Az írások a történelem és a kultúra közvetítőrendszereinek történeti áttekintésére vállalkoznak - az ókortól napjainkig. Bemutatják a médiatechnológiai változások (szóbeliség, írásbeliség, nyomtatás, elektronikus feljegyzés, mozgókép stb.) kultúraformáló hatását, ezzel összefüggésben az ember önmagáról alkotott képének módosulásait, s a médiumok önállósuló, az emberre is visszaható, világalakító szerepét.\\r
     A szerzők: Kulcsár Szabó Ernő, Hansági Ágnes, Szirák Péter, Menyhért Anna, Simon Attila, Oláh Szabolcs, Mesterházy Balázs, Lőrincz Csongor, Bednanics Gábor és Bengi László, Fodor Péter, Varga Tünde, Szegedy-Maszák Mihály, Kelemen Pál, Kékesi Zoltán, Kulcsár-Szabó Zoltán, Molnár Gábor Tamás, valamint Bónus Tibor.\\r
     \\r
     \\r
     Részlet az előszóból:\\r
     \\r
     \\r
     E kötet írásait - az egy évtizedes közös költészettörténeti kutatás hagyományain túl - az köti össze egymással, hogy a vázolt meggondolásokból olyan teljesítményeit térképezze föl az újabb kultúra- és médiatudományoknak, amelyek a hazai szellemtudományokban még nem fejtettek ki számottevő hatást, s esetleg csupán ismertetések vagy kiragadott szövegrészeik fordítása képviseli őket a szélesebb szakmai nyilvánosságban. Értelemszerűen nem valamiféle előfeltevésmentes, esszenciális "kivonatolás" szándékával, hanem a fentebbi megértési érdekeltség vezérelte műveletek közbejöttével. Amelyek köztudottan sohasem "identikusan", hanem mindig csak valamire nézvést tesznek hozzáférhetővé valamit. Alighanem annak is része van a szövegekből világosan kirajzolódó kérdésiránybeli eltérésekben, hogy a kutatócsoport hagyományosan hermeneutikai és dekonstrukcós előföltevésekkel végezte a modernség újraértelmezésére irányuló költészettörténeti vizsgálódásait. S aki bizonyosfajta következetlenséget vagy éppen ellentmondást fedezett föl az egykori két nagy rivális iskola eljárásainak "összehangolási" kísérleteiben, ma - különösen az új historizmus, a diskurzuselemzés, a (kontingenciaelvű) luhmanni rendszerelmélet vagy a "dehierarchizált" archeológiakutatás "vidám pozitivizmusa" láttán - nemcsak azt állapíthatja meg elégedetten, hogy e "nem-hermeneutikai" diskurzus felől mindkettő éles bírálatban részesül. Elfogulatlan esetben azt is tapasztalnia kell, hogy a kilencvenes években a kultúratudományi offenzíva hatására sok tekintetben egymás oldalára "kényszerült" hermeneutika és dekonstrukció két nagyon is meghatározó területen tartja fönn az irodalmi jelenség nyelvi, mediális és diszkurzív autonómiáját. E rokon pozíciók különbsége itt abban jut kifejezésre, ahogyan a kulturalitásra vonatkozó kérdések artikulálják a kommunikáció mediális kultúrájának s egyáltalán, a kulturális technikák irodalomtudományi értelmezésének lehetőségeit. Egyfelől a kulturális értelemképződés nyelvi-retorikai és történeti összetevőire, másfelől a medialitás közvetítő-"fordító" teljesítményeire, különösen magának a(z irodalmi) nyelvnek mint uralhatatlan médiumnak a "transzferáló" viselkedésére összpontosítva. Érthető módon - anélkül, hogy itt tiszta elkülönülésekről lehetne szó - az előbbi aspektusnak a hermeneutikai, az utóbbinak többnyire a dekonstrukciós hagyományok lehettek a segítségére.\\r
     Az első átfogó távlatban a kultúraelméletek és a történeti teóriaképzés kultúraelméleti implikációi állnak előtérben. Éspedig elsősorban azok, amelyek a kulturális és történeti jelentésképzés szisztematikus formalizációja során vagy releváns elgondolásokat dolgoztak ki a nyelviség mibenlétére, a nyelv szerepére vonatkozólag, vagy pedig következtetéseiknek lehet jelentősége a nyelv mediális működése szempontjából. Markánsan eltérő pozíciók mutatkoznak meg így például a Gadamer-Koselleck vitában a nyelv és a történeti tapasztalat viszonya, illetve lehetséges antropológiai elsődlegességük kapcsán. Sokban rokon, mégis egészen más irányú következtetéseket készítenek elő a Jörn Rüsen vezette kultúrakutató műhelynek a kulturális identitás nyelvi-narratív összetevőire vonatkozó eredményei s megint eltérő konzekvenciák rajzolódnak ki a részben hasonló érdeklődésű, ám antropológiai előföltevéseiben kevésbé artikulált új historizmus történeti/irodalomtörténeti módszertanában. A második nagyobb kérdéscsoportban a kultúra, nyelv és medialitás közvetítő teljesítményére kerül a hangsúly. Az áttekintéseknek ez a csoportja főként arra nézve lehet tanulságos, hogy milyen következtetések vonhatók le a medialitást az emberi érzékelés kiterjesztéseként modelláló (McLuhannél kezdeményezett) elméletek, illetve a médium mint a megismerést elsődlegesen kondicionáló, vagy egyáltalán lehetővé tevő fundamentális kód történtiségét feltáró archeológiák (Friedrich A. Kittler) összevetéséből. Egészen a szó és írásbeliség közötti viszony kultúrtörténetének (Walter J. Ong, Eric A. Havelock) irodalomtudományi tanulságaiig vagy az olyan médiaelméletek kérdéseiig, amelyek a művészet (inter)mediális feltételrendszereinek antropológiai vonatkozásait vizsgálják (K. Ludwig Pfeiffer, W. J. T. Mitchell).\\r
     Az elméleti irodalomtudomány és az új kultúrakutatás együttműködése külföldön nemegyszer azért okozott szakmai megrázkódtatásokat, mert az ún. nemzeti filológiák gyanúja szerint szakmai megújulás címén az elmélet perfid módon éppen a tradicionális irodalomtörténet kiárusításához nyújtott volna segítséget - egy legitimációra törő, új tudománynak. Minthogy nálunk - egy különös ütemkülönbség következtében - úgyszólván nyoma sincs a filológiák kultúratudományi megkörnyékezésének, a helyzet hátrányait és előnyeit talán egyszerre használhatnák ki az irodalomtudomány párbeszédben alig álló ágazatai. Az ittenihez hasonló kísérletek ma még ugyanis a legönelégültebb filológiai nézetben sem igen minősülnek olyan diszkurzív kokettériának, amely az irodalomelmélet részéről az egyik legnagyobb hagyományú szellemtudományi ágazat szuverenitásának fölszámolását célozná. Meglehet tehát az a többletük, hogy úgy irányítsák a figyelmet a nyelv (mint retorikai vagy hermeneutikai médium) működésének és az értelemképződésben való megkerülhetőségének vagy megkerülhetetlenségének kérdéseire, hogy a kulturális technológiák archeológiájának, illetve a "nem-hermeneutikai" értelemképzés diszkurzív modelljeinek segítségével olyan irodalomtörténeti eljárásokat alapoznak meg, amelyeknek nem azért kell tekintettel lenniök (vagy akár össze is kapcsolódniok) a kulturális archívumkutatással, mert kulturális felügyelet alá kívánják helyezni a történeti irodalmértelmezést. Sokkal inkább azért, hogy egy hierarchia- és előfeltevésmentes történetiség neopozitivista ábrándjától elkápráztatva ne váljék kiszolgáltathatóvá sem az "irodalmi" intézménytörténetnek, sem pedig az alapkutatások nélkül "relevánsként" előre gyártott irodalmi események krónikájának.\\r
     Ha a hermeneutikai kutatás úgy került közelebb a dekonstrukció pozícióihoz, hogy a nyelvi esemény stabilizálhatatlanságát olyanként méltányolta, mint aminek a mediális valósága - bár nem immateriális - nem tárgyi természetű, s ezzel "az adott fogalmában rejlő pozitivista naivitást a megértés feltételeire (előzetes megértés, a kérdés elsődlegessége, valamennyi kijelentés motivációtörténete) irányuló reflexió" révén küszöbölte ki, akkor a nyelv irodalmi medialitásának és az irodalom kultúrtechnológiájának kérdéseit sikerrel hozhatja összefüggésbe az episztémétörténeti korszakképzés és az irodalmi formák/nyelvek hatástörténetének műveleteivel. Igaz ugyan, hogy az olvasót ilyenkor nem a hagyományos módon - azaz, nem a historizáló célelvűséggel vagy a nemzedék- és portrétörténet galériájával szembesítve - lépteti be az irodalomtörténet időbeliségébe. Sokkal fáradságosabb kalandba: olyan szövegek időbeliségének lezárhatatlan történetébe vonja be őt, amelyek annak a feloldhatatlan kettősségnek viszik színre a - formai úton megragadhatatlan - literaritását, amelyre vonatkoztatva igaz, hogy ami itt megszólít bennünket, az nem olyasvalami, ami a nyelv médiuma és a kultúrtechnikák nélkül "adott" volna. Inkább olyan valami, ami éppen csak ezen a speciális módon képes akként megjelenni, ami: a valóságra vonatkoztatás igényével szemközt olvashatatlan, poétikai médiumként azonban nagyon is megérthető közlemény.\\r
      \\r
      A szerkesztők\\r
     \\r
     1 Hans-Georg Gadamer: Gesammelte Werke Bd. 2. Tübingen: J. C. B. Mohr, 1993. 110.