hirdetés

Totalitárius rendszerek mindenhol – Interjú Boualem Sansallal

2017. április 26.

A legkeményebb totalitárius rendszert festi meg orwelli ihletésű 2084 című regényében az egyik legfontosabb algériai író, Boualem Sansal. Hazájában cenzúrázzák, támadják, jelenlétéből mégis valami olyan emberség árad, ami hitre ad okot. – Kollektív / egyéni szabadságról, iszlámosító oktatásról és a boldogság ízéről beszélgettünk vele. Marczisovszky Anna interjúja.

hirdetés

A könyvfesztivál díszvendége, Orhan Pamuk a díj átvételekor a nacionalizmus fenyegetéséről beszélt Magyarország és Törökország kapcsán. A Szépírók Társasága tiltakozó akciót kezdeményezett a fesztivál idejére a CEU ellehetetlenítése miatt. Hetek óta kifejezetten feszült a hangulat Magyarországon, milyen érzésekkel érkezett a könyvfesztiválra?

A CEU-val kapcsolatban napról napra követem az eseményeket. Nagyon helyesnek tartom különben, mert azt gondolom, olyan kontextusról van szó, amely a harcot szolgálja, és minden olyan kontextus, amely harcra, öntudatra ébredésre sarkall, fontos. Ha minden rendben van, az ember hajlamos ellustulni. Néha szükségünk van olyan emberekre, mint Erdögan vagy Orbán, hogy felébresszenek minket, hogy kilépjük a kényelemből és a konformizmusból. Hiszen mi is vétkesek vagyunk. Az, hogy ezek a dolgok megtörténnek, azt jelzik, hogy valamilyen formáját már elfogadtuk a konformizmusnak, pedig egy társadalom soha nem pihenhet, mindig fejlődnie kell tovább.


fotó: Kiss Nobert

 

De mégiscsak egy könyvfesztiválról beszélünk, tehát az elkötelezett irodalom mellett foglal állást? Visszatérőben van az elkötelezett irodalom, vagy az irodalom nem is lehet nem elkötelezett?

Az elköteleződés szükséges, persze. Az irodalom mindig követi az eseményeket. Ma olyan korszakát éljük a történelemnek, amikor muszáj elköteleződni. De talán nem is az irodalomnak, hanem az íróknak kell elköteleződniük, a tetteikkel.

És ha cenzúrával találják szembe magukat, miként maga is?

Azt gondolom, ha egy író úgy ír, hogy cenzúrázzák, akkor nem volt elég ügyes. Mégiscsak el kell tudni mondanunk, amit el akarunk mondani, ki kell vennünk a részünket a harcból, anélkül, hogy módot adnák az ellenségnek arra, hogy legyőzzön bennünket.

Vagyis a cenzúra legitim módszer? Alkalmazkodni kell hozzá? Egyáltalán, Algériában hogyan működik a cenzúra?

Legyünk realisták. Meg kell tudnunk védenünk magunkat. Ezek az emberek hatalomra jutottak, hogy tisztességes vagy tisztességtelen módon, az most lényegtelen. Hatalmon vannak, fontos érdekeket képviselnek, védik a pozíciójukat. Egyesek a demokráciához idomuló módon teszik ezt, ilyen vagy olyan módon megkerülnek, kikerülnek, sikerül elhallgattatniuk. Franciaországban a sajtó például, amely bizonyos csoportokhoz tartozik, egyértelműen kiveszi a részét a társadalom elnémításából. Más rendszerek erőszakosabb módszerekhez folyamodnak. Algériában olyan rezsimről van szó, amely nem közvetlenül lép: ha valamit tenni akarnak valaki ellen, megvádolják valamivel, szigorúan törvényes keretek között. Nem az elvei miatt kezdik üldözni és viszik börtönbe, hanem azért, mert pénzt lopott. Vagy drogot fognak nála találni. Létrehoznak egy olyan helyzetet, hogy iszlamisták öljék meg, vagy valaki az utcán. Ezért mondom, hogy a könyv és a személy elköteleződése két külön dolog. A könyv továbbél, még ha a szerzője meg is halt. Gondoljon az 1984-re, ma erről a könyvről beszélünk, miközben Orwell 1950-ben halt meg. De a könyve továbbél. A könyvek és velük együtt képek, szimbólumok megmaradnak. Tanulunk róluk az iskolában.

Ha már az iskolákat említi, nagyon kemény kritikát fogalmazott meg a kormánya oktatáspolitikájával kapcsolatban is, el is bocsátották állásából. A 2084 egyik szereplője szerint a közoktatás minden gyalázat forrása, „az oltott belé buzgó lelkesedést és tette őt hajthatatlan kis erkölcscsősszé, [...] halandzsaversek, otromba jelmondatok és gyalázkodó rigmusok szavalójává, a testnevelés terén pedig mindenféle­fajta pogrom és lincselés tökéletes végrehajtójává."

Én olyan író vagyok, aki háborúban született. Amikor írni kezdtem, 1997-ben, az országban háború dúlt, mint ma Szíriában. Naponta több ezer halott, mindenhol merényletek, egy nagyon rejtélyes társadalom, ahol mindenki ellensége mindenkinek, nem tudni, hogy az emberek miért harcolnak, miért ölnek. Én tehát innen érkeztem az íráshoz, a legelejétől kezdve nagyon elkötelezett módon. Nagyon korán érzékeltem, hogy a legfőbb problémát az én hazám esetében ez a fajta politika jelentette, a kormány által beindított iszlámosító folyamat, amely a kommunista, szocialista ideológia mellett a rendőrséget és a hadsereget használta, hogy kézben tartsa a társadalmat. Majd jött az „algériai tavasz", 1988 októbere, és az emberek nem kértek többé a kommunizmusból, a szocializmusból, a kormány tehát stratégiát váltott. Először eldobta korábbi fegyvereit, és más fegyverhez nyúlt: a valláshoz. Majd arabosító politikát hirdetett, hogy elvágja az algériai népet a Nyugattól, olyan eszmék forrásától, mint a demokrácia, fejlődés, szabadság. És ehhez vissza kellett térnie a vallás nyelvéhez, úgyhogy megkezdte az akkori ateista társadalom visszaiszlámosítását. Azonnal éreztem, hogy ez a probléma.

Mert ez az oktatásban is megnyilvánult?

Hát persze! Ha arabosítják az iskolai tantervet, a kisgyerekek hazamennek, és arabul kezdenek beszélni a szüleikhez, akik franciául vagy berberül beszéltek, és nem értik a helyzetet. Elkezdtem kételkedni abban, hogy mindez azért történne, mert gazdasági nehézségek vannak, munkanélküliség és korrupció, ahogy mondták, hiszen gazdasági nehézségek, munkanélküliség és korrupció mindenhol van, gondoljuk a világ legkorruptabb országára, az Egyesült Államokra. Kezdtem megkérdőjelezni ezt a magyarázatot. Felismertem az arabosítás problémáját, már az első könyvemtől kezdve ezt a jelenséget támadtam a legkülönbözőbb szemszögökből. Be kell látnunk ugyanakkor, az évek során elveszítettük ezt a két csatát. Az arabosítás végbement, az iszlámosítás végbement. Új néppel állunk szemben.

És a fiatalok?

Éppen a fiatalokról van szó. Teljességgel arabosították őket, teljesen elvágták őket a világtól.

Egy generáció alatt sikerült véghezvinniük ezt a folyamatot?

Nagyon gyorsan ment végbe. Minden nagyon gyorsan megy végbe. Nem szabad azt gondolni, hogy a kulturális, politikai, de még akár vallási változáshoz is évszázadok kellenek. Akár néhány hét is elegendő.

Hát, ezt mi is tapasztaljuk.

Igen. Korábban láttuk már azt is Európában, miként vált akár a német nép, a nagy, európai gondolkodás, filozófia, a felvilágosodás népe néhány hónap leforgása alatt nácivá. Néhány hónap alatt!

Ezek szerint az algériai fiatalok nem is olvassák a maga könyveit?

Nem. Az algériai fiatalok...

Mit olvasnak az algériai fiatalok?

Nem olvasnak. Akárcsak a legtöbb fiatal a világon. A muzulmán közösségekben pedig különösen nem, ahol bűn mást olvasni a Koránon kívül. Az emberek csak a Koránt olvassák, nincs joguk újságot olvasni, tényleg tiszta zombik.

Mindaz, amit eddig mesélt, félelmetesen hasonlít arra a hangulatra, amit a 2084-ben fest meg.

Igen, ezt látom évek óta abban az országban, ahol élek. Mitől kezd egy nyugati szellemiségű, francia kultúrájú társadalom, amely a függetlenség elnyerésével is szocialista, modern, progresszív rezsimet hoz létre, hirtelen változni? Erről beszélek a könyvemben. Hogyan lehetséges ez?

És megtalálta a választ?

Nem, nincs válaszom. De mint egy betegség esetében, először a probléma diagnosztizálásával kell kezdenünk. Jelenleg ebben az állapotban vagyunk. Vagy talán annál is későbbi fázisban, már nemcsak azt tudjuk, hogy rákról van szó, de az áttéteket is megállapíthatjuk. Mások persze nem értenek egyet a diagnózissal.

És mindennek az elmondásához Orwellt választotta. Néhány hónappal ezelőtt, teljesen függetlenül ettől az interjútól, egy gimnazista lánnyal beszélgettem az 1984-ről. Azt mesélte, azért is találja nagyon izgalmasnak, mert olyan érzése van, mintha a mi világunk is hasonló lenne.

Magyar lány volt?

Igen. Tizenhat éves.

Teljesen igaza van. Teljesen igaza. Mindenhol totalitárius rendszerek rendezkednek be. Nem ugyanolyan formában, természetesen, minden ország másképp csinálja, de totalitárius rendszerek vannak mindenhol. Megmondják, hogyan kell gondolkodni, pontosan úgy, ahogy mindenki más, ebben élünk. És mégis, vannak olyan totalitárius rendszerek, amelyekkel lehet párbeszédet folytatni, lehet tárgyalni a rendszeren belüli bizonyos kiigazításokról. De ha békét, ha harmóniát akarunk, csak kellenek azok a fogaskerekek, amelyek a helyükön maradnak...

Azzal a totalitárius rendszerrel viszont, amelyről ír, nem lehet párbeszédet folytatni.

Valóban, sok társadalomban ez nem lehetséges. Olyan feudális társadalmakról van szó, amelyek soha nem ismerték a vitát, a vita gondolata egyszerűen nem merül fel. A király megmondja, és lent engedelmeskednek, ennyi. Ahhoz, hogy egy férfi és egy nő, egy magas és egy alacsony, egy szegény és egy gazdag beszélni tudjon egymással, évszázadokra volt szükség. Ez vezetett el a demokratikus rendszerhez. Aztán rájöttek, hogy ez veszélyes lehet, tehát kontrollálni kell. Ez bizonyos országokban direkt, durva tiltásokhoz vezetett, ami azért veszélyes, mert azonnal diktátorokat szül.


fotó: Kiss Nobert

 

Nagyon érdekes, ahogyan végződik a könyve. Ati, a főhős, gyakorlatilag hátat fordít a rendszernek, egyéni kiutat keres, saját maga számára. De ez nem egy kollektív megoldás. Mintha azt akarná mondani, nincs is kollektív kiút?

Igen, ez a lényeg, pontosan ez a lényeg, számomra ez a legfontosabb kérdés! Két alapvető kérdés van. Az első: ha figyelembe vesszük a világ komplexitását, megvalósítható-e a valódi szabadság rendszere? Vagy szükség van-e kontrollra? Egy példával élve, nem fogunk egy ötéves gyereknek csak azért drogot adni, mert drogot akar. Meg fogjuk akadályozni, és ha lehetséges, egész életében megakadályozzuk majd. A világ fejlődése tehát mintha afelé mutatna, hogy – gazdasági, kulturális, vallási problémák miatt – autoriter rendszerekre van szükségünk ahhoz, hogy kézben tartsuk a helyzetet. A második alapvető kérdés pedig, hogy egyénileg vagy kollektíven lehet-e változásokat végrehajtani. Kollektíven ugyanis éppolyan rabok vagyunk, mint egy tégla a falban. Ha egy elemet kiemelek, a fal össze is omolhat. És ha összeomlik a fal, összeomlik az épület. Kollektíven tehát nem lehet változtatni, de még ha rabjai vagyunk is a kollektívnek, azon belül is meg lehet indulni az egyéni, a privát szabadság felé, amely nem a nyilvános térben valósul meg. Miként a laicitás vagy a privát érzésekhez kapcsolódó hit sem a nyilvános térben fejeződik ki. Azt gondolom, efelé megyünk, szabad emberek lesznek egy olyan rendszerben, amely viszont mozdíthatatlan.

Atit ebben a totalitárius rendszerben végül a saját halálának tudata ébreszti rá egyéni szabadságára, rájön, hogy „a halál, mely majd lesújt rá, az övé lesz, és nem az Apparátusé, az ő akaratától, az ő belső lázadásából fog bekövetkezni". Nehéz volt nem Camus-ra gondolni közben, a Sziszüphosz mítoszára, ahol szintén a halál, az öngyilkosság a szabadság megnyilvánulási formája. Egyébként tényleg száz méterre lakott Camus szülőházától?

Igen, igen, Camus családján kívül én vagyok a legelső camus-ista! A szomszédomban lakott, a gyerekei gyerekkori barátaim voltak, ugyanoda jártunk iskolába, Camus volt első olvasmányaim egyike, hét-nyolc éves koromban, anélkül, hogy értettem volna, mit olvasok. Ebben nőttem fel, és természetesen Camus számára is az egyik legfontosabb kérdés a szabadság problematikája.

Miként a lázadás is, amelyről szintén ír a könyvében, hogy a rendszer miként lehetetleníti el a lázadás lehetőségét.

Igen, a világ abszurditása, és ez az, ami rettenetes, hogy a boldogságért folytatott hajszában, ahhoz, hogy elérjük a boldogságot, stabilizálni kell a társadalmakat, diktatúrát kell bevezetni, harmonikus módon. Olyan rendszerben hajszoljuk a boldogságot és a szabadságot, amely kizárólag igazságtalanságokat termel, és amely, per definitionem, totalitárius. Ez egy abszurd helyzet. De az abszurd is lehet életmód, miként Camus is arra a kérdésre lyukad ki: és ha Sziszüphoszt boldognak képzeljük el? A válasz persze bonyolult, sokan elfogadják a szabadságuk bizonyos fokú korlátozását, a biztonság nevében. Sok filozófus szerint viszont inkább éljen meg az ember egyetlen napot szabadként, mint ezer évet rabságban. Ha csak öt percig, de szabad voltam.

De közben nem kerülhető meg a másikkal való együttélés kérdése sem. Amikor a könyvében Yölah, az Isten, azt várja híveitől, hogy az ellenség gyűlölete legyen éppolyan feltétlen, mint a felebaráti szeretet, Albert Cohen egy mondata jutott eszembe: a felebaráti szeretetnél fontosabb lenne, hogy hagyjunk fel a gyűlölködéssel. Mit gondol erről?

Igen, a gyűlölet mintegy a totalitárius rendszer maga. Szinte lehetetlen megszabadulni a gyűlölettől. Még ebben a keresztény közegben, Krisztus tanításai mellett is, aki ugyan azt mondja, ha arcul ütnek jobb felől, tartsd oda a másik orcádat, még itt is sokkal erősebb a felebaráti szeretetnél a felebarát gyűlölete. Hosszú ideig azt gondoltuk, ettől csak úgy meg lehet szabadulni. Aztán rájöttünk, hogy nem, és akkor jöttek a törvények. Továbbra is lehet gyűlölni, ma már azonban tettleg, de még verbálisan sem adhatunk teret ennek a gyűlöletnek.

Hónapok óta megy a Moi, président című rádióműsor a France Interen, amelyben mindig egy-egy értelmiségi (író, orvos, kutató, pszichoanalitikus, művész, stb.) vall arról, mit tenne, ha ő lenne a köztársasági elnök. Maga mit tenne?

Hát, nem is tudom... Szívesen élnék egy olyan formulával, amelyet Mélenchon idéz gyakran, amely valahogy úgy szól, hogy is mondja pontosan... Hogy engedjünk néha teret a boldogság pillanatainak, a boldogság ízének. Az emberek szoronganak, szenvednek, tényleg borzalmas helyzeteket élnek meg, és nemcsak az erőszak és a háború miatt, ott a munkanélküliség, mindenféle nehézség, de azt hiszem, ha csak néhány hetet biztosíthatnánk nekik, amikor megélhetnék a boldogság pillanatait, újra rátalálnának a boldogság ízére. És az nagyon jó lenne.

 

A bevezető mellett látható kép forrása: Catherine_Helie__Editions_Gallimard.

 

Marczisovszky Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.