hirdetés

Tóth Kinga: Az éjjel a szeretőké

2018. november 20.

Ez a mi éjszakánk, a szeretőké, a színes luftbalmosoké, de előbb még röptessük fel őket a levegőbe és táncoljunk a fenti rétegekbe, előbb még legyen és maradjon színes az Európa, van még kis időnk, mielőtt lebukunk a vízbe. – A városíró jelenti Grazból, Tóth Kinga írása.

hirdetés

Pincében járok, ismerem ezeket a fokokat, tudom, hol a kapcsoló, de most sötétben maradunk és csendben, gumiszerű hártya választ el minket egy másik, egy emberalatti világtól, ez már az antropocén utáni természet, ahol a megmaradt és megváltozott ember kétségbeesetten próbál kapaszkodni a leuraltjaihoz, hártyát növeszt és megtanul úszni, tapintja, simogatja a másik bőrt, az övé nem elég nyálkás még, de uszonyai már nőnek az ujjak között, a haja az új közegben hullámosabb, a szemgolyókat eleinte marja a só, aztán, ahogy a tüdő is továbblép a fulladáson, a vizenyős golyók is megnyugszanak, ez már az apokalipszis utáni Atlantisz, ahol a növényi-állati-emberi maradékok építenek szerelemkapcsolatot.

Könnyűek vagyunk, mit a fenti luftballonok, tartjuk egymás súlyát, TarkaEurópa, maradunk-e a föld felett is így együtt színesek (Az európai nyelvek napja, Graz, 2019. szeptember 27.) megértjük-e egymás soknyelvét vagy mind alámerülünk a nylonzacskós óceánba és a negyvenéves tejeszacskók lesznek az új bőrünk?

Miközben az európai nyelvtotót töltöm a grazi Schlossplatzon, Budapesten épp felbukkannak az alacsony Duna eddig elrejtett kincsei, hajóroncsok és tejeszacskók borítják a kavicsokat, ebből lesz majd a hártya, mint ott a grazi alagsorban, a még mélyebb vízrétegekben. Éjjel, amikor a várostér léggömbjei leeresztenek, a Mura összeszedi majd a gumidarabokat, ahogy a Rába, ahogy a Duna, és az új fajok egy nagy függönnyé ragasztják majd nedveikkel őket, mögöttük táncolnak majd az úszós emberhalak, ez a mi éjszakánk, a szeretőké, a színes luftbalmosoké, de előbb még röptessük fel őket a levegőbe és táncoljunk a fenti rétegekbe, előbb még legyen és maradjon színes az Európa, van még kis időnk, mielőtt lebukunk a vízbe.

Talán fent is sikerül összekapaszkodni, a bőrt megtanulni, a másikét, nemcsak a nylonba és a gumiba kapaszkodni, odalent aztán már úgysincs más választás: a szeretet, amit nem értünk el, most újra az új fajokkal eljöhet hozzánk, újra hihetünk ebben, megérkezik a vízi mutánsokkal, az új lélegzéssel, The Monkees-I'm a Believer, énekli Christoph Szalay az Octopusban reménnyel mehetünk fel a lufik és a gyerekek közé, ők már biztosan boldogan úsznak majd, ők láthatják a hajóroncsok belsejét és táplálja őket a műanyaggranulátum, lesz tovább.

A szöveg németül Zádor Éva fordításában a HuBook.de oldalon jelent meg.

Tóth Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.