politikai beszédei – valamit nagyon erősen elmondanak, de akkor nem értjük. Akkor értjük meg, ha cselekvéssé, gesztussá, egy nagyobb politikai propaganda részévé válik. A visszaemlékezések, életrajzok, önéletrajzok, tanúkkal készült interjúk, olykor naplók – tehát a személyes szintű szövegek voltak a legfontosabb forrásaim.

Fotók: Németh Gabriella

A regény szereplői viszont nem kritikai szemszögből olvassák, hallgatják ezeket a cikkeket, beszédeket. Bele lehet helyezkedni a nem kritikai szemléletbe?

Olyan figurákat kerestem, akik praktikusabbak, akik nem kritikai szempontból viszonyulnak a világhoz, de mégis van egy kérdező attitűd bennük, egy praktikus gondolkodás. Egyszerű dolgokra látnak rá, nem a politikai folyamatokra, mégis vizsgálódók, reflektálók. A sajtóban párhuzamos világok vannak. Épül egy erős propaganda, két külön valóság van, amennyiben az egy valóságkonstrukciónak nevezhető; a hőseimnek ehhez semmi közük. Nem olyan életek, amik irányító helyzetben vannak, nem a politikával vannak elfoglalva, hanem a mindennapi küzdelmeikkel. Minden szereplő mögött van egy vagy több valóságos figura. Ezek az emberek vagy írtak, vagy róluk írtak, életrajzok, önéletrajzok vagy visszaemlékezések hősei. Talált emberek.

Ha talált emberek, akkor az azt is magában foglalja, hogy elvesztek, akár az időben, akár máshol, másképpen.

Nem jutott eszembe ez az olvasat, de tetszik. Miért emlékeznénk meg egy zöldségtermesztő hóstáti lányról, vagy miért ne? Én inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy miért ne. Úgy talált emberek, hogy rátalálok, hogy rajtuk keresztül elmondható valamilyen nagy történet, de mindig lesznek hiányzó részek. Azt gondolom, hogy ez a négy ember kiad egy totalitást, de sok-sok ember odaférne még a tablóra. Az a kiindulópontom, hogy ha ma véletlenszerűen a KSH-névsorból kiemelnénk négy nevet, annak a négy emberi történetnek az elmesélésén keresztül tudnánk modellálni valamit erről a mai világunkról. Nem mindent és nem mindenkit. Rátalálni az elbeszélőkön keresztül olyan élettörténetekre, amelyek kiindulópontként használhatóak: léteznek, léteztek a valóságban hasonló társadalmi státusú emberek, én belőlük írok fikciós történeteket. Inkább inspirációs források ők, ezért sem őriztem meg senkinek a nevét. A szerzetesnő, Eleonóra nővér esetében a fő inspirációs forrás egy erdélyi diakonissza, Balázs Anna Magdolna volt, tehát református történet, ami egészen más. Emellett van egy fő katolikus inspirációs forrás, a magyarországi Tímár Ágnesé, egy óriási történet, egy ciszterci szerzetesé. Abban a világban, ahol már nem lehet szerzetesként élni, ő rendet alapít és börtönbe kerül.

Személyes beszélgetésre is volt lehetőséged, „tanúkat” is meg tudtál kérdezni?

Míg nagyon sok szerzetestörténetet lehetett olvasni, magyarországiakat, hóstáti történet nagyon kevés van. Ha a négy hangot egymás mellé rakom, úgy látom, nekik van a legkevésbé hangjuk. A széki történeteket a néprajz feltárta, a mesélőket, magát Széket mint falut is fölfedezte, a Hóstát azonban annyira gyötrelmes története Kolozsvárnak, hogy azzal szerintem nem nézett szembe. Nekem az a gyanúm, gyanúnál erősebb érzésem, hogy az érintettek története annyira traumatikus, hogy nem tudnak megszólalni. A köszönetnyilvánításban szerepel Diószegi Anna neve, aki egy 85 éves asszony, a legfontosabb hóstáti önéletrajzot ő írta meg. Egy zöldségtermesztő asszony, aki ma is jár a piacra. Vele beszélgetve az volt az érzésem, és részemről nagyképű ezt mondani, hogy két író beszélget. Ő, aki el tudja mondani a történetét, átlátja, fontosnak tartja, mert ez a nagy kihívás – ki tartja annyira fontosnak, hogy elmondja a saját történetét, ami egyben egy közösség története is? Ha az egyén mögött nincs ott a közösség, akkor az partikuláris marad vagy narcisztikus. Lenyűgöző pillanat volt, Bányai Éva irodalmárral voltunk hárman Anna néni kertjében. Szemben a második könyvemmel, ahol már nincsenek tanúk, itt van egy tanúi jelenlét. Ennek a korszaknak még nincs kulturális emlékezete, mint Trianonnak. És éppen ezért, mert itt vannak, a felelősség szempontjából nehezebb állításokat tenni és történeteket mesélni.

Vilmos, a rózsanemesítő szerepe rengeteg ellentmondást foglal magában, az éppen változó rendszer külsőségeit veszi magára, az individualizmus, kollektivizmus dilemmáját, s talán irigyli is a széki asszony, Kali tisztaságát, világhoz való hozzáállását.

Vilmosban kerestem azt a lehetőséget, hogy hogyan lehet megírni ma egy olyan embert, aki kisebbségiként sikeres egy nagyon rossz korszakban. Hogyan lehet valaki magyarként sikeres egy román világban, sőt, egy diktatúrában. Miközben ő valódi művész, hiszen rózsákat alkot. Ezzel a csábítással nem nehéz azonosulnom, hiszen ma is érdekes kérdés, hogy egy művész ebben a világban – úgy, hogy kap egy erős politikai hátszelet – milyen döntéseket hoz, mennyire fontos számára, hogy támogatva legyen, sikeres legyen. Az ’50-es években nincs piac, csak politikai hátszéllel lehet sikeres valaki. Egy művész ma is mérlegel, gondolkodik, hogy mit mondjon nyilvánosan, mit ne, betagozódjon, visszavonuljon, elfogadjon; rengeteg ilyen döntést kell hoznia. Bizonyos életekben nagyon radikálisan vannak jelen ezek a kérdések. És a művészi nárcizmus mindig nagyon erős bennünk, és persze nem nagyon vonzó. A nárcizmus egy szirénhang, ami folyton dalol. Mindig van kísértés, hatalomból, médiából, rengeteg irányból. A kérdés az, hogy milyen választ adunk rá.

Az Omerta történetei szépen bemutatnak, egy szembenállást, egy „én nem abból a közegből jövök”-attitűdöt.  Emellett ott van az önigazolás, hogy én „más vagyok”, „én nem az elitből jövök”, hanem alulról, kívülről stb.

Én alulról jövök, vidéki vagyok, én nő vagyok, sok módon lehet kívül állni, magyarázkodni, engedélyeket szerezni magunknak. Ezzel valamiféle identitást is alakítanak maguknak a hősök. A korszaknak nagy hősei vagy inkább típusai az alulról jövő figurák. Nehéz is volt őket írni, mert könnyebb egy középosztálybeli figura bőrébe bújni.

De miért könnyebb?

Butaságot mondtam, egyébként nagyon nehéz az is. Egy középosztálybeli figurát jól megírni a maga hamisságaival, öntetszelgésével, önfelmentésével, egoizmusával, lelkifurdalásaival ugyanolyan nehéz. Nagyon mélyről jövő figurákat talán nem nagyon írnak ma. Elég erős a kortárs irodalomban az a karakter, aki vidékről jön, aki csetlő-botló, de mégis megcsinálja magát, mégis kilép. Azt éreztem félelmetesnek, hogy megcsináljak egy olyan embert, aki társadalmi osztályt nem lép – bár a történetemben épp eltöröljük az „igazságtalan társadalmi osztályokat”. Ezeket a figurákat ma írni hiteltelen, ráadásul a korszakban nagyon sok ilyen figurát írtak. Ezek az irodalmi művek is a forrásaim voltak. Olykor nagyon kritikátlan, egysíkú, de nem is annyira rossz forrásaim. Egy csomó jó anyag van, lehet, hogy megdobálnak kővel, de jó írónak tartom Nagy Istvánt vagy Asztalos Istvánt, a korai Sütőt, noha az írásaikon van egy ideológiai teher. És nagyon érdekelt, hogy hol tudok átugrani a népi-urbánus gáton. Azzal, hogy Kali Székről begyalogol Kolozsvárra, és ott fog lakni, azzal szimbolikusan is azt akartam mondani, hogy nincs a falu-város paradigma, vagy nagyon is átjárható.

A hóstátiak polgároknak vallják magukat, de közben földművesek is, sem nem tisztán paraszti, sem nem tisztán városi identitás az övék.

Bizonyos fajta irodalomban, legalábbis abban, amit én keresek, ez a zavaros érdekes. Az átmenetek, a liminalitás. Olyan identitások, amiket egyik fiókba se lehet betolni, mert ki fog lógni. Van egy hóstáti származású barátom, neki mind a négy nagyszülője Kolozsváron született. A hóstátiaknál kolozsváribbat és városibbat nehéz elképzelni, nekem alig van olyan értelmiségi barátom, aki csupa kolozsvári nagyszülőt tudna felmutatni. Nem mintha ennek volna bármi jelentősége, hiszen nem faji verseny ez, hanem identitáskeresés. A foglalkozásuk miatt mégis az képződik meg, hogy falusiak, mert zöldségtermesztők. A másik téma, ami tulajdonképpen már a Fejtől s lábtólban is érdekelt, az a kisebbségen belüli kisebbség kérdése. Itt mindenki erdélyi magyar, de van egy kisebb fiók, a kolozsváriak, azon belül a hóstátiak, aztán egy következő fiók a szerzetesek.

Mennyiben lehet ezt nem történeti nézőpontból szemléltetni? Ma is aktuális írói vagy társadalmi jelenség.

Ezt talán lehet láttatni egy magyar közegben is. Szívesen olvasnám azt a könyvet, ami egy magyar-roma vegyes családról szól. Nem én fogom megírni. Személyes és családi történetek mindig mesélhetők jelen időben, ami nehezebb feladat, az a jelenre reflektáló történet, ami túlmutat a személyesen és a családin és valamit a nagyobb közösségről akar mondani.

A vallás több árnyalatú téma a szereplők történeteiben, olyan kérdés, ami a lélektan mélyrétegeit is felforgatja. A korban általánosan meghatározó szerepe van, ma is megragadható ez a rendkívül fontos szerep, mennyire könnyen adja magát a téma?

Ez a könyv egyik nagy kihívása. A témára ugyan egyből rátaláltam, de iszonyú sokáig tologattam, féltem tőle. Szerintem nagyobb dráma ma egy családban, ha valaki bejelenti, hogy szerzetesnek megy, mintha valami más radikális bejelentést tenne. A szerzetes meghal a világ számára, szimbolikusan is egy nagy fekete lepellel takarják le bizonyos rendeknél fogadalomtételkor. Itt van ez a provokáció a mából, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy valaki egy ilyen életutat választ, és itt van a valódi nagy provokáció, hogy a keresztény hitet mélyen megélő hősről írjak. Ő a kor legmarkánsabb áldozata, hiszen nem engedik azt az életutat járnia, amit választott. Eleonóra történetét nem véletlenül tartogattam a végére. Emellett kérdés volt, hogy lehet-e egyáltalán a börtönről írni, valamiről, ami ennyire távol van az írói tapasztalattól. Arról a hozzáállásról, ahol a börtön egy lehetőség, hogy valaki a hitéről bizonyosságot tegyen. Azt a lehetőséget választottam, hogy Eleonóra elbeszéli a testvérének ezt a történetet, amit egyébként el sem mondhat, mert aláírta az omertát. És amúgy is, a szerzetesnek nem kell magáról mesélnie, mert más dolga van. Minden történet esetében nehéz volt megtalálni azt a nézőpontot, hogy miért szólal meg a hős, és könnyen ment az írás, amint ez megvolt. Az ötödik szereplőm viszont elbukott. Egy ló lett volna. Egyszerűen nem találtam azt a nézőpontot, amiből megszólal. Azt hiszem, minden regényem mögött van egy kudarc, valami, amit nem tudtam megírni.

Azt mondod, nagy felelősség a még élő tanúkkal, vagy helyettük szólni. Milyen a még élő tanúk, a visszaemlékezők pozíciója? Hogy tekintenek magukra és az akkori önmagukra, felelősségükre, szerepükre, az ő ’56-jukra?

Az egyik válaszom a saját apám példája. Ő felnőtt ember volt az ötvenes években. Azt raktam össze a történetéből, hogy nagyon lassú volt a kiábrándulása a rendszerből, de egyszer valahogy elkezdett eszmélni. A tanúk belső történetei nagyon eltérőek, van, akinek fantasztikus képességei vannak arra, hogy kritikusan viszonyuljon a múltjához, van, akinek ez sokáig nem képződik meg, mint ahogy a nagybátyámban sem képződött meg. Ő fontos pártember volt, aki könyvet írt arról, hogyan lett az, aki. Szembenézése helyett önfelmentés ez a könyv. Az ő következtetése az, hogy elromlott a rendszer, de nélkülünk romlott el. Nagyon ritkán találkoztam olyan attitűddel, aki a magáénak érezte azt a mondatot, hogy a dolgok velünk és általunk romlanak el. Nagyon intelligens és érzékeny emberek esetében találkoztam ezzel, olyan emberek esetében, akiknél mindig az egyéni felelősség az első kérdés. Azt kell mondanom, nem arra vagyunk szocializálva, hogy rákérdezzünk a döntéseinkre, és azt mondjuk, ez a világ tőlünk is szar. Beszéltem ilyen emberrel, Szilágyi Júlia például ilyen. Kolozsváron élő író, női példaképem, és lehetne egy szerzetes példaképe is. Vagyis mélyen hisz valamiben. Nála is az a kérdés mindennap, hogy „aszerint élek-e, amit fogadtam?”. Azért nagyon fárasztó értelmiséginek lenni, mert állandó feladatot ad, mindig-mindig rá kell kérdezni arra, hogy jól van-e úgy, ahogy cselekszem. Az ilyen rossz történelmi idők több lehetőséget adnak arra, hogy elromoljunk. Ez nagyon ismerős a jelenből. Fontos volt azt az egyensúlyt megteremteni, hogy van egy nagyon erős kísértés és van egy erős belső iránytű, ami azt mondja, hogy ti azt csináltok, amit akartok, én úgyis azt hiszem, amit hiszek. Én ezt a belső erőt egy szerzetesben akartam megmutatni. Vagyis ő úgy szerzetes, hogy „csak” ember, már nem nő és nem is férfi, mert neki ilyen értelemben nincs neme, társadalmi neme, csak biológiai. Tök jó lett volna meghaladni általa ezt a nő-férfi elbeszélői státust is. Nem tudom, mi mikor éltük meg ezt a nyugalmas polgári csendet, amiben nincsenek nagy kihívások, nem kell semminek ellenállni. Az én életemben biztosan nem volt ilyen, talán a kétezres évek elején. Inkább az a tapasztalatom, hogy mindig ott volt a kihívás, hogy valaminek ellent kell állni. Miközben írtam, nem tudtam, hogy mik voltak a nagy és fontos kérdéseim, az ilyesmit én utólag szoktam összerakni. De ezt most egy fontos kérdésnek érzem. De attól tartok, az volna jó, ha nem volna „véleményem”. Íróként az a feladat, hogy adjak egy felületet, elmondjak történeteket. Véleménye, ha tetszik, ítélete az olvasónak legyen. Magamban azt a szót is használom, hogy közvetítő vagyok. Ebből ideálisan én mint én kivonódom. Ha az ember egy közösségről akar szólni, akkor egy picit hátra kell lépni, és engedni szólni azokat, akik talán általam tudnak jól beszélni.

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.