hirdetés

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve (részlet)

2017. június 8.

Mikor az ördög megbosszulja magát, vagy a furkósbot a férfi hátán táncot jár. Egészen boldog ez a Kali, mikor eltángálják a férjeket! Meglátszódik a férfigyűlölet. Jót kacagtunk a meséjén, de a magunk dolgát nem tudtuk meg. – Tompa Andrea Omerta – Hallgatások könyve című regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Tompa Andrea: OmertaHallgatások könyve (részlet)

Pop Emil mikor kérdezte, hogy miért nem megyek állami állásba, mondottam neki, hogy olyan állami állás nincs kitalálva, ami nekem való. Inkább fizetem a földadót, beadni nekem nincs mit. Emil Pop tanár egy egész este beszélt nekem arról, hogy meg van alakulva a magyar nyelvű Agronómiai Intézet, szükség van a gyakorlati szakemberekre. Vállaljam, hogy elmegyek hozzájuk, és tartok nekik egy bemutatkozó előadást, hogy megismerjenek. Ma nem kell az olyan elmélet, amiből nincs haszna a mezőgazdásznak, új alapokra lett helyezve a tudomány is. Ami tisztán önmagáért van, az mit sem ér. Ez Engelsnek az elve, és most ezt alkalmazzák a romániai felsőoktatásba. A hasznos tudományokat. Régen több volt a haszontalan, csak úgy a filozofálás önmagáért. Ő tudja, mert ő sok iskolát járt.

Megjön Pop Emil, s kérdi, készen állok-e. Alig tudok kérdezni. Kezdek szabadkozni, hogy én se előadó nem vagyok, se nem vagyok én katedrára való. Igaz, olvasok, mert érdekel. De olyan erőtlen a szabadkozásom. Miről tartsak előadást, csak ennyit kérdezek végül. Azt majd gondoljam ki, mert nekem annyi a témám.

Ő akar engem felfedezni! Azt nem adja oda másnak. Csudálja, hogy a magyarok még nem fedeztek fel. Nem is, gondolom magamba. Mert vagy irigyelnek, vagy inkább köpnek rám, mert csak hat osztályom van. Ilyen a magyar. Magyar magyarnak így a barátja. Ez az összetartás nálunk. Hogy engem a román kell megsegítsen. De nem mondok egy szót se, csak marja a belemet. Emil Pop tanárral én nem beszélek nemzetiségi dolgot. Nem lehet azt úgy megbeszélni egy románnal. Soha nem is fog lehetni.

Egész este egyedül vagyok a szobámba, ajtót is becsukom. Ülök az asztalnál, fogok egy könyvet, forgatom, veszek másikat. Semmi nem tud megmaradni a kezembe. Úgy lüktet az egész fejem, hasad széjjel. Ez a vérnyomás, gondolom. Mit akarsz te, Vilmos? Egyetemet! Elment az eszed.

Jaj, de szeretném, ha az én drága édesapám, aki nem érte meg, hogy lássa a kertemet, meg a drága bátyám, aki büszke iparos, most itt legyen, és hallja, amit Pop Emil proponál nekem. Hogy lássák meg, drága szobafestőim és mázolóim, mi vagyok. Mi lehetek főleg! Mert kedves édesanyám úgyis csak azt mondaná, hogy:

– Hagyjad, te Vilmos, nem neked való az az egyetem. Odamész, kikacagnak a tudós urak. Lehet, csúfságból hínak oda, hogy lássák, mit tud egy tanulatlan ember! Inkább béreljél még egy kis földet ottan lentebb a Butykánál, s rakjál be még pár tő virágot, s adjad el. Ha már nem lett neked semmi iparad, ahogy nálunk a családba szokás, és inkább mentél földtúrónak.

Mert szerintük én földtúró vagyok. Pop Emil szerint meg egyetemre való. Hát nem lehessen az ember próféta a családjában. Csak az én nyomorult kishúgom ugrana a nyakamba, ha élne, a drága, hogy mondja: „Jaj, de büszke vagyok rád, te Vilmoska! Jaj, de jó volna ott hallgatózni azon az egyetemi előadáson, amit tartani fogol!”

Minek kellett neki szülni? Szegény Erzsikém. A fene ott egye meg, mert abba halt belé szegény. Ő is, s a gyermek is, vérmérgezés.

Az én drága édesanyám szavai úgy vágják a nyakamat, húzzák le a sötét mélybe, mintha köveket akasztottam volna reá, és akarok bemenni a sebes Szamosba vele. Mert nálunk így szokás az öngyilkosnak. De odamegyek én, az egyetemre, ha kinevetnek, ha nem! Mert engem egy egyetemi professzor, a Botanikus Intézet direktora hív, aki mindig látogat és tanul nálam. A kertjének a rózsáit is én csináltam. Mert most nem számít, hogy taníttattak-e.

És mit mond Kali. Nem, mert befolyásol, hanem hogy egyáltalán mit. Milyen a paraszt.

– Csak tessék menni az egyetemre. S ha nem tetszik ott az uraknak, akkor majd nem hallgassák. A rossz papot is elkergetik.

Hogy a pappal jön megint! Jaj, be unom. Hanem semmi feneket nem kerít az ilyesminek. Ezért is nincs paraszti előmenetel magától. Nincs ambíció.

– Meglássa az ember, mikor ki lett próbálva.

Már épp kezdek megnyugodni, hogy lehet, tényleg nem kell úgy felizgatódni és annyit idegeskedni, hogy az egyetem szólítja az embert. Mert voltam fenn az egyetemen, hogy bemutatkozzak. Úgy jöttem haza, remegett a kezem, nem tudtam gondolni semmire a világon egy álló napig.

Aztán Kali folytatja:

– Tudja, kend, hogy van a mesébe: próbálja a Vas Marci, próbálja, aztán nem menyen. Akkor jön az ördög, s megsegíti. S akkor aztán milyen jól menyen neki. Még az Aranyhajút is megkaphassa, mert az ördög megmutassa, hogy lehet egy olyan nőt megkapni. Csak épp aztán kéri az árát a segítségnek.

Mondom neki:

– Ide figyelj, te Kali. Nem látod, milyen ideges vagyok, emelem fel a hangom, az előbb is bevágtam egy cserepet, pedig csak repedt volt, még bírhatott volna egy telet. Te ne beszélj nekem ilyen rébuszmeséket. Vagy elmondod rendesen Vas Marcit, vagy béfogod azt a lepcsest.

Béfogod. Így mondom neki, ahogy ő beszél, falusiasan. Elmondja Vas Marcit, de nem bírok figyelni. Meg mindig az ördög! Úgy idegesít. Folyton ezek a vallásos dolgok a mesékben. Bár ez az ördög nem is úgy vallásos. Hanem olyan örök szarkavaró. Csak a végén tudok kacagni, mikor az ördög megbizgeti Vas Marcinak a tökeit. Jaj, hogy tudja mondani ezt a Kali! Mikor az ördög megbosszulja magát, vagy a furkósbot a férfi hátán táncot jár. Egészen boldog ez a Kali, mikor eltángálják a férjeket! Meglátszódik a férfigyűlölet. Jót kacagtunk a meséjén, de a magunk dolgát nem tudtuk meg.

De aztán alig bírok aludni. Már látom magam a pulpituson. Már írom a szavakat. Már rajzolom a táblára a szemzést. Gondolom, a hibridizációt választom. Teahibridekről. Ott alkottam valamicskét. Az embernek a legerősebb lovát kell mutatni a versenyen. Mit mondott Pop Emil? Legfennebb ötven perc. Az annyi, mint hallgatni sok, beszélni kevés. A virág kialakulásáról, a nemesítés történetéről is kell mondani valamit, hogy érhető legyen, miért akar az ember új fajokat, hibrideket. A megfigyelésekről, arról a legkevesebb hét évről, ami alatt egy új fajta kialakulhat. Úgy is nevezném az előadásomat: „Türelem rózsát terem.” Mert hét év a legkevesebb. Aki siet, menjen hentesnek. Aki nem képes ülni és várni, megfigyelni, javítani, az ne akarjon nemesítő lenni. Egyszóval a graftolásról, hibridizációról adok elő. És ha valami nem jó szót mondok és kinevetnek? Egész éjszaka forgolódok, izzadok, mint egy ló, guvacsban van a lepedőm. Ablakot nyitok és csukok, mert hol fázok, hol megfulladok a melegtől. Hajnalban elalszok kicsit, aztán már a madarakkal kelek, pedig előttük szoktam.

Fogok egy takarót meg egy olyan jó régi zsákot, és megyek a kertbe. Még jó nyirkos minden. Befekszek a tearózsák és a sárga polyanthák közé. Befekszek, aztán csak nézek az üres égbe. Menjünk az egyetemre? Vagy maradjunk itt a kertben magunk örömére? Ki tudja azt megállni, hogy csendbe maradjon örökké? Csak fekszek, és dobog a szívem, hallgatom, pergeti az órámat, kalapál a fejemben: menjél, menjél, mondja. Menjél, aztán jól megbuksz.

Persze Kali ebbe is beleüti az orrát. Az embernek nincs egy perc nyugta, ha odavesz valakit a házba.

Lehet, a legjobb nemesítéseim kell elmondani. És keresztezési technikáimat. És még ami egész újdonság, a környezettel való kísérleteimet, az adaptációs kísérleteket. Megtudom, hogy eljön a rektor is, aki egy munkásíró, Nagy Istvánnak hívják. Kéne olvassam a könyveit. Az micsoda hatalmas dolog, hogy ma az is felemelkedhet, aki nem tanult az egyetemeken. Mert annak is lehet tudása. Nagy István rektornak öt elemije van. Épp ezért hívnak engem, gyakorlati embert. Ha az a munkásíró is ott lesz, akkor bizony nemigen kell latinul beszélni, és műszókkal, mert azt a kutya se fogja megérteni. Azt akarják látni, tudok-e előadni, megvan-e a magabiztosságom és tudásom. De én már az elején el fogom mondani, hogy gyakorlati ember vagyok. Mert a gyakorlat most mindennél előbbre való, azt már én is tudom.

Aztán mondja Pop Emil, hogy „A türelem rózsát terem” cím nem jó az előadásomnak. Most irtózatos léptekkel halad a történelmi idő, aszerint gondolkozzak inkább, nem jó hangzás ez a türelem. „Legsikeresebb keresztezéseim” – kérdem. Nem, az olyasmi túl szubjektív. Akkor „A hibridizáció”. Az lesz a jó.

 

Tompa Andrea új regénye négy ember összefonódó és szétváló sorsát követi végig. Egy széki asszony, egy kolozsvári leány, valamint egy szerzetesnő és egy rózsanemesítő férfi szólal meg a könyvben. Miközben kénytelenek szembesülni az életüket közvetlenül befolyásoló történelmi korszakkal, egy szerelmi háromszögbe is belebonyolódnak.
Az ötvenes évek Kolozsvárján a város lakói a mind fojtogatóbb diktatúra kiszámíthatatlan fordulatainak kiszolgáltatva élik hétköznapjaikat. Van, akit magas pozícióba juttat a párt, van, akit börtönbe, az átmeneti enyhülés hónapjainak pedig egy csapásra véget vet az 56-os magyar forradalom.
Milyen életút választható ebben a félelemtől terhes történelmi korszakban? S mi történik a belső értékekkel, a vágyakkal? – Tompa Andrea monumentális regényének talált hősei akarva-akaratlanul megütköznek ezekkel a szorongató kérdésekkel.
A Fejtől s lábtól szerzőjének elbeszélői tehetsége új könyvében is magával ragadja az olvasót.

Tompa Andrea: Omerta - Hallgatások könyve, Jelenkor Kiadó, 2017, 4499 ft

A szerző portréját Németh Gabriella készítette.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.