hirdetés

Tóth-Czifra Júlia: Osztozni ebben a magányban

2018. május 19.

Mindannyiunknak megvannak a magunk párhuzamos íróasztalai, amelyek segítenek. – Az olvasó országa címmel jelent meg Esterházy Péter 2003 és 2016 között írt esszéinek és publicisztikáinak gyűjteménye a Magvető Kiadónál. A könyv szerkesztőjét, Tóth-Czifra Júliát Fehér Renátó kérdezte.

hirdetés

Kezdjük akkor úgy, hogy ebben a pillanatban, amikor ehhez az interjúhoz ideülsz, melyik Esterházy-passzus az első, ami – mintegy cégérként – Az olvasó országából eszedbe jut?

Szép a kérdésed, mert már eleve bennfoglalja, amit mondani szeretnék: a kötet legkülönfélébb mondatai jutnak eszembe a legkülönfélébb pillanatokban az elmúlt hónapokban, egészen hétköznapi helyzetekben is. Valamilyen módon mindig segítenek, megerősítenek vagy éppen kimozgatnak abból a látószögből, amellyel az adott szituációra tekintek. Árnyalnak, figyelmeztetnek, megnevettetnek. Egyszóval: élnek. Úgyhogy az „ebben a pillanatban” helyett inkább azt mondom, ami mindig eszembe jut. A munka, a munkapasszusok. Például ez: „A jó ünnep nem a rossz hétköznapokat egyensúlyozza, nem kárpótlás azokért, az ünnep az a barátságos nyugalom, amellyel a hétköznapokra pillanthatunk, amelyek persze sosem könnyűk, de csupán annyira nehezek, amennyire a munka mindig is az.” Erre a mindig-is-re sokat gondolok. Hogy minden, ami fontos, legyen szó szövegekről, a hagyományról, emberi kapcsolatokról, bármiről, ami érték, az folyamatos munkát jelent, és ez nem könnyű (de csupán annyira nehéz stb.). Illetve ennél erősebben akarom mondani: nem tudok nem gondolni erre. És ez nagyon jó.

Az olvasó országa 171 tételből áll. Ezeknek jelentős része az Élet és Irodalomban látott először napvilágot, ugyanakkor talán egy mélyebb sajtóbúvárlat sem volt elkerülhető. Miként zajlott ezeknek a szövegeknek az összegyűjtése, volt-e valamilyen szelekciós elved, s milyen esetleges (filológiai) nehézségek adódtak?

A kötet összeállítása egy nagyobb munka része volt: a forrásfeltárásé, amely jelenleg is tart, és hosszú évekig fog még. Ez szelekció nélkül történik, tehát minden olyan szöveget fölgyűjtöttem, amely az életmű része. Interjúk, cikkek, előszók, kisebb szépirodalmi szövegek, regényrészletek. Szép lassan összeállt egy hosszú, de egészen biztosan nem teljes, nem végleges bibliográfia több száz tétellel. Ebből lett kivájva a kötet anyaga. Ahogy az utószóban is áll, Az olvasó országába, A szabadság nehéz mámorához hasonlóan, azok a 2003 és 2016 között írt szövegek kerültek, amelyek leginkább a publicisztika és az esszé műfajához tartoznak, nem pedig „valamiféle szépprózai irányba mutatnak”. Ennek vázát, ahogy mondod, az Élet és Irodalomba írt cikkek jelentették, de számos más lapból is kerültek be szövegek. A különféle kötetekben megjelent írásokat, melyek túlnyomórészt elő- vagy utószók, erős kontextusbéli kötöttségük miatt nem vettük föl a most megjelent könyvbe, ahogyan a regények részévé vált publikációkat sem. A korábbi publicisztikakötetek adtak bizonyos fogódzókat a tekintetben, hogy mely lapokat érdemes első körben megnézni, végső soron pedig igyekeztem a lehető legtöbb szépirodalmi folyóiratot, napi- és hetilapot, online portált áttekinteni. A gyűjtést adatbázisok, repertóriumok segítették, egy-egy szövegre pedig kollégák hívták fel a figyelmem, amiért nagyon hálás vagyok. Több periodika esetében viszont papíron kellett a gyűjtést végezni, tehát sok-sok évfolyamnyi számot átlapozni. És természetesen minden egyes tételt vissza kellett ellenőrizni a print lapokban. Előfordult, hogy egy szöveg adatai hibásan szerepeltek valamelyik adatbázisban.

Sajtóbúvárlat – tudtad, hogy erre egyetlen találatot sem ad a Google? Illetve most már, nyilván, ezt a beszélgetést fogja adni. Szép.

Milyen szemléletbeli, hangulati elmozdulásokat, s milyen új témákat, „mániákat” detektáltál a szerkesztés során ebben az új gyűjteményben?

Először azt mondom, ami szerintem nem változott, és amivel kapcsolatban Jánossy Lajos nagyon találó kifejezésekkel élt a kötetről írt kritikájában: a megmunkált figyelem működése, a cselekvő nézés. Ezek életre szóló állandói voltak Esterházy Péter publicisztikájának. A műfajból magából következik azonban, hogy az, amivel ez a tekintet, amivel ez az érzékeny néző szembekerül, folyamatosan változik, és a téma bizonyos értelemben a legkevésbé sem választás kérdése: a felelősségteljes figyelem azzal jár, hogy arról kell írni, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ez, finoman szólva, kellemetlen. „B…szom itt már harmadnapja az időmet” – szól az írószövetségi kilépésről megjelent szöveg felütése. De másutt is föl-fölbukkan a bosszankodás, hogy milyen ügyekkel kénytelen foglalkozni, és hogy ez mind-mind viszi az időt, veszi el az energiát a regényektől. És mégis meg kell írni ezeket a cikkeket, „igent és nemet mondani, tudva, hogy az irodalom fő szava inkább a talán és a lehet, talán”.

Szóvá tenni dolgokat, mondtam az előbb, miközben időrendben olvasva ezeket a szövegeket világosan látszik, hogy egyre nehezebb formát találni hozzájuk. A „Magyar mondat” sorozat még egy-egy valamilyen szempontból problémás (úgy értve, sunyi, aljas, hazug stb.) mondat ízekre szedésére épül; később, ahogy elszaporodnak az ilyen típusú mondatok a romló közbeszédben, ez a szerkezet tarthatatlanná válik. Képzavarral tudom csak mondani: egyre tágasabb térbe szorul be a nyelv. Csúsztunk, csúszunk bele valamibe, és ez persze a szövegek hangulatára is rányomja a bélyegét. A Tenkesch kapitánya néven írt, összetéveszthetetlen humorú kis glosszák ebből a szempontból felüdülést jelentenek a hosszabb írások közé ékelődve.

Több, nem is annyira bújtatott "hőse" van Az olvasó országának. Számomra például a Kertész Imrét író Esterházy volt a legfeltűnőbb, s egyben a legmegrendítőbb. Kikből áll Az olvasó országának legszűkebb tablója, milyennek, miben látjuk őket másnak Esterházy szemével nézve, és milyen annak az Esterházy-féle figyelemnek a karaktere, ami ezekben a (nagyon sokszor) alkalmi szövegekben megnyilvánul?

Visszakapva kicsit az előző kérdésedhez, igen, az esszék közt is érezhető valamiféle eltolódás: az évek előrehaladtával egyre kevesebb a kifejezetten könyvekről szóló cikk, miközben rendre kiderül a szövegek egy-egy mondatából, közbeékelt bekezdéséből, hogy a szerző éppen mit olvas. (Az olvasás maga is alapszó: majdnem ötszázszor szerepel a kötetben.) Több viszont, csak nem szeretem ezt a kifejezést, az alkalmi írás. („Minden alkalom az írásra, és minden írásnak van alkalma.”) Ezek a szövegek nemcsak ellensúlyt teremtenek a közéleti-politikai cikkek sötétebb tónusaival szemben (vö. „A jó Magyarország”), de általuk látni ugyanannak az érzékeny tekintetnek az odafordulását más művészeti ágak és főképp számára fontos emberek felé. Nagyon szép, személyes, olykor torokszorító pillantások. Tandori, Weöres, Nádas, Nádler – abba is hagyom, mielőtt tényleg tablózni kezdenék. Te Kertész Imrét emelted ki. Én is őt tartom Az olvasó országa egyik (bújtatott) hősének. Elképesztően érdekes a róla szóló írásokból megérteni azt, hogyan lehet egy az övétől olyannyira különböző alkat, mint Kertészé, elemi jelentőségű Esterházy Péter számára. Ez a már említett cselekvő nézés egyik bravúros és rendkívül inspiráló szellemi teljesítménye.

Tükröződnek-e (s ha igen miként) az ekkor, 2003 után készülő regények Az olvasó országa szövegeiben?

Ez egy érdekes ügy. Igen, tükröződnek, de elsősorban nem szövegszinten. Azok az írások, amelyek megjelenésükkor egy éppen készülő regény hangján szóltak, később többnyire be is kerültek az adott regénybe, így aztán nem tartalmazza őket Az olvasó országa. Ez a legerősebben az Estit érinti: annak egy jelentős része megjelent a kötetet megelőző években, akár eleve Esti-szövegként, akár csak később estiesített írásként. „Lett egy Esti-tekintetem” – olvashatjuk ezekről az évekről, „mindenből Esti-történetet írtam (mert annak láttam őket)”. A kötet megjelenése után is föl-fölbukkan még a szövegekben Esti Kornél, mintha csak az alábbi passzust igazolná: „Minden könyv után van egy ilyen futó érzet, folytatni a könyvet, vagy nem is a könyvet, inkább a struktúrát, a hangot, a dallomot – de aztán elmúlik.”

A Kertész Imre halála után, Négy nap egy hasnyálmirigynaplóból címen megjelent írás esete különleges, hiszen része volt annak a kéziratnak, amelyből a Hasnyálmirigynapló mint kötet ki lett emelve, az utóbbit záró bejegyzés azonban időben megelőzi az érintett négy napot, így ez a részlet csak az Élet és Irodalomban jelent meg.

De visszatérve arra, mit értek nem szövegszerű tükröződésen. A készülő regények leginkább a cikkek időbeli eloszlásában tapinthatók ki. A dátumok ritmusán pontosan nyomon lehet követni, hogy mikor vált intenzívvé egy-egy kötet írása, hogy hová estek azok „ájult végmunkái”: ezekben az intervallumokban alig-alig születtek cikkek.

Az a hang és pozíció, amely Esterházy Péteré volt, amely nem csupán az olvasók, de az őt nem olvasók országával is szüntelenül együtt lélegzett, s amely az országhatárokat is figyelmen kívül hagyva beszélt életről és irodalomról, mennyiben örökíthető? Adekvát szerep és megszólalásmód lehet-e még, vagy ez vele és Az olvasó országával zárult le végleg?

Nehezet kérdezel. Balassa Péternek a halála után tudatosuló pótolhatatlanságával kapcsolatban írja Esterházy Péter, hogy a kortársságban van valami természetes vakság. „Erre, míg él valaki, nemigen szoktunk gondolni.” Van tehát ez a vakság, amit a veszteség fölold. De teljesen megszüntetni nem tudja. Hiszen valakinek, egy hangnak az elvesztése is része a kortársságnak, maga a kortársság nem múlik el a halállal (nem a halállal múlik el). Átélt veszteséget olyan világosan felmérni, ahogyan erre rákérdezel, szinte képtelenség. Miközben a felmérés elkerülhetetlen. Elkerülhetetlenül fontos feladat. Szóval nem kibúvót keresek, de így fogom mondani: érzésem szerint. Érzésem szerint részleteiben átörökíthető az a hang, amiről beszélünk. Az elegancia, például. De mint egész, mint pozíció hozzáférhetetlen abban a térben, ahol most a hétköznapjaink telnek. A szabadságnak, az eleganciának, az iróniának, a tudásszerkezetnek és e tudásszerkezet finom mozgásának az a sajátos szőttese, ami Esterházy Péteré volt, kiszorul abból az új brutalitásból, ahol ma keressük a szavakat. Pontosabban egyre heroikusabbnak, éteribbnek, mindinkább unikálisnak halljuk ezt a hangot. Lehetséges, hogy ez már hosszú évek óta így van, és lényegileg tartozik hozzá e hang lenyűgöző voltához, vonzásához. („Hiányzik, de ha élne, azt hiszem, akkor is hiányoznék.”) Tudod, hiszen ismersz, és sokat is beszélgettünk már erről, hogy számomra nagyon fontos érték az ilyen értelemben vett élő, cselekvő anakronizmus, herozimus. De el tudok képzelni olyan kortársi megélést, amelyben ez indekvátként hat.

Azt remélem, nem lezárulásról, legföljebb ha bezárulásról van szó. A szóban forgó életmű számtalanszor bizonyította, hogy az irodalmi hagyomány, hála istennek, nem egyenes vonalú, láncszerű valami. Hogy valaminek mikor lesz folytatása, hova, hogyan hurkolódik vissza, nem látható előre. Mindenesetre jó volna még megérni azt a korszakot, amelyben a korábban Esterházy Péter betöltötte szerepre és képviselte megszólalásmódra nem nosztalgiával kell gondolni.

A borító sötétje, az alcímet záró évszám (2016) és számtalan kötetbeli szöveg is implikálta, hogy az olvasásunk, az olvasásom egy nem múló, nem csituló gyászmunka dokumentuma is lett. „Átélt veszteséget olyan világosan felmérni, ahogyan erre rákérdezel, szinte képtelenség. Miközben a felmérés elkerülhetetlen. Elkerülhetetlenül fontos feladat” – írtad az előbb. A hiány felmérése – szólt az Esterházy-emlékülés címe még 2016 júliusának utolsó napjaiban. Hogyan látod ennek a felmérésnek a folyamatát immár Az olvasó országa megjelenése után, mennyiben változott az Esterházy-életműhöz közelítés módja, merre vezet(het)nek a továbbutak? Mi körvonalazódik, túl a veszteség számbavételén?

Konferenciák ás konferenciakötetek, előadások, tanulmányok, esszék – az értelmező közelítés kifejezetten látványos és termékeny volt az elmúlt két évben. A kiadott posztumusz kötetek remélhetőleg további lendületet jelent majd, méghozzá az életmű két, korábban kevéssé elemzett területén. A drámák esetében ezt talán már érezni.

Az egyik legizgalmasabb kérdés mintha az volna, hogy a közép- és felsőoktatásba most vagy ezután belépőknek, az életművel először találkozóknak, akik a fönti értelemben vett kortársságban és az ahhoz kimarhatatlanul hozzá tartozó veszteségérzésben már nem érintettek, mit jelenthetnek Esterházy Péter szövegei. Azt gondolom, rengeteget. De ehhez kreatív és nyitott oktatói munkára is szükség lesz. Nagy felelősség.

Visszakanyarodnék az első válaszodhoz, hiszen az általad írt rövid fülszöveg is egyetlen központi fogalom felé gravitál: munka. Ezzel a keresőszóval is végigbogarásztam a könyvet, és valóban az látszik, hogy a munka Esterházynál (és általa másokba olvasva) világkövetkezmény, szemlélet és etika. Milyen írót rajzol meg a "munkában élő ember" epithetonja, ahogy azt ő maga idézi Füleptől Kner Imre kapcsán?

Magányost. Illetve ennél bonyolultabban van. Az ÉS-ben megjelent recenziójának végén Keresztury Tibor is idézi, különben gyönyörű saját zárlattal, a kötet alábbi, eredetileg Tandorira vonatkozó passzusát: „Ő is azok közé tartozik, akiket a hosszú, munkás, magányos estéken magam elé képzeltem (...), hogy ők is épp ott ülnek az asztaluknál, ott szöszmötölnek, vagyis baráti ablakok fényei szövik át a várost, vagyis mégsem úgy van egészen, ahogy érzem, mégsem teljesen egyedül...” Mindannyiunknak megvannak a magunk párhuzamos íróasztalai, amelyek segítenek. Szóval magányosnak kell elképzelnünk az írót, de ha az irodalom jól működik, sokan osztoznak ebben a magányban.

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.