hirdetés

Nincs helye félrefordulásnak

Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, 2017

2017. június 12.

Budapest. Keleti pályaudvar, kettes metró, kisbolt, posta, trolibusz. Mi magunk, a hétköznapjaink, a létfontosságúnak tűnő, mégis kisszerű harcaink. Tóth Krisztina Párducpompája úgy utaztat minket saját valós és képzelt tereink között, hogy közben végig egy helyben állunk, mert képtelenek vagyunk túllépni azokon a korlátokon, amelyeket készséggel hagytunk felállítani. – Dézsi Fruzsina kritikája.

hirdetés

A Párducpompa legnagyobb erénye, hogy az első betűtől az utolsóig életszagú. Nincs semmiféle máz, vagy vadul burjánzó, önmagán kényszeresen túlmutatni akaró fikció. A mindennapok apró, már beletörődéssel viselt, mégis brutalitással teli súrlódásai a maguk teljességében jelennek meg, a tárcák által kimerevített jelenetek pedig olyan képet festenek az országról, amelyet egy pillanatig sem nézünk szívesen. A félrefordulásnak azonban nincs helye, meg kell látnunk, hogy a közélet fullasztó levegője nem csupán a nagy társadalmi eseményeken, tüntetéseken, gyűléseken válik tapinthatóvá, hiszen a frusztráció, az elfojtott düh a legapróbb gesztusainkban is testet ölt. Nincs közügy, nincs magánügy, csak egyetlen ügy van, amit nem tudunk megoldani, és hagyjuk, hogy bedaráljon minket a gépezet, mert belefáradunk a nagyszabású tiltakozásba. Ezért jelentenek olyan sokat életünk kisszerű harcai, amelyek legalább némi diadallal kecsegtethetnek, amelyek révén mégis igazolást nyerhetünk, és amelyek talán valamiféle értelmet vagy legalábbis értékrendet biztosíthatnak a hétköznapok elviselhetetlen könnyűségében. A Párducpompa szereplői is folytonosan harcolnak a saját eszközeikkel: felmosófával, a villamosajtó becsukásával, vagy egyszerűen hangjuk erejével. Az talán mindegy is, hogy mi ellen folyik a küzdelem, csak lehessen valami miatt mást hibáztatni, hadd érezhessük úgy egy kicsit, hogy még nálunk is vannak jelentéktelenebb emberek, hogy nem mi vagyunk az utolsók a sorban. Legalább annyi hatalmunk van, hogy bántsuk a másikat. Végül, ez is valami, gondolhatjuk.

A látszat ellenére azonban a tárcakötetben semmi groteszk sincs. És pont ez a mi tragédiánk: a groteszk a társadalom alapvető létmódjává vált. Normalizálódott. Nincs meghökkenés, elmegyünk egymás mellett, el a kegyetlenség, az agresszió, a hataloméhség, a kiszolgáltatottság mellett, mert mindent természetesnek veszünk, még azt is, hogy meglopják a koldust. A tárcák rövid terjedelméből tehát egyáltalán nem következik a könnyedség, vagy a kevésbé mély tartalom. A történetek új és új sebekre mutatnak rá, egy idő után pedig már azon kezdünk el gondolkodni, hogy nincs olyan rétege ennek a kis országnak, amely ne vérezne folyamatosan – és ahelyett, hogy elállítanánk, inkább öntünk magunkra egy kis savat is, hadd marjon rendesen.

A Párducpompa kiválóan rámutat arra, hogy semmi sincs olyan izgalmas, mint az élet, amely csak a maga töredékességében ragadható meg. Hiába tűnik látszólag egyszerűnek egy-egy történet, itt nincsenek azonnal megfejthető kódok, az elsődleges olvasat mellett mindig ott rejlik a zsigeri rejtegetnivaló. Ám ebben a nagyon ismerős világban mégis idegenek a szereplők. Itt az idegenségérzetet a szó lehető legszélesebb értelmében kell használnunk: olvashatunk bevándorlókról, külföldön dolgozó magyarokról, mindenkin rajta van valamiképp a másság bélyege, sőt, egyes alakok a saját életükben is vendégszereplőnek mutatkoznak. Az elvágyódás, a „bárhol, csak ne itt” érzése a figurák mindegyikére jellemző. Az idegenség és az ismerősség fogalma egymásba játszik, a nyelv hozzáférhetősége és kifejezőképessége pedig markánsan megkérdőjeleződik. Már rögtön, az első tárcában megtörténik a nyelv újrafelosztása is, az apa- és anyanyelv közti különbségtétel azonban a maga egészében nézve diszfunkcionálissá teszi a kommunikációt – mintha az elbeszéltség csak erősítené az elmondhatatlanságot. Nincs az az egységes, kompakt nyelv, amivel pontosan leírható lenne, hogy mi zajlik körülöttünk, olyan pedig végképp nincs, ami megmagyarázhatná, hogy miért hagyjuk mindezt.

Az idegenség mellé ugyanakkor társul a valahová tartozás igénye, a kapaszkodó iránti elképesztő erejű sóvárgás. Ezt az ambivalenciát tovább árnyalja a tárcakötet idő- és térkezelése is, hiszen míg folyamatosan utazásnak, mozgásnak, aktív cselekvésnek vagyunk tanúi, addig ez a már-már kényszerű izgágaság nem terjed át a másik dimenzióra. Időben az állandóság, a megváltoztathatatlanság, a megszokás rétegei bomlanak ki, a statikusságba való cinikus belenyugvás pedig össztársadalmi jelenség.

Igaz ugyan, hogy Tóth Krisztina nyelvileg nem mozdult el a tőle megszokott precizitástól, tisztaságtól, így az olvasás aktusa nem állít minket különösebb kihívások elé, a jelentések sűrű koncentrációja azonban mindenképpen aprólékos, szöveghez tapadó figyelmet követel. Különösképp igaz ez az egyes szám első személyben elmondott, biografikus színezetű történetekre, amelyek az objektív és személyes látásmód vegyítésével még érzékletesebben ábrázolják az előítéletekkel teli, merev, eltörölhetetlennek látszó szabályok szerint mozgó világot. A Párducpompa egyik legmegrázóbb tárcája a Verset állva, amely rávilágít, hogy már a gyermekek szocializációja is épp az ellenkező irányba tart, mint ahogyan egy működőképes társadalomban kellene. A külvilágból érkező, közösségben el nem fogadott véleményekkel szembeni agresszív protektivitás egyszerre meghökkentő és végtelenül ijesztő, miközben nyilvánvalóvá teszi, hogy Magyarország a világ élhetetlenségi listáján az utóbbi években igen előkelő helyet vívott ki magának. Úgy érezhetjük, hogy nincs város, amely dühösebb, kétségbeesettebb és lelketlenebb lenne Budapestnél. Olvasás közben sokszor mennénk innen mi is, akárcsak a Párducpompa figurái. Csak az a baj, hogy nem tudjuk hova, vagy legalábbis elhitetjük magunkkal, hogy nem tudjuk, mert mégiscsak hiszünk abban, hogy lehet majd itt még egyszer verset ülve mondani.

Lehet még itt egyszer normálisan élni. 

Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, 2017, 208 oldal, 3299 Ft

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.