hirdetés

Tönkő Vera: Nem tudhattam

2018. szeptember 3.

Nem számított, hogy esténként lustán végignyúlok a kék kapu tetején, várom haza a teheneket, igyekszem minél több trágárságot eltanulni a gulyástól, rajtakapni a szomszéd kecskéjét, aki már megint a mi szilvafánkat dézsmálja. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Tönkő Vera írása.

hirdetés

Nem egy, több nyár is az a legszebb nyár, mégis úgy maradt meg emlékezetemben, mint egyetlen soha véget nem érő nyár.

Évzáró után alig vártam már, hogy indulhassak, messze el a nagyvárostól, zsúfolt vonaton, még zsúfoltabb kisvonaton a világ végére, ahol szekér várt, az vitt el a földutakon a csillagos ég alatt döcögve, három hídon át, a kicsi faluba, amit még a térképre se rajzoltak rá.

Mind ott nyaraltunk, az elszármazott unokák. Jöttünk határ menti városokból, keletről és nyugatról, tengerek partjáról, messzi hegyeken és óceánokon túlról. Első este a cipőnkkel együtt vettük le összes gátlásunkat, a szorongásainkat, állandóan próbára tett jó modorunkat, a kínt, hogy még mindig nem beszéljük elég jól az ország nyelvét, és kiröhög a pék, ha kenyeret kérünk. Hiszen ott a faluban mindez nem sokat számított. Ott mindenki tudta, kié vagy. Hány évet volt orosz hadifogságban a nagyapád, kulák volt-e, belépett-e a kollektívába, járhatott-e emiatt apád egyetemre, miért éppen egy nagyvárosi kékszeműt vett feleségül, aki képes volt mulatni a saját lagziján, méghozzá rövid szoknyában.

Nem sokat foglalkoztak velünk. A falusiaknak kisebb gondjuk is nagyobb a gyerekeknél. Nyáron aratnak, betakarítanak, lekvárt főznek, a szőlőbe járnak, fejnek, disznót hizlalnak, készülnek a télre.

Nem számított, hogy esténként lustán végignyúlok a kék kapu tetején, várom haza a teheneket, igyekszem minél több trágárságot eltanulni a gulyástól, rajtakapni a szomszéd kecskéjét, aki már megint a mi szilvafánkat dézsmálja. Nem számított, kivel játszom, hacsak nem a szemközti pápisták unokáival. Nem számított, mikor és mennyit eszem, hacsak nem a még le nem szüretelt szőlőt, amiért a nagyapám vasvillával kergetett körbe az udvaron. Nem számított olvasok-e, hacsak nem a disszidálni készülő nagynéném nagyanyámnak írt leveleit, melyben a pulóvereit féltette az anyámtól. Nem számított, hogy magasabb, soványabb és vagányabb vagyok a fiúknál. Nem számítottak a szeplőim és az elvakart szúnyogcsípéseim, a görbe lábam, a beszédhibám.

Ha halat fogtam, megsütöttük, ha az erdőben gombát találtam, azt is megsütöttük. Ha a tarló véresre lyuggatta a talpamat, pálinkával borogattuk, ha a rákok megcsipkedték a mutatóujjamat, csalánlevéllel gyógyítottuk, ha túl sokat kérdeztem, elhallgattattak, tudjam a helyem. Tudtam.

Amit akkor még nem tudhattam, hogy ezt a szabadságot, ezt a magától értetődő senkinek és semminek megfelelni nem akarást, ezt az érzést, hogy a világnak bőven elég belőlem az a kicsi semmiség, ami vagyok, soha többet nem fogom átélni. Akkor még nem tudhattam, hogy az otthon az, ahol mindenki tudja, te a csabalánya vagy. Nem tudhattam, honnan is tudhattam volna, hogy egész felnőtt életemben az alá a csillagos ég alá fogok visszavágyni.

Tönkő Vera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.