hirdetés

Tóth Kinga: Mise

2018. október 31.

azon a helyen, ahol az én nyelvemet beszélik, ahol az enyémek vannak, ott most fésülködni kell és nem lehet alvatlanul üldögélni, és nem tudok nem erre gondolni, amikor a hegylépcsőkön kopácsolok le a gurulóssal és megfőzöm a teraszon a kávét és leülök egy másik és szintén puha fotelbe – A városíró jelenti Grazból, Tóth Kinga írása.

hirdetés

varsóban kel fel a nap, sosem voltam még, és most sem látok egy piros costaszéknél többet, a székem kényelmes, de panaszkodom, azt mondja az íróprogramom, hogy a konvertálás nincs beállítva egyetlen programra sem. ha megnyitom, már pedig írnom kell bele. korán van, hideg van, alig aludtam, és ma még dolgozni kell meg átmenni három másik határon.


az arcommal is gond van, nem akar nyílni a fémkapu, valamit mond az egyik nyelven a kopasz, milyen sok őr kopasz... a táska sem stimmel, udvariasan megmotoznak, ahogy mindig, majd bőröndturkálás, kék gumikesztyűvel turkál a bugyijaimban, húzogatja a kábeleimet, én meg magyarázom, zenéltem este, ezek ahhoz kellenek. gyanús, gyanús, mindegy, le kell fehér papírcsíkozni az egészet, engem is, a ruhám is és az arcom persze, az nem ment át először a kapun.
pedig rajtam tiszta a ruha, igaz, kicsit cigiszagú, mert egyenest onnan, ahol este még én is húrokat huzigáltam. meg is fésülködtem, igaz, akkor nem vagyok jó a személyimhez, a cipőm fényes és különben is, jól szituált vagyok, mégis. nem akarnak összejönni a vasárnap reggelek. a múltkor elütöttem a bőröndömmel a barlangnál pakoló zenészeket, akkor sem volt alvás, de határ az sok, nem kellene belebonyolódni ezeken a megpróbáltató reggeleken a barátságos beszélgetésekbe. látom, ahogy megijednek a zenészek, igen, itt lakom pont a barlangotok felett, van itt egy menedékkapszula (Radka), van itt egy csésze (Radka), vannak a mókusok, meséljétek el, mit csináltok, írok rólatok. kicsit szétszórtabb vagy, félnek tőled. kócos vagy, félnek tőled. magyarázkodsz, félnek tőled. hát pedig feladni nem kellene, segítenek a liftbe, bőrönddel nem mászom meg a hegyet, ennyi kedvezményt adtam magamnak, nekem van időm, míg felmegyünk három emeletet, ezt az egészet helyrehozni.


a párhuzamos világomban, ahol nem recsegtetem meg az akcentusom, a padon, ahol a másik kócosok ülnek, nekik nincs három emeletük most, hiába mosolyognak először félszegen, nem mennek át az arckontrollon, és nem mennek át a csomagjaik sem, az ő bugyijaikba máshogy érnek be a gumikesztyűk, az ő bőröndjüket elnézés nélkül kutatják vagy pakolják fel és őket máshogy kísérik el egy másik helyre. azon a helyen, ahol az én nyelvemet beszélik, ahol az enyémek vannak, ott most fésülködni kell és nem lehet alvatlanul üldögélni, és nem tudok nem erre gondolni, amikor a hegylépcsőkön kopácsolok le a gurulóssal és megfőzöm a teraszon a kávét és leülök egy másik és szintén puha fotelbe. Lámlám, csóválom a fejem, hát ez az embertelenség, hát ilyen, amikor nincs könyörület. de mégis mennyi időbe kerül ott landolni azokon a hideg köveken? itt a szupernyugaton is tüntetnek a helyiek, a fiatal albérletkeresők, alóluk is rántják ki és tatarozzák a lakásokat, földönfutó már fiatal felnőttkorban is egész gyorsan lehetsz. lehetsz kultúrprogram hopper, ilyen kócosbőröndös is, mint én, aki vendéglakásokból pakol ki-be, lehet négy munkahelyed is, ha nem fizetnek ki, hogy lesz így lakóhelyünk, azt mondd meg nékem.

vasárnap van, misenap, ma nem érek vissza a toronyba, pedig a harangot ilyenkor kint a városfalnál hallgatom meg, nekem az a mise, mint marokkóban, amikor az összes templomtorony, különböző anyagú, sűrűségű és korú harangok konganak egymásra. akkor nem kell azon gondolkodni, melyik nyelven van az ének. minden vasárnapra választok egy kérést, hát most is kérek, ma hangosan, adjunk meleget, adjunk takarót és álljunk oda a kapualjakba, mind, akik bent melegednek a templomokban és hallgatják a hajléktalan család történetét, a férfiét meg a terhes nőét, akik koszosan, fáradtan és kócosan vándoroltak át a határokon és akiket sokan nem engedtek be és akiknek aztán az istállóban. tényleg istállóba akarjuk pakolni a mieinket? mi marad meg ezekből a vasárnapi harangokból ott az utcán, ahol most épp a padok ülőrészeit feszítik fel? mindegyikünk tökmindegymelyikistene, emberek, kérem, kérem, kérem szépen.

A szöveg németül Zádor Éva fordításában a HuBook.de oldalon jelent meg.

Tóth Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.