Október 28-án ünnepeltük a PIM-ben Kemény István ötvenedik születésnapját. Furcsa volt állni a hetesen a dugóban, mert az ember nehezen hiszi el, hogy a bálványai lassan öregedni kezdenek (ne tegyék), másrészt az mégis egyedülálló a maga nemében, amikor egy busz legalább három József Attila,- és minimum egy Kossuth-díjjal döcög be a Ferenciek terére. A hátam mögött ezzel a díszes hadsereggel én is azonnal öregedni szeretnék, lehetőleg minél gyorsabban (amúgy nyilván teszem is).
A dugó, és nem a járművet terhelő díjak száma volt a hibás abban, hogy lemaradtam Csorba Csilla köszöntőjéről, és Péczely Dórának is csak az utolsó szavait csíptem el, amelyekkel azonnal át is adta a mikrofont az Göncölszekér zenekarnak, akik a költő megzenésített verseit adták elő Bartis Attila köszöntője előtt. A PIM nagyterme, sőt, még a hátsó terem is zsúfolásig volt, szerencsére mind a hangosítást, mind a kivetítést tökéletesen megoldották. Tekintettel arra, hogy késtem pár percet, számítottam rá, hogy nem lesz ülőhelyem, de hogy még amiatt is szerencsésnek mondhatom magam, mert egyáltalán beférek a terembe! Hát ilyesmi egy fél évszázad hatalma.

Az asztalnál k.kabai lóránt, Simon Márton, Bartis Attila és Kántor Péter fogták közre az ünnepeltet. Az első köszöntőt Bartis olvasta fel, egy hosszú, csodálatos, érzelmes és megható, gyönyörű szöveget, ami valahogy úgy kezdődött, hogy „Egy templomról fogok beszélni” és valóban egy templommal folytatódott, az égre vetített álmokkal, 25 évnyi barátsággal, majd azzal fejeződött be, hogy ő nem tud beszélni sem Kemény költészetéről, sem a kettőjük barátságáról, a hajónak ugyanis nem barátja a kikötő, hajó egyszerűen nem létezik kikötő nélkül, kísértethajó lesz nélküle.
Bartis Attila után Kántor Péter állt fel, megigazított az ingujját, vagy megtörölte a szemét, vagy
mindkettőt, és felolvasta a születésnapra írt versét, amely Kormos István ötvenedik születésnapjáról szólt (Kormos Pista is ma már/félszáz éves vén csatár). Nagyjából ez az a pillanata az estnek, amikor elgondolkodtam azon, van-e értelme jegyzetelni, mert ez olyan lesz majd a képernyőn, mintha megpróbálnám eltáncolni, mondjuk az Egy nap életet. (Nem tudok táncolni.) Vagy leírni a saját szavaimmal. (Egy osztálytalálkozón sok negyvenes sört iszik és a végén valaki székeket tesz ki a napra.) Persze azért jegyzeteltem tovább. Feljegyeztem például, hogy Simon Márton versében, amelyet Elszámolás Kemény Istvánnak címmel olvasott fel, szintén szerepel egy templom, és hogy ez érdekes, a templomok, amik valahogy főszerephez jutnak a ma esti szövegekben.

Simon Márton után Kemény Istvánnak kellene megszólalnia, nem nagyon tud. „Alaposan meg
vagyok hatva.” Aztán köszönt mindenkit, főleg azokat „akik ezen dolgoztak, és nem csak úgy itt
vannak”, ezen mindenki nevet egy kicsit, azok is, akik nem dolgoztak ezen, csak úgy itt vannak.
Végül megtalálja a szavait, az Állástalan táncosnőben, a most kiadott gyűjteményes verseskötetben, és felolvassa őket. Minden évtizedből egy-egy verset, és a címadót. Elhangzott a Tudod, hogy tévedek (1980), a Játék méreggel, ellenméreggel (1985), az Egy nap élet (1995), az Állástalan táncosnő, és a Célszerű romok (2005-2006).
Ebből a négyesből utoljára k.kabai lóránt kap szót, aki a verseskötet fülszövegére írt ajánlását olvassa fel, amelyet egy már-már irodalmi közhellyé vált mondatával indít (mindannyian K.I. zakójából bújtunk elő), majd finomít és pontosít, és bemutatja a szakaszolhatatlan, vagy szakaszolható, de mindenképpen az elejétől a végéig összefüggő „Kemény-korpuszt”, melyet ez a „kedves ember” írt, és amely valóban már három költőgeneráció gondolkodásmódját határozza meg.


Az újabb megzenésített vers után következő rész a legfiatalabbaké, Gucsa Magdolna, Szilvay Máté, Zilahi Anna és Fehér Renátó teszik tiszteletüket, ki verssel, ki rövidprózával, Kemény-idézetekkel és utalásokkal sűrűn, finoman átszőtt szövegekkel, kissé remegő hangon, de bátran. Utánuk András László köszönti barátját, Kemény 50 című szövegével, amely szintén megható és gyönyörű, és hasonlóan hosszú barátságról tanúskodik, mint Bartis Attila köszöntője. Ezután Babiczky Tibor beszél a Kemény-prózához fűződő viszonyáról, felvidítja a társaságot az őszinte vallomással, ahogy elmeséli, milyen elérhetetlenek voltak ezek a kötetek, amiket most újra kiadott a Magvető, „úgy ismerkedtem meg Kemény Istvánnal, hogy nem volt hozzáférhető”. Hát most hozzáférhető, fel is olvas, Az ellenség művészetéből egy részletet, majd egy rövidebb novellát.

Újabb zenés rész következik, majd a Kemény-lányok, Zsófi és Lili ülnek le az asztalhoz édesapjuknak írott verseikkel. Hogyha bálványról beszéltem, vagy mesterről, akkor nyilván ők vannak a legnagyobb zavarban. Zsófi hangja el is csuklik, Lili hősiesen helytáll. Az est végéhez értünk, bár az ünneplés természetesen folytatódik. A PIM-esek bemutatják meglepetésüket, egy 1961-ről, majd Kemény Istvánról szóló kisfilmet, amely csendesen szól akkor is, amikor megnyílik a leghátsó terem, előkerül a torta, a sütemény, a borok, és az egész alkalom egy közvetlen, családias szülinapi zsúrrá válik. Teljesen elvesztettük az időérzékünket, mintha napok óta ünnepelnénk. Az ajtó előtti dohányzók között összefutok Péczely Dórával, az est háziasszonyával, aki elgyötört hangon közli, hogy mindennek vége, az est sikerének lőttek, nincs elég műanyagvilla. Így utólag nyugtatnám meg, hogy rengeteg embert láttam kézzel tortát enni, mert kézzel tortát enni jó dolog, felszabadult, édes, kissé szemtelen, mégis ünnepi.

Miklya Anna