hirdetés

Tompa Andrea - Visszaperelt emlékezet

2010. május 19.
A Könyvfesztiválra jelent meg Tompa Andrea színikritikus első regénye A hóhér háza. A kritikusi és az írói habitusról, az emlékezet ösvényeiről, a hosszú mondatok tétjéről, és az egykori Kolozsvárról beszélgettünk.
hirdetés

Litera: Szerinted miért van annak külön pikantériája, hogyha egy kritikus kezd el szépirodalmat írni?

Tompa Andrea: A kritikus-lét inkább habitus, mint foglalkozás, én a kettőt szétválasztom.  Valójában meglepően közel áll az alkotói léthez, hiszen az alkotói lét is feltételez valamiféle kritikai magatartást. Talán azt is nehéz elfogadnunk, hogy valaki művel egy műfajt, van egy rendes foglalkozása, és aztán egyszer csak valami mást (is) akar. Látom például a tánckritikus kollégákon, milyen dühösek, amikor egy (jó) koreográfus elkezd prózát rendezni – rögtön árulónak hiszik. Az embereket szeretjük egyszer s mindörökre elhelyezni valahol, mert így kényelmes. Aztán ha megváltoztatnak, akkor összezavarodunk: „erről nem volt szó”.  Rengeteg kritikus foglalkozik egyébbel, sokan viszont nem; mindenre van példa és ellenpélda, a tapasztalatból nem lehet kiindulni. Azt viszont még nem tudom, hogy a kritikuslét segíti-e a könyvemen, vagy rontja az esélyeit. Viszont, azt remélem, jobban tudok olvasni kritikát, meghallani, amit meg kell belőle. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok megsértődni, vagy nem fog nagyon fájni. De, gondolom, ha banki alkalmazott vagy tüdőgyógyász volnék, akkor is fel lehetne tenni ezt a kérdést.  

Regényedben rengeteg személyes és kollektív emléket mozgatsz át. Ebből arra következtetek, hogy ez a könyv régóta készült benned, hosszú ideje formálódott, akár némán is. Igaz ez? Mikor kezdted el konkrétan írni?

Konkrétan ez a könyv villámgyorsan íródott meg, egy napfényes áprilisi délelőttől január végéig, tehát kevesebb, mint egy év alatt. Persze azért sok utómunkálat kellett még hozzá. De legalább egy bő évtized az előzménye, ugyanis a 90-es évek közepén, egy hosszú oroszországi ösztöndíj alatt elkezdtem írni valamit, ami talán e könyv első szívdobbanásának nevezhető. Egy kurta kisregény, ilyesmi, amelyben egy Nagypapa nagyon vicces szövegek mondott, egy Apa meg mindvégig haldoklott. Megmutattam egy tanáromnak – jobb híján, mert nem tudtam megmagyarázni az egyetemi mulasztásaim –, akinek tetszett, biztatott, hogy vigyem be az ÉS-be. Ez meg is történt (először és utoljára jártam kéretlenül szerkesztőségben), ahol egy szerkesztő nagyon kedvesen fogadott, elmondta, hogy tetszett neki, vigyem haza és javítsam ki, ugyanis magyar szakos létemre rémes központozással írtam. Megijedtem és soha többé nem mentem vissza. Ezt a regényt lefűztem egy példányban, tudtam, hogy nem sikerült, nem tudtam hinni benne. Aztán vagy tíz évig másféle írásokban kalandoztam.
 
Ha beszélhetünk ilyen mesterséges sorrendről, akkor mi volt meg előbb? A történet, a szerkezet vagy a nyelv?

E könyv esetében kifejezetten volt ilyen sorrend. Először a formára találtam rá. Írtam egy csomó hosszú mondatot, mint amilyenben ez a könyv is íródott, mindenféle témában. Élveztem  és kerestem, hogy mi mindenre jó. Megmutattam néhány „mondatot” Závada Pálnak aki ködösen utalt arra, hogy talán annak a lánynak a története a legizgalmasabb. Az egész olyan volt, mintha egy nagy, sokszereplős tablón szúrnál ki valakit, akinek a mosolya a legjobban tetszik. Most ez utólag jutott inkább eszembe, akkor nem gondoltam rá. Ezek a mondatok aztán egyre jobban terelődtek a személyesség felé, aztán hirtelen rájöttem, hogy mindig is ezt a történetet akartam megírni. Úgy éreztem, megtaláltam a formát, ami eléggé fiktív, az olvasónak megadja azt a biztonságot, hogy egy könyvet fog a kezében, nem egy valóságdarabot. A nyelv irtó későre jött, ha jött egyáltalán, mert mint afféle tudatlan kezdő, fogalmam sem volt arról, hogy az irodalom nyelv is, sőt elsősorban az. Amikor ezt végre felfogtam, megijedtem, mert én és a nyelv mindig küzdelemben álltunk egymással, tele voltam és úgy hiszem, vagyok, ezzel kapcsolatban félelmekkel. Egy idős színikritikus kolléga mondta rólam kezdő kritikus koromban, hogy úgy írok magyarul, mintha idegen ajkú volnék. Az egyetemen pedig szintén volt „nyelvi” konfliktusom, amikor valami nyelvjárási ragozással jöttem elő – „A gyermek a labdával játszódik”, valami ilyesmi -, s ezért lepontoztak. Dühösen ott is hagytam a magyar szakot.  
 
Az életrajziság, a referenciák, a kvázi-valóság mennyire jelentett szabadságot vagy korlátozást?

Amikor már körvonalazódott az, hogy miről fog szólni ez a könyv, milyen szerkezetű szöveg lesz, megpróbáltam egyre jobban elszakadni az életrajz(om)tól, egyre jobban megnyitni a saját képzeletem egy olyan világnak, amelynek a kereteit magam jelöltem. A könyvre gyakran gondolok úgy, mint egy leszakadási folyamatra, mintha valami létdarab szakadna le rólam és törne önálló létre. A kérdés persze az, hogy tud-e lélegezni nélkülem, van-e saját élete. A dokumentum – és  én nagy kedvelője vagyok a dokumentarista színháznak és filmnek, ami hatással van rám – számomra gyakran inkább kerékkötő, valami, amiben kapaszkodni próbálok a saját képzeletem helyett. De az a furcsa, hogy a legszürreálisabb fejezetek is ebben a könyvben olybá tűnnek, mintha valóság volna, szinte nem tudok elég képtelen jelenetet leírni ahhoz, hogy valaki ne mondja azt: én is megéltem, velem is megtörtént, vagy hogy: nem is tudtam, hogy a kolozsvári ószeren lehetett könnyeket vásárolni.

Minden önéletrajz is fikció természetesen, mégis, amikor az ember a saját világát és életembereit írja meg, akkor vásárra viszi a bőrét. Óhatatlanul is belátunk a díszletek mögé.

Ezzel nem volt nehézségem, mert én kritikusként nem vetkőzöm le kevésbé, mint íróként. Kritikusként ugyan nem a gyermekkoromról beszélek, vagy a szüleim viszonyáról egy fikciós világban, de elmondom az értékeimet, azt, amiben hiszek, ami fontos, egész etikai világom porondon van, hiszen azzal „dolgozom”, s itt még a fikció menedékes sincs meg; valahogy így képzelem a kritikát. Íróként ilyen értelemben sokkal könnyebb szerepet játszani, hiszem megcsinálhatom magam, maszkjaim vannak. Én a legkevesebb maszk használatára törekedtem, vagy inkább arra, hogy a maszk nagyon hasonló legyen az archoz. A főszereplőmmel meglehetősen elnéző vagyok, de az őt körülvevő világ, szülei, rokonai bűnei leírásához gyakran csak sok fordulóban tudtam megtalálni azokat a történeteket, amelyek közelítenek ahhoz az éles és kegyetlen valósághoz, ami a szemem előtt lebegett. Mert – és e tekintetben azt vártam volna magamtól, hogy messzebbre menjek –-, nekem az az irodalom az eszményem, amely kíméletlen magával szemben, s ahol ez a szembenézés kétségbeeséssel tölt el.

A regény szellős, jelenetezős szerkezete, hogy szinte szövegetűdök mentén szerveződik a regény szövete mennyire volt előzetes koncepció, és mennyire adta magát írás közben?

Én elsősorban ezeket a „mondatokat”  írtam, s a mondatokban kezdtek felbukkanni azok a nagyobb történetek, az apáról, az iskoláról, a családról, a nagymamákról, amelyek valami laza láncot alkottak később. Nem volt semmilyen előzetes terv, egyik ajtót nyitottam ki a másik után, s kiderült, hogy ott még mindig van valami elmesélni való. Kicsit úgy éreztem néha, hogy az elveszített vagy gyakran megtagadott emlékezetemet perelném vissza írás közben.
 
Az, hogy minden fejezet egyetlen végtelenített hosszú mondat poétikai kihívás vagy az emlékezet szövevényes és lezárhatatlan jellegét demonstrálja inkább?

Ezeket  a mondatokat magamban egy olyan nagy levegővételhez hasonlítottam, amellyel az ember le tudja futni a száz méteres távot. Ez a „nagylevegő” egy Thomas Bernhard könyv címe, nem véletlenül idézem ide. Sűrű koncentráció kell hozzá, hogy kitartson a szufla, míg célba érünk. Mert amikor megszólalunk, hirtelen mindent el akarunk mondani egyetlen mondatban, úgy érezzük, annyi mindennel tartozunk, minden mindennel összefügg, egyetlen részlet sem maradhat el. S egy ilyen mondat nyújthatja az a szabadságot, hogy össze-vissza mozgunk időben. Valahogy alkalmas eszköznek gondoltam e beszédmódot. Valaki említette, hogy ezek afféle monológok, elég színháziak. Ezzel, azt hiszem, egyetértek.  

A regény igazi főszereplője talán a város, Kolozsvár. Tehetjük hozzá, az egykori, akkori Kolozsvár. Milyen kapcsolatban vagy a mai Kolozsvárral?

Most már a megbékélés  útján  haladunk. De sokáig szeretem-gyűlölöm viszonyban voltunk. Haragudtam erre a városra, ahogy az ember haragszik arra a helyre, ahonnan eljött – mert el akart jönni vagy így alakult, most ez mindegy –, de amihez a gyermekkora s az egész elveszett paradicsoma kötődik. A 90-es évek Kolozsvárját betetőzte egy újabb, általam felületesen ismert diktatúra, Funar uralma. Most hazajárok tanítani egy többé-kevésbé szabad városba, s ez sok örömet ad. De persze utálom a rengeteg megterhelő utazást. A mai Kolozsvár egy nagyváros, dugókkal és rengeteg diákkal, ahol egyelőre nehezen ismerem ki magam.

Anélkül, hogy túlzottan is zárni szeretném a könyvet az erdélyi irodalom kontextusához - noha igazán szép  és gazdag kontextusba kerülne, már csak Kolozsvár vonatkozásában is - olvasás közben A fehér király és még inkább Józsa Márta remek memoárja, az Amíg a nagymami megkerül többször is eszembe jutott. Írás közben mennyire gondoltál erre a lehetséges erdélyi kortárs kontextusra, vagy bármilyen más diszkurzív vonatkozásra?

A fehér király
azért fontos könyv számomra is, mert megnyitott egy utat, s hirtelen elcsodálkoztunk: „Jé, erről is lehet írni?!” Ahogy a román filmesek is elkezdtek beszélni a múltról, s hirtelen sokaknak akadt mondanivalója. Józsa Márta könyve akkor jelent meg, amikor én mélyen benne voltam a sajátomban, és óvakodtam bármilyen hatástól, ezért nem mertem hozzányúlni. Ma is óvakodom, ha írni akarok, mert nagyon könnyű egy nagy vagy közepes író hatása alá kerülni. Jópár éve viszont végigolvastam az erdélyi irodalom legjavát egy év alatt, s eléggé csalódott voltam, azt az egy-két írót leszámítva, akit korábban is ismertem, Tamási, Karácsony Benő bizonyos könyvei kivételével, nem tettem új felfedezéseket. Akik mostanában fontosak voltak, s hogy úgy mondjam, velük szemben védtelen vagyok és akarok maradni: Bernhard s az ő önmagához való kíméletlen viszonya, mondatszerkezete, a lengyel Andrzej Stasiuk s az ő Kelet-Európát figyelő szeme, és W. G. Sebald s az emlékezet nehéz ösvényei. És egy sereg nem irodalmi jellegű, szinte kivédhetetlen színház és filmes élmény.  

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.