hirdetés

Toroczkay András: Séta

2013. szeptember 22.

Januári köd, januári leheletek. A bérházak közötti kanyonokban visszhangoznak a lépései. Talán elhallatszódnak az Alföldig. Vagy az alvilágig. Belebámul a pincékbe, a házakba. Az egyik sarkon egy koszos üvegű, inkább-szürke-mint-piros telefonfülke, de nem pont a kereszteződésben, kicsit beljebb. Még soha nem telefonált onnan senkinek. - Toroczkay András írása a Litera Fortepan- és más történetek sorozatának záró darabja.

hirdetés

Éhes Miklós becsukta a Corvin mozi üvegajtaját maga mögött, és kilépett a városba. Este volt. Mikor beült a filmre, még délután. Nem gondolt a halottaira. Sem a szeretteire. Sem ezek közös halmazára.

A zakója zsebében talált két cigarettát, a kabátja zsebében talált egy doboz gyufát. Nem szerette a hiányos mondatokat, megszakadt beszélgetéseket azelőtt. A hiányos mondatokat azért nem szerette, mert a hiányos mondatokról a fogréstelkek jutottak eszébe. Ő nem szerette kitalálni, mire gondol a másik. Szerette hallani, ahogy kimondják, hogy biztos ne legyen félreértés. A megszakadt beszélgetéseket pedig egyszerűen csak nem tudta elviselni, ahogy kiszakadt ruhákat is képtelen volt felvenni, holott volt egy unokatestvére, aki ezt gond nélkül megtette. Vagy az is ő volt?

Eszébe jutott egy már nem létező lakótelep és annak sötét ablakai. Úgy képzelte, a szomszédok mindig halott emberek.

A telefonja lemerült, mire véget ért a film. Nem is hozta magával. A lemerültre rímelne az egyedül – ez jut eszébe. Jó rím lenne egy versben, erre gondol. Csak kellene mindkét szó elé egy-egy jó sor. Csak... Csakhogy nem egy versben vagyunk. Bár nem akart gondolni ilyenekre, ezúttal sem ő irányított. Vajon melyikünk teszi? Eszébe jutott a házsorról Budapest. Egyszer látta a Rádió épülete előtt telefonálni Cseh Tamást. Akkor az énekes már tudta, hogy gégerákos, viszont neki csak később mesélte valaki. Éhes akkor még nem sejtette, hogy sokáig a Bródy Sándor utcában fog lakni. Abban a házban, ahol a földszinten fogászat működött. Abban a házban, ahol alatta a bolond családregényíró nő lakott.

Desiré is gégerákos volt. Ezerkilencszázharminchatban a budapesti Szent János kórház teraszán feleségét – a máshogyan összetört arcú Harmos Ilonát – karolta jókedvet tettetve. És egy bizonyos doktor Hauber Dezsőt, aki csüggedten, komoran állt mellette. Pizsamában és papucsban a műtét előtt. Eszébe jutott az a Schöpflin Aladár gondolat. Hogy száz évvel ezelőtt voltak olyan nagypapák Pesten, akik németül tudtak csak, de az unokák már nem tudtak németül. Kézjelekkel kommunikáltak. Esetleg latinul.

Éhesen a nagypapája lyukas kardigánja volt (újabb érv azoknak, akik azt állítják: Éhes következetlen), alatta már domborodott a hasa. Mintha terhes lenne. Növekszik a magzat. Kit fog megszülni? Fiú lesz vagy lány? A saját nagyapját? Talán a kardigán újra és újra előállítja a neki legmegfelelőbb testet. Kopaszodik is. A nadrágszíján, amit még az apja vásárolt neki, lassan új lyukat kell fúrni. Új lyukat – majdnem ugyanúgy, mint annak a rokonnak, aki harmóniumot lopott Kotordpatáról a fiának, de néhány hónap alatt olyan sok kilót fogyott, hogy új lyukat kellett egy késsel vájnia a bőrszíjába. Éhes ugyanúgy kopaszodik, mint a nagyapja, akitől a csúnya szavakat is örökölte. Mikor barátnője meglátta az öregember fényképét, amit egy kekszes fémdobozból bányászott ki, hogy bemutassa a családját, elmosolyodott, és azt mondta: kiköpött, így mondta, kiköpött olyan szemeid vannak, mint a nagypapádnak.

Így utólag csak remélni tudja, hogy nem javította ki, hogy ő úgy tudja, páros testrészeket nem szoktunk többes számba tenni. Hirtelen meghallotta a fejében a dalt. „Veszek egy diktafont és elküldöm magamat magnak.” Úgy döntött, a mozi után gyalog megy haza. Mint a Denevérember szülei, akiket Joker emiatt tudott megölni, ezáltal megteremteni ősellenségét. Közel lakik, gondolta Éhes, de tévedett. Mintha a telefon nélkül magányosabb lenne. Átfut az agyán, hogy tulajdonképpen fel sem tűnne senkinek, ha kiradírozná egy kéz a Történetből. Ha nem érne haza. Kikopna, mint a kék a sok térdepléstől, mászástól a farmerjaiból még a Petőfi óvodában Kotordpatán.

Úgy érzi, mintha attól, hogy nincs nála telefon, a város kihaltabb lenne. Az emberek csak félig-meddig látszanának, minden utcában lenne egy-két alig működő, vagy már kiégett villanykörte, mintha az emberek mélyebbre bújnának a kabátjuk melegébe. Ady másnapossága jut eszébe. Minden tisztább, érzékszervei kiélesedtek, csak így lehet igazán verset írni. Néhány család már elég későnek ítélte meg az időt, hogy kukázni kezdjen. Alig múlt kilenc.

Januári köd, januári leheletek. A bérházak közötti kanyonokban visszhangoznak a lépései. Talán elhallatszódnak az Alföldig. Vagy az alvilágig. Belebámul a pincékbe, a házakba. Az egyik sarkon egy koszos üvegű, inkább-szürke-mint-piros telefonfülke, de nem pont a kereszteződésben, kicsit beljebb. Még soha nem telefonált onnan senkinek. Valószerűtlen is volna a szituáció. Túl mocskos: a környékén kutyaszar és emberi vizelet, az üvegén ujjlenyomatok, a zsíros kagyló lecsüng a készülékről, mint egy haldokló keze a kórházi ágyról. Éhes pedig tisztaságmániás, például kényszeres kézmosó. Elképzelni sem tudná, hogy megfogja a fülke ajtajának fogóját, hogy kinyissa vele a nyikorgó ajtót, sem azt ahogy belép, leemeli a kagylót és a füléhez illeszti. Hogy valakit hív. Felhívja a halott rokonait, mi újság odaát.

Éhest hirtelen megrémíti, hogy belegondol, mióta tart ez az egész. A telefonfülke mellett a fal párkányán üvegek, szivacsdarabok, megunt, üvegszemű játékbabák. A betört üvegen keresztül egy elhagyott, sötét szobába lehet látni, a szobában rothadásszag, faltörmelékek, bútorok romjai és egy egész alakos tükör éppen a szemközti falnak támasztva. Nem tud elszakadni a doppelgängerétől.

Eszébe jut szülővárosa, egy másik utca, aminek a végén éppen ilyen telefonfülke állt. Illetve annak mindig csak a roncsa, üvegszilánk-kör közepén. Általában egy napot sem bírt ki úgy, hogy ne törjön össze, szegény. Ugyanilyen szomorú üvegei voltak, ameddig még voltak, de azért persze tisztábbak, jóval tisztábbak. Nem volt idejük összekoszolódni sem. Aztán egy idő után a fülke feladta pozícióját. Következésképpen az utca lakóinak fél órát kellett sétálni, ha beszélni akart valakivel és történetesen nem volt a lakásba kötve semmilyen készülék.

Nincs hideg, vagy nem érzi, hogy az lenne. Belebámul a téli ablakok fényébe. Egy motoros kikanyarodik egy mellékutcából és elhúz mellette. Fekete bukósisak, fekete bőrruha. Pizzafutár, vagy bérgyilkos, aki pizzafutárnak öltözött. Éhes tovább lépdel. Elhalad egy még ép, szépen kivilágított telefonfülke mellett. Mi lenne, ha megszólalna? Véget vetne a természetellenes csendnek. Mi lenne, ha őt keresné egy hang? És kiderülne, hogy az a hang önmaga, csak pár évvel korábbról. Figyelmeztetni akarná valamire.

Lapos. Kellene egy jó történet. Valami fordulatos, csattanóval a végén. Elege van a lopásokból és blöffökből. Maga elé köpött egyet a valahogy túl gyorsan elolvadt hótól még nedves járdára. Ugyanabban a pillanatban valahonnan fentről egy esőcsepp, vagy azzal megegyező súlyú valami zuhant a sapkájára. Még jó, hogy sapkát vett, gondolta, igaz, hogy kicsit furán néz ki benne. Mikor a barátnőjével („Kiköpött…”) egy karácsonyi faluban választották, még viccesnek találta, hogy hülyén áll. Lehet, hogy nem is esőcsepp volt, hanem köpés. Abban a pillanatban, ahogy köpött, valaki más is köpött rá odafentről, a rohadó, omladozó, golyószaggatta falú bérházak sokadik emeletéről. Lehet, nem is köpés volt. Egy hatalmas kéz nyúlt le a mocskos, szilvakék felhők közül, hogy fejen kólintsa, hogy adjon neki egy barackot.

Miklós egy tócsába dobja a félig szívott, rejtélyes cigarettát. Mintha felülről rángatná valaki pókháló vékonyságú fonalakkal. Eszébe jut a biciklisfutár barátja, hogy „végigcsinált”, így mondta, „végigcsinált egy abortuszt” valamelyik előző barátnőjével. Kivett egy hét szabadságot. Nem, úgy mondta: „v-v-v-végigcsinált egy a-a-a-abortuszt”, mert dadogott. Azt mondta, „k-k-k-kemény volt”. Bár az nem volt kérdés, hogy „o-o-off”. Éhes csak nézett a biciklisfutárra, és nem tudta gyűlölni érte. „Abortusz bizottság előtt.” Milyen lehet egy abortusz bizottság előtt. Pontoznak? Ki is volt az abortusz-bizottság előtt abban a dalban? Tegnap egy barátjától épp ezt kérdezte félrészegen. Azt felelte, Kati? Furán hangzik ez a név. Talán.

Egyszer, még harmadéves korában, Éhes együtt lakott egy sráccal, aki műtőssegédként dolgozott valamikor még régebben, jóval azelőtt, hogy együtt lakott volna Éhessel. Ez a srác mesélte, aki egyébként sokáig spermadonor is volt, hogy a nők közül, akiket betoltak a műtőbe, előtte voltak páran, akik nem sírtak, de utána kivétel nélkül mindegyik. Napi nyolc-tíz. Csak abban a kórházban. Képzelje el. Miklós elképzelte. Miklós kérés nélkül is elképzelte.

Pár napja kapott vissza egy könyvet gyerekkori barátjától. Kutyasétáltatás a címe. Röntgenfelvételeket talált benne, polaroid fotó méretű röntgenfelvételeket. A srácnak vagy gyereke lesz, vagy halálos beteg valakije. Ilyen fotókon még ez nem eldönthető. A menyasszonya terhes lenne? Az a lány, akibe Éhes életében először beleszeretett még a Petőfi óvodában. Vagy nem is szeretett bele, csak kijelölte, hogy innentől ő a szerelme. Mindig neki terített először, amit aztán étkezésnél már soha senki nem vett észre. Miklós már akkor értett a nők nyelvén.

Egy legalább száz éves gyógyszertár. Előtte egy bordó sapkás néni áll, olyan, mintha a ’néni’ szó didaktikus illusztrációja lenne egy már régóta meghaladott lexikon sárgult lapján. A falon domborfelirat: Apotheke, meg még valami: Pharmint? Pharmace? Nem tudja jól kivenni. Az üvegajtón viszont tisztán látni: SZANATÓRIUM. Bent, a gyógyszertár kövén jelek felfestve, hogy hol kell várakozni. Gyenge idegrendszerű gyógyszerészek, mosolytalan, púderes arccal, fehér köpenyben bámulnak. Kimerevített pillanat. Kezükben zörgő gyógyszeres dobozok, amikre golyóstollal kell írni, hányszor és mennyi. Pont úgy zörögnek, mint a matchboxok kisautói. Kancsóban poshadt víz, mellette két pohár kucorog, a falra reklámplakátok ragasztva. Kígyó és mérleg, rengeteg kék-fehér tégely a polcokon, gyógyszerszag. Kik isznak ezekből a vizekből? Félős kisfiúk. Félős bácsikák. Földön ragadt öreg nők.

A szülővárosában két gyógyszertár volt. Az egyik egy hosszú, kanyargós utcán egy sarokház, az elmegyógyintézet mellett, azzal szemben a Kaszinó – hatalmasra nőtt diófák az utca szélein –, a másik pedig a főút mellett, pici, üzlethelyiségben. Ez utóbbit olyan vasrács védte a tolvajok ellen, amely karikákból állt, az ügyeletes azon keresztül adta ki a sürgős készítményt. Mára már csak a nagyobb üzemel, a kisebből vagy kínai, vagy olcsó játékbolt lett.

Éhes óvodás korában, sétálás közben a kisebben néha felfedezte a már akkor is távolabbi nagymamáját, kinek fél mellének amputálásáról akkor még alig tudott valamit. A hetvenévesen is divatos, Éhesnek mindig tetsző, öreg hölgy a kígyózó sor végén állt. A lánya gyógyszerész, később élőhalott lett. Éhes örült az ilyen találkozásoknak. Mindenki csak azt mondogatta, milyen szép mosolyú, boldog, idős néni a te nagymamád, Miki. Ők nem tudtak a mérgezett Kinder-tojásokról, természetesen, amiket a nagymama csigacsináló köréből kivált angyalcsináló-egylet gyártott, és amiket húsvétkor a gyerekeknek adtak, amiért útbaigazították őket. Talán a nagymamája sem. Ez persze hazugság, egyike Miki legócskább erőlködésének, hogy történjen vele valami érdekes. Bármi.

Egy bolt. Egy férfi alkalmazott, gyanúsan kedves mindenkihez, talán meleg. (Miért gyanús mindenki, aki meleg?) A többi alkalmazott nő. Közülük van egy narancsvörös hajú, szép nő, a fekete keretes szemüveggel különösen vonzó. Férjnél lehet, vagy elvált; kisfia állandó beszédtémája, a nő állítása szerint szerelmes belé. Egy másik a tyúkanyó típus. Mamának hívják a többiek. Aztán van egy alacsony, csúnya, aki a legkedvesebb. És egy mindig szomorú, örökké fáradt festett vörös. Börtönben a férje? Esetleg meghalt? Többre vágyott valaha, minthogy egy belvárosi CBA-ban álljon naphosszat? Hajnalban átvenni a pékárut, délután pénztárgépet átadni. Idegösszeomlása is volt már biztosan, ábrándozik Éhes.

A nagy ABC egy széles, lapos téglaépület volt Kotordpatán. A polcok hatalmasak, sokáig nem is látott át felettük. Egyszer kiégett az egész. Gyorsan terjedt a tűz, mint egy oktatófilmben. Állítólag gyújtogató volt. Miklós félt tőle, hogy esetleg ő követte el álmában. Mikor felment a lakásba a vele egykorú unokatestvére, ki szintén közös nagyszüleiknél vendégeskedett, a vörös függönyök mögül nézte közös nagypapájukkal a tűzoltást, és a bámészkodókat. Világosan emlékszik, Éhes így mesélte, hogy a lány azt kérdezte, hogy ez annak-e a jele a nagyapja szerint, hogy itt van a világvége. Nevettek, és a történet a családi folklór része lett. Azóta már minden fordítva van. Néha azóta is fel akarja gyújtani magát nők közelében, mint akkor este álmában.

Csücsörítve áll az utcában a szeletelt ég mályvalilája alatt.

Egy hajléktalan, sörrel a kezében próbál valamit elérni egy talán cigány ismerősétől. Talán látta az ismerősét felnőni, jóval fiatalabb, talán most látja először, nem is az ismerőse. Az ismerős fél tőle, látszik az arcán, hogy valami ősi kötelességérzet tartja csak az utcán, de már belépett a házba, mentegetőzik, tényleg mennem kell, várnak. A hajléktalan ócsárolja, milyen egy ember az ilyen. Mi lenne, ha látná őket összeverekedni. Esetleg a hajléktalan megölhetné egy harminc centis késsel a másikat. Mit csinálna? Feljelentené őket? Mi lenne, ha a hajléktalan hirtelen meglátná őt, tanúja lenne egy gyilkosságnak. Mi lenne, ha a hajléktalan elől kellene menekülnie. Mi lenne, ha végtelen menekülés lenne az élete. Ha a hajléktalan nyomozni kezdene utána, ha terrorizálná. Nem láttál semmit, érted, különben kitépem a beledet és azzal fojtalak meg, te fehér geci.

Elhalad mellettük. Láthatatlan szálakat szakít szét, amik mögötte csápokként tekeregnek, keresik egymást, és újra összetalálkoznak, boldogan összeölelkeznek. Eszébe jut a diktafon. Éhes régebben hangokat gyűjtött. Hallani a léptei zaját, a bakancsa kopogását. Jó bakancs, kissé kopott. Egy női fodrász fiától vette. A srácot látta felnőni, a női fodrászhoz vitte mindig édesanyja, mert a kisváros férfi fodrásza nem vágott jól. Illetve mindig ugyanúgy. Kaszperszky, Kaszperszky Antal. Általában kopaszra vágta az emberek haját. Ő is kopasz volt. Nagydarab és kopasz.. Mint Bergendy kalap és klarinét nélkül. Nem is a hajvágásért mentek oda az emberek, hanem mert tőle tudtak meg mindent. Imádott beszélni. Miklós szerint ezért is ment fodrásznak. Mit is tudott meg tőle például? Hogy a szex az sportként is elképzelhető. Mert zsírégető hatású és egy negyedórás menet kb. két körnek felel meg a sportpályán. Nagyjából ennyire emlékezett.

Miklós közben egy játszótérhez ér, elhagy egy éjjel-nappalit is. Már közel van. Egy fodrászat, egy kocsma, egy étterem…Ismer egy szakácsot itt, a nevét már elfelejtette, aki a konyha forrósága ellene, ami gyakorta 50 fokot is jelenthet, az alsónadrágja alá vett pelenkával védekezik, és nem csinál belőle nagy ügyet. Az óriás csecsemő mártásainak híre a kerületen túlra is eljut.

Az étterem mellett egy ócskás. A pincében egy nagyon öreg, elhízott, mogorva ember ül nagyrakás régi lom között egy vájatban a pislákoló, búranélküli, koszos körte fényében.

Hova lettek az emberek a városból. Két ölebet sétáltató férfi, fiatalok, harmincévesek sincsenek. Összetalálkoztak és elállják az utat. Keresztül kell vágnia rajtuk, a kutyákon, a pórázokon, a beszélgetésen, a láthatatlan szálakon. Alig hallhatóan, dadogva megköszöni az utat.

A bejárati kapu nem nyílik. Mi lenne, ha nem tudna bemenni. Aztán mégiscsak sikerül kinyitnia. Amikor bezárja, visszhangosan csukódik. A postaládákon rengeteg név. Mi lenne, ha a postaládák sötét lyukaiból kamerák vennék. Mindegyik lakásban egy-egy portás figyelné. A belső udvarról látni: a régi szobájában ég a villany. Vagyis otthon vannak. Felmegy a lépcsőn. Venni fog holnap egy diktafont és elmond majd mindent magának. Fel fog mindent venni. Kinyitja a lakásajtót. Lakótársa épp rádiót hallgat, Beethoven úszik az előszobából a fülébe. Egy darabig örül, hogy épségben hazaért, aztán eszébe jut egy évforduló, ami egész nap kerülgette, és talán direkt nem akart emlékezni rá, mert tudta, hogy csak elrontaná a kedvét.

Toroczkay András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.