hirdetés

Történetek az út széléről

2017. február 14.

Nem adjuk meg az időt az impulzusoknak, hogy feldolgozhassuk. Fesztiválturisták leszünk a saját életünkben, nagyszínpadról kisszínpadra vándorlunk, mert rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk a sorsunkkal. – A PIM vendége Háy János volt. Mészáros Gábor beszámolója.

hirdetés

Háy János tavaly megjelent könyvében, az Ország, város, fiú, lányban utazásairól írt. A szöveg hangja erősen kritikus, a megszólaló rákérdez a sztereotípiáira, megkérdezi tőlük, hogy vannak. Egy erős szubjektum néz körül a világban, biztos morális alappal. Oroszország, Lengyelország, Párizs, New York, India, Erdély, Németország – hogy néhányat említsek az utazások állomásai közül. Az utazások nem csak térbeliek, hanem időbeliek is. Háy elkezdte feldolgozni, hogy milyen világot látott a 70-es években, milyen világot tíz-húsz évvel később, és hogy azóta mi változott. A könyv műfaját, ha meg lehetne határozni, vagy ha érdemes volna ezen gondolkodni, valahol az útirajz, a személyesre hangolt esszé és a novella között lehetne pozícionálni.

Háy Jánossal Horváth Csaba irodalomtörténész beszélgetett a PIM-ben. Kérdései gyakran hosszabb-rövidebb felolvasott idézetekre támaszkodtak, s ez idővel sajnos önismétlő hangsúlyokat adott az egyébként lendületes estnek. Horváth először arra volt kíváncsi, miért írja meg valaki az utazásait. Háy azt mondja, komolyabban akkor kezdte érdekelni, hogy mit lehet kihozni az útibeszámolókból, amikor látta, Indiában hogy' tekint az értelmiség arra a sokaságra, ami körülveszi. Arra gondolt, hogy lehet úgy is gondolkodni, hogy van felelősséged a tekintetben, hogyan élnek körülötted az emberek. Ellenben Magyarországon, mondja, az értelmiség a saját köldöknézésével van elfoglalva, és tokkal-vonóval együtt elfelejtette, milyen ország van körülötte.

Az úti történetek elbeszélője azt a látószöget keresi, ahonnét körülnézhet, és azt, hogy ki is az pontosan, aki körülnéz. Írásaiban van egy alapvető keresés: a világ és maga megtalálni vágyása. Nem objektív olvasata a környezetének, inkább egy „gyertek, gondolkodjunk együtt!”-ajánlat. Háy szerint az emberek akkor érzik magukat biztonságban a világban, ha körülírható kategóriáik vannak, viszont ha belegörcsösödünk a sztereotípiákba, akkor nem mozdulhat el semmi. Ezért veszélyes a polkorrekt beszédmód, mondja, hiszen nem használja a gondolatokat, hanem készen kapott mintázatokat mozgat.

Külső szemlélődési pontról beszél, olyan backgroundról, ami ahhoz képest rajzolódik ki, ahonnét jött. Ez a szövegekben nem csak térbeli távlatban, hanem időbeli tájékként is megjelenik. Szerinte a bezártságban, a keleti blokk szürkeségében a fantázia legyártotta azokat a színeket, mely színekre tinédzserként igényük volt. Mindig ugyanannyi színt akarunk, de kérdéses, hogy mennyire színezi át a képzelet a valóságot. A kettő valahogy kiegyenlíti egymást és a summa ugyanaz – a szürkeséget kiszínezi a fantázia. „New York a mi kamaszkorunk sznobisztikus álma volt. Na, ott aztán tényleg szabadság van.” Nincs sehol sem szabadság, mondja most.

A képek sokszor a belső öntudatunk támaszai, s nem feltétlenül idomulnak a valósághoz. Nem csak országokban és népekben kerestük a tartást, kerestük emberekben is: akire azt lehet mondani, hogy na, ezek nem árulják el egy marék korpáért az elveiket és a gondolataikat. Kellett, mert kamaszok voltunk, és az volt a célunk, hogy rendes emberek legyünk, ne gyáva férgek, akik mindenféle parancsszóra a társadalmi elvárásokhoz simulnak, magyarázza.

Háy kritikája a kolonializmusról alkotott fogalmainkat illeti és a világ jótéteményeinek szó nélküli elfogadását vizsgálja felül. Azt, hogy nem veszünk tudomást jólétünk áráról. „Ha nem tudsz a szemükbe nézni, ha nem tudsz odahajolni hozzájuk, ha nem látod a nyomorultságban az érvényességeket: vesztettél.” De nem voltam úgy Indiával, ahogy az értelmiség szereti a szegény cigánygyerekeket, mondja, hogy addig, amíg nincs a közelükben egy sem, addig baromira odavan értük. Szerettem Indiában lenni, magyarázza Háy, nem éreztem érzelgős megrendülést.  

Háy kritikája sokak szívéből szólhat, éles és pontos. „A mássággal, a multikulturális értékekkel kérkedő Európa az egyformaság börtönébe zárkózott. Ugyanazok a dalok, ugyanazok a reklámok, ugyanazok a boltok és termékek. Ki tudna másképp kinézni, s persze, ki akarna? Szól a zene, vajon a világon egy percre mennyi I love you, heart beat, miss you, with you esik? Örülhetnek a flower-power és a szeretet gyermekei: hisz most mindenfelől csőstül ömlik az érzés.” Na, a legalja a turisták tömeges Kafka-póló vásárlása – fakad ki egy Prágáról szóló szövegében.

Háy szerint impulzusokból nincs hiány, akár utazunk, akár nem. De nagyon sokszor nem adjuk meg az időt az impulzusoknak, hogy feldolgozhassuk. Fesztiválturisták leszünk a saját életünkben, nagyszínpadról kisszínpadra vándorlunk. Nem hagyunk egy percet sem arra, hogy az élmény leülepedjen. Rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk a sorsunkkal. A turizmus szó alatt Háy azt érti, hogy rohanjunk végig minél több dolgon az életünkben. Azt, amikor félünk egyedül maradni, félünk látvány nélkül maradni, és azt akarjuk, hogy valaki foglalja le a gondolatainkat, mert félünk belegondolni, hogy kik vagyunk mi a magunk esendőségével, kiszolgáltatottságával.

Fotók: PIM

 

 

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.