A MÓKUS A FOLYÓPARTON ÜLDÖGÉLT ÉS BÁNATOSAN NÉZETT MAGA elé.
– Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ilyen szomorú – mondta a hangyának, miközben végigsimított az arcán, mintha leguruló könnycseppeit törölgetné.
A hangya szótlanul rágcsált egy fűszálat. Hosszú-hosszú hallgatás ült a délutáni erdõre. A mókus törte meg a csendet.
– Mégis, mi lehet a szomorúságom oka?
– Hát, igen – válaszolta a hangya.
– Ez nem válasz – mondta a mókus.
– Tényleg nem – egyezett bele a hangya.
– Talán a bánat ugyanúgy elválaszthatatlan tőlem, mint a farkam, vagy heves érzelmeim a bükkmakk iránt?
– Lehetséges – felelte a hangya.
A mókus felsóhajtott. Megint hosszasan hallgattak. Közben feltámadt a szél, és sötét fellegek gyűltek össze az erdő fölött.
– Gyere, menjünk! – szólalt meg a hangya. – Én a magam részéről elindulok.
– Jó – mondta a mókus.
Ám akkor hirtelen észrevették a poszméhet, aki a folyó fölé hajló szomorúfűz alsó ágán üldögélt. Tanúja volt kettőjük beszélgetésének, és rettentően elkeseredett. Annyira, hogy hangos zokogásban tört ki.
A mókus csak nézte a poszméh könnyáztatta szemét, csápjait, és puha, bolyhos bundáját.
– Te meg miért vagy ilyen bánatos? – kérdezte.
– Éppen te vagy erre kíváncsi? – hagyta abba a sírást felháborodottan a poszméh.
A mókus bólintott, de nem kérdezõsködött tovább. Az eső cseperegni kezdett, s a társaság hallgatásba burkolózott. A mókus és a poszméh titokzatos, vigasztalan gondolataikba merültek, a hangya pedig nem tudta pontosan, hogy illik-e hazamennie. Könnyebb otthagyni egy vidám társaságot, mint két bánatos barátot, akik még azt sem tudják, miért búsulnak. Nem is fognak rájönni – gondolta a hangya.
A gém lomha szárnycsapásokkal repült el a folyó fölött. Fakó tollaira patakokban folyt a könnye. Amikor megrázta a fejét, a sügér vigasztalan, keserű ábrázattal bukkant föl a vízből.
– Mindenki szomorú – gondolta a hangya –, csak én nem. Érezte, hogy ingerli ez a gondolat, s kisvártatva már bosszantja is. Amikor pedig a tarajos gőte teli torokból jajgatva, remegő vállakkal elbotorkált mellette, miközben a hamuszürke borz támogatta – a hangyát elöntötte a méreg. Miért épp ő nem szomorú? Miért rekesztik ki mindenféle búból és bánatból? Mi lappanghat emögött? Ki dönti el, hogy melyikünk kesereghet, és melyikünk nem? A hangya toppantott a lábával, és dühödt arcot vágott. Öles léptekkel indult haza, magányosan, a szürkületben.
Ám amikor már egészen közel járt a házához, egyszeriben eltűnt arcáról a mérges grimasz, és könnyek jelentek meg a szemében. Kimondhatatlan örömére végül ő is elszomorodott. Méghozzá minden ok nélkül. Ujjongott a hangos zokogás közben.
Ha nem sötétedett volna be, visszarohant volna a mókushoz, hogy elújságolja: neki is milyen nagy bánata van.

***

EGY NAPON A MÓKUS RÁÉBREDT: OSTOBASÁG, HOGY NEM TUD ÖTNÉL TOVÁBB számolni. Felkerekedett hát, elsétált az erdő közepébe, a tölgyfa-iskolába, és megkérte a verebet, aki ott oktatott, hogy tanítsa meg tízig számolni.

– Minden tőlem telhetőt megteszek – válaszolta a veréb. – De nem egyszerű, amit kérsz. Én magam tizenhétig tudok számolni, de ne kérdezd, mennyi ideig tanultam, mert már nem emlékszem rá.
– Jó tanítvány leszek – ígérte a mókus.
– A legtöbb állat sosem jut tovább kettőnél.
– Kezdjük el! – javasolta a mókus.
– Rendben – egyezett bele a veréb.
Így történt, hogy a mókus attól kezdve minden áldott nap kora reggeltől késő estig a veréb osztályában ült. Mellette ült a kanalas gém, aki kettőig tudott számolni, előtte a méhecske, aki már négynél tartott, és egy tartályban az aranyhal, aki hétig jutott el.
Egy hét elteltével a mókus el tudott számolni hatig. Nagy büszkén mesélte a hangyának, ám a hangya nem hatódott meg.
Egy hónap múlva a mókus már hétig tudott számolni. A hangya azonban még kevésbé volt meghatva az eredménytől.
– Mi az, hogy hét? – kérdezte. A mókus nem tudta megmondani.
– Ha nem tudod, mi az a hét, miért akarsz annyira odáig elszámolni? Ha nem tudom, mi az a pehelycukor, akkor nem is gyúrok rá, pláne nem egy hónapig!
A mókus jó ideig töprengett a pehelycukron. Úgy vélte, a hangyának nincs igaza, másfelől úgy elfáradt a tanulástól, hogy másnap bejelentette a verébnek, nem megy többé iskolába.
– Kár – sajnálkozott a veréb -, a nyolc ugyanis csudálatos szám. Főleg, ha lassan számol az ember odáig.
– De mi az a nyolc? – kérdezte a mókus.
– Hát – felelte a veréb, és titokzatos, tudós képet vágott, mintha azt akarta volna mondani: erre csak akkor jöhetsz rá, ha a nyolcat igazán, szőröstül-bőröstül megismerted. Ám nem folytatta.
A mókus hazaindult. Aznap alaposan eltöprengett, de nem jutott ötről a hatra, sőt, talán azt sem értette, mi az, amin tűnődik. A következő napokban aztán elfelejtette a hetet és a hatot is, így hamarosan ott tartott, ahol a hangya, aki már évek óta tudott ötig számolni.

***

MINT OLY GYAKRAN, AZ ERDŐBEN MEGINT NAGY MULATSÁG készülődött, s mint mindig, ez volt minden idők legnagyobb mulatsága. A mulatságot az elefánt rendezte, és mindenkinek jelmezben kellett megjelennie.

A mókus sokáig törte a fejét, míg végül elhatározta, hogy hangyának öltözik. Olyan jól ismerte a hangyát, hogy nem került sok fáradságába pontosan a hangya külsejét magára öltenie.
Ám amikor megérkezett a mulatság színhelyére, a kapuban az elefánt feltartóztatta:
– Hangya, csak akkor jöhetsz be, ha jelmez van rajtad!
– De én...
– Nem. Semmi de. Elõször hazamész, valamit magadra öltesz, hogy ne ismerhesselek fel, és úgy jössz ide vissza. Egyébként felséges cukorsüvegeink vannak...
Cukorsüvegek, gondolta a mókus, miközben csalódottan baktatott hazafelé. Otthon a tükör elé ült, és hosszas tûnõdés után elhatározta, hogy darázsnak öltözik. Gyakran üldögélt a darázzsal egy ágon, vagy kísérte a virágok közötti útján: mindig is csodálta a darázs pompás sárga–fekete ruháját. Van még valami ilyesfélém itthon – gondolta a mókus. Egy pár bükkmakkhéjból és némi gyantából pillanatok alatt csinos darázsruhát készített.
Azonban másodszorra is hazaküldték.
– Darázs, ide csak jelmezben teheted be a lábad! – tartóztatta fel ismét az elefánt. – Éppen most küldtem haza a hangyát is. Veled sem tehetek kivételt.
– De én...
– Ezt mondta a hangya is. Semmi értelme. Ez minden idők legnagyobb mulatsága, és nem ronthatod el azzal, hogy a saját ruhádban jössz. Vegyél fel valami jelmezt. Mindegy, hogy mit.
A mókus szomorúan ballagott haza. Már nem is volt kedve elmenni a mulatságra, nem beszélve arról, hogy későre járt, és a legfinomabb falatok már biztosan elfogytak. A távolban a százlábú dobogását hallotta. Arra gondolt, hogy a földigiliszta most ott táncol, a tortákkal teli asztalok mellett. Megszaporázta lépteit, és még mentében levetette magáról darázsjelmezét. Amint hazaért, az összes ruhát egy sarokba hajította, a farkát összecsomózta a dereka körül, az egyik fülét egy kis gyantával az egyik szemére ragasztotta, és visszasietett a bálba.
– Ó! – kiáltott föl az elefánt. – Nézd csak, ki jön ott! Pompás, nagyszerű! Nem is ismerlek meg!
Az elefánt még mindig azon töprengett, hogy ez a hangya, vagy a darázs volt, aki mókusnak öltözött, amikor a mókus már az első szelet mogyorótortát ízlelgette, miközben a földigiliszta elegánsan lejtett a táncparketten.

Toon Tellegen - ford. Varga Orsolya