hirdetés

Tóth Krisztina: Elképesztő történeteket kapsz az emberektől

2017. szeptember 24.

...az az izgalmas, hogy hogyan lehet úgy kimetszeni pillanatokat, hogy az ember nem írja meg az előzményeket, hanem ráfókuszál a megfelelő részletre, keresi a képkivágást, a látványt, a mozdulatot, a dialógust, ami hordozza magában a nagyobb sztorit. – A hónap szerzőjét, Tóth Krisztinát Szihalmi Csilla kérdezte.

hirdetés

Sz. Cs.: Párducpompa című tárcagyűjteménye az idei könyvhétre jelent meg. Nagyon pontos képeket találunk benne olyan helyzetekről, amelyekkel nap mint nap találkozunk a hétköznapokban, ugyanakkor elég komor hangulatú kötet. Azt gondolom, Budapestnek van egy ilyen arca is, de talán ez csak az egyik arca. Vajon tényleg ennyire elkeserítő a helyzet körülöttünk, mint ahogy ezekben a szövegekben megjelenik?

T. K.: Egyrészt szerintem nem teljesen egynemű a könyv, sokféle tónus váltakozik, van benne humor és a szeretet is, másrészt igen, alapvetően azért komor, de magát a kérdést, hogy jaj, hát miért az, nem tartom adekvátnak. Valami olyasmit gondolok, hogy persze, a városnak, az országnak nagyon sok arca van, de mit csináljunk, én most nem azt az arcát akarom megmutatni, amit mondjuk a bulinegyedben egy turista érzékel, vagy azt, ami a budai vár körpanorámájánál látszik, hanem a rejtett részleteket, mindazt, ami éppen pusztulóban van. Ahogy mondjuk Gelléri Andor Endre szerette volna megmutatni a szegények Budapestjét, ahogy például Móricz meg akarta mutatni az elesettek világát, úgy tartom én fontosnak, hogy megmutassam Budapestnek ezt a homályban lévő arcát. Nem igazán értem, amikor az írón azt kérik számon, hogy mért nem optimista, ír szép dolgokról, vagy mit tudom én. Mándy mindig azt írta, hogy az irodalom, az nem aszpirin. Idegesít, amikor ilyesmit kérdeznek. Itt élek, naponta érzékelem, hetente átélem, hogy huszonöt év alatt mennyit romlott a helyzet, és engem íróilag ez foglalkoztat, ezekre a mindennapi jelenetekre vagyok kihegyezve, ezekre a sors-részletekre.

N. G.: Úgy tudom, eredetileg más volt a kötetben a szövegek sorrendje, aztán, mire elérte a végső verziót, megváltozott. Milyen volt az eredeti, és miért változott meg?

T. K.: Az eredeti verzióban néhány derűsebb novella előbb szerepelt, és a vége felé egyre komorodott a hangvétel. Dávid Anna szerkesztő azt mondta, hogy ő szerencsésebbnek gondolna egy nyitottabb szerkezetet, ahol van valami kiút, vészkijárat – tehát szerencsésebbnek érezné, ha a könnyedebb hangvételű és pozitívabb kicsengésű történetek inkább a második részben következnének. Ő az irányát fordította meg a dolognak. Én eredetileg valahogy azt gondoltam, hogy olyan sorrendben legyenek a novellák, amilyen a pusztulás iránya, vagyis haladjon úgy a könyv, ahogy a minket körbevevő világ zuhan szét, de aztán rá tudtam hangolódni erre a koncepcióra is, és szerintem sikerült érvényes szerkezetet kialakítani.

Fotó: Valuska Gábor

Sz. Cs.: Felmerülhet az az ötlet, hogy egy nagyobb formátumú szövegben ennek esetleg az okait feltárja, vagy egy-egy hasonló élettörténetet, amit ezek az apró képek rögzítenek, regényben is kibont?

T. K.: Az okait nem tudom és akarom feltárni, mert én nem szociológus és nem társadalomtudós vagyok. Különben meg ez kicsit olyan, mintha egy bonsai-kertészt arról faggatna, hogy titokban azért nem izgatják-e mégis jobban a mamutfenyők. Ki lehetne bontani, persze, hogy ki lehetne, de hát éppen nem az volt a célom a tárcákkal, hogy regényt írjak belőlük, merthogy az egy másik műfaj. Nem kibontani akartam, sőt, minél sűrűbbre húzni. A tárca éppen a kondenzáltsága miatt másfajta közelítést, másmilyen struktúrát és más kidolgozást igényel, egészen más az idővel való gazdálkodás, a belső lélegzetvétel. Nem úgy rak föl az ember egy tárcát a fejében, ahogy egy nagyobb próza szerkezetén kezd el, akár évekig, dolgozni: ott szépen lassan illesztgeti össze az elemeket, halad minden irányban, és megnézi, hogy mi hova passzolna, itt meg adott egy indulati-érzelmi ív, egy billenékeny, hihetetlenül könnyed szerkezet kevés pillérrel, és mindent, tényleg mindent el kell hagyni, aminek nincs tartófunkciója.

N. G.: Azt nyilatkoztad egyszer, hogy számodra különösen kedves, vagy valahogy testhez álló a tárca műfaja, gondolom, a léptéke, az ideje miatt...

T. K.: Igen, persze, méghozzá azért, mert én a költészet felől jövök, és érzem, hogy a tárca valami hasonló sűrítést igényel, mint a vers. Pont, mint a versnél, az az izgalmas, hogy hogyan lehet úgy kimetszeni pillanatokat, hogy az ember nem írja meg az előzményeket, hanem ráfókuszál a megfelelő részletre, keresi a képkivágást, a látványt, a mozdulatot, a dialógust, ami hordozza magában a nagyobb sztorit. És éppen nem kibontani akarja, hanem elkapni, a lehető legpontosabban rögzíteni.

Sz. Cs.: A tárca mint műfaj tekintetében van valaki, akit a mesterének tekint, akit szívesen olvas?

T. K.: A sűrítésben nagyon sokat tanultam Örkénytől. Íróilag fantasztikus, ahogyan ő lát, hogy nem meséli el a szereplői életét, csak megmutatja a környezetüket, vagy beszélteti őket. És nagyon szerettem Bächer Iván tárcái közül azokat, ahol a részleteket nagyítja ki. De ki ne felejtsem Spirót, a rövid novellákban lélegzetelállítóan sűrít, és nagyon bírom Keresztury tárcáit is, az önsajnálattal és öniróniával fűszerezett kis világvégi üzeneteit. És természetesen nagyon szeretem – hogy mondjak korábbi, klasszikus szerzőket is – Kosztolányi tárcáit, rövid karcolatait. És hát Móricz, persze, amikor kimegy a kis tirpákjaihoz, vagy megírja az öreg cipész bácsit.

N. G.: Amikor járkálsz az utcán, és szembejönnek a témák, látod, vagy megesik veled, akkor a fejedben megszületik a forma már, tehát akkor már ott körvonalazódik nagyjából, hogy mivé fog aztán válni, eszedbe jut, bevillan?

T. K.: Az ember ránéz, elrakja, hogy hoppá, ez érdekes, biztos jó lesz még valamire, de akkor, közvetlenül ott, a talált tárgy nem mindig mutatja meg magát. Nem derül ki pontosan, hogy hova illeszthető majd be, miféle történetet lehet belőle kihozni. Abban a formában lesz-e egyáltalán jó, ahogy találtad, vagy még át kell majd alakítani. Van olyan persze, hogy rögtön megírható valami, de azért az ritka ajándék. És megesik az is, hogy rácsodálkozom a látványra, érzem, hogy ha mondjuk, fotós lennék, akkor meg kellene örökíteni, de később mégse tudom használni. Mint az a szomorú munkásruhás bácsi. Ült a villamoson, olyan nyugdíjas vízvezeték-szerelőnek néztem, vagy valami ilyesminek, olyasvalakinek, aki kiszállási díj nélkül el-elvállal még egy csöpögő szifont vagy egy csőgörényezést, mert ingyen van már neki a villamos. Egy Gay Pride feliratú, szivárványmintás baseball-sapkában ült, nyilván turkálóban vette, és vélhetően fogalma sem volt róla, hogy mit visel. Annyira megesett a szívem rajta, és ugyanakkor olyan nevetséges is volt szegény azzal a műbőr táskájával, ahogy ott csücsült barátságtalan arccal. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mit üzen ezzel a felirattal, de lehet, hogy akkor meg levette volna, sőt, esetleg meg se érti, mit akarok... Akkor úgy képzeltem, hogy ez egy novella, de aztán rá kellett jönnöm, hogy túlságosan is az, mondhatni kész van, nincs dolgom vele. Fotó esetleg lehetne belőle. Ha a történet túl kerek, túl evidens, akkor nincs mit csinálni vele, akkor megírhatatlan.

N. G.: A novelláknak hol szemlélője, hol résztvevője az elbeszélő, azaz hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben beszéli el a történetet. Fontos választás, hiszen bármelyiket el lehet mondani kívülről is. Mi dönti el, hogy melyik narrátori pozíciót választod, azaz mennyire engeded közel magadhoz a karaktert, magát a történetet?

T. K.: Az alapanyag természete. Az egyes szám első személynek megvan az a varázsa, hogy azonnal intim kapcsolatot teremt az olvasóval és a személyesség illúzióját kelti, de a harmadik személy szerintem sokkal izgalmasabb megoldásokra ad lehetőséget. Ezek elsősorban technikai döntések, mert prózapoétikai szempontból mind a kettő lehet indokolt. Érdekes, hogy ezt említed, mert szóba került ma itt Bächer Iván neve, ő nagyon szerette az egyes szám első személyt, és egy idő után azonosították is az elbeszélővel, ami meg, ugye, nonszensz. Én szeretek ezzel játszani, de ismétlem, a harmadik személy szerintem többet tud, nagyobb távlatot képes teremteni.

N. G.: Régóta és rendszeresen írsz tárcát. Mi változott, finomodott vagy radikalizálódott a kezdetek óta? Milyen prózaírói belátásokra jutottál, változott-e a figyelem fókusza, az alkalmazott technikák?

T. K.: Igen, mindenképpen változott. Egyrészt puritánabb lettem, ami nem csak a rövidprózára igaz, vagyis nem a mondaton van a libidóm, hogy az milyen szép, hosszú, vagy ilyesmi, hanem inkább egyben látom az egész szerkezetet már az elejétől, és ahhoz képest engedem nekiiramodni az egyes részeket vagy fogom vissza másutt a szöveget. És ami még fontosabb, hogy kialakult bennem valami éberség, meglátom, hogy mi az alapanyag, ráérzek egy párbeszédben a történetre. Ehhez hozzátartozik a beszélgetés is: ha jól kérdezel és tényleg figyelsz, elképesztő történeteket kapsz az emberektől, ezt te is tudod.

Sz. Cs.: Van talán egy-két olyan történet a kötetben, ami talán nagyon régről jött elő. Nekem a Fanny és Alexander szúrt szemet, ami a Ceaușescu házaspár kivégzésének idején játszódik. Rá is csodálkoztam, hogyhogy éppen most került elő.

T. K.: Ezt akkor írtam, amikor a rendszerváltás huszonötödik évfordulója volt. Egyébként a történet dramaturgiája, az, hogy valaki berak egy kazettát, és a kazetta elején valami más van, az pontosan illeszkedik a könyv történeteinek a dramaturgiájába, vagyis hogy nem oda fókuszál a narrátor, ami a fő téma, és egyszer csak a periférikus látásába bekerül valami, ami nagyon sok mindent elmond a lényegről. Vagyis az elbeszélő körbelövi a tárgyát. Tehát nem az a történet maga, amit elkezdünk mesélni, hanem egyszer csak történik valami ott oldalt a képen, ami hirtelen maga lesz a sztori magja.

Sz. Cs.: A Huszonöt lépcső című szövegben pedig egy fiatal lányt látunk, ahogy fut a villamosra, és elindul egy asszociációs lánc, hogyan történne meg ez más városokban (Hágában, Lisszabonban, Bécsben, Prágában) – ezek nagyon pontos és hiteles képek voltak számomra. Felmerült bennem, hogy ezek szerint ön sokat utazik.

T. K.: Sokat utazom, de az persze más, utána is néztem egy-két dolognak, végig kellett gondolni a részleteket, nyilván. Volt, amiről volt személyes tapasztalatom, vagyis jártam már ott, de akkor is utána kellett nézni a helyszínnek, hogy pontos legyen. Érdekes különben ez a nőkhöz, egyáltalán, tágabban, a szexualitáshoz való viszony, valahogy ebben is érzek valami iszonyú frusztráltságot, tele vannak az emberek feszültséggel és indulattal. Egy kirúzsozott nőt az olaszok dögösnek találnak, a magyarok inkább irritálónak, nem? Nem gondolom persze, hogy másutt sokkal klasszabb dolog nőnek lenni, nem, ezt azért nem képzelem. Macedóniában például, amikor este a felolvasás után volt egy fogadás, és vállvetve megindultak a nagydarab macedon férfiak a tálakhoz, na, akkor azért érzékeltem, hogy nem csak a hatos villamoson gáz néha nőnek lenni. A múlt héten vettem egy mini hifitornyot, itt, egy közeli plázában. A régi elromlott. Nehéz volt a doboz, meg rondán esett is az eső, úgyhogy hívtam egy taxit. A diszpécser azt mondta, az áruház előtt van egy taxidroszt, ott várakozzak. Álltam az esőben, közben érkezett oda egy hihetetlen, illetve nagyon is hihető fickó bokáig tetkóban: egy teljesen kopasz, durván fölékszerezett gorilla. Vonszolta maga után a barátnőjét. Párducpompa, mondanám. Smároltak unottan az esőben, a pasas közben turkált a barátnő bugyijában. Megérkezett a taxi, behajoltam, hogy bemondjam a nevemet a sofőrnek. Erre a fickó hopp, betuszkolta a csaját a hátsó ülésre, és röhögve beintett az ablakon át, hogy én vagyok a Tóth Krisztina. A taxis nem vitatkozott vele, indított, mint a kisangyal. Le voltam bénulva, de közben meg micsoda ajándék egy ilyen figura. Elvitte a taximat, mint a szél, ott álltam a hülye dobozommal, és éreztem, hogy most akkor mi az őserdő közepén vagyunk, hogy ha nincs nálam fegyver, a testméreteimmel én itt esélytelen vagyok.

Sz. Cs.: És amikor annyi nehézséget gördít a világ, akkor hol vannak azok a kis szigetek, ahol az ember mégis békét talál?

T. K.: Az emberiség? Hát, azt én nem tudom. Az írás maga sziget. Amikor én ezt a fickót megírom, az maga a béke. Én akkor csinálom a dolgomat, vagyis a lehető legjobb dolog történik velem, érvényesen reagálok valamire, amire egyébként ott, helyben nem tudtam.

Sz. Cs.: Ötven szöveg van a kötetben – van-e ebben valamilyen számmisztika, van ennek valami jelentősége?

T. K.: Van. Az előző, Pillanatragasztó című kötetben huszonöt szöveg volt, azért, mert éppen akkor huszonöt éve kezdtem el publikálni, idén meg ötvenéves leszek. Eleinte, amikor elkezdtem rendezgetni ezeket az írásokat, akkor negyvenegynéhány szöveg jött ki, hogy jó, akkor rakjuk ki az összeset, és nézzük át újra. Vajon miért ne legyen akkor ötven? Annak már volna értelme, kapcsolódna valamihez. Soha nem véletlen egyébként sem a szöveg mennyisége, sem a sorrendje, a könyv egészének struktúrája. Maga a kompozíció is lehetőség arra, hogy valamit közöljek.

Sz. Cs.: Talán a gyerekkönyv még nagyobb teret enged a játékosságnak. Hogyan születnek a gyerekkönyvek, párhuzamosan a prózával és a versekkel például?

T. K.: Most, szeptember végén – október elején megint jön egy gyerekkönyv, ennek az lesz a címe, hogy Zseblámpás mesék. Ezeket még a fiamnak kezdtem el mesélni, de aztán nem írtam le őket. És jó pár történet újra felmerült bennem, amikor a kislányomnak meséltem esténként. A metróalagútban lakó százlábúról például úgy született a történet, hogy bámészkodtam a metrón ülve, és megláttam valamit. Ahogy kanyarodik a metró, vannak azok a kis gumiredők a hajlatban: na, azoknak olyan a vége, mint egy csizma. Este meséltem a kislányomnak, hogy lakik lent a metróban egy százlábú, és nappal, amikor alszik, le szokta rakni a csizmáit a metrókocsiba. Azt is lehetne mondani nyilván, hogy az a gumi azért van ott, mert akkor könnyebben veszi be a metró a kanyart, de én nem mérnök vagyok, hanem író. A lámpaegér című mese is még a fiamnak íródott annak idején, de már biztos nem emlékszik rá. A Százados úti óvodába járt ő is, és volt a zebra mellett egy széles villanyoszlop egy picike szerelőajtóval. Ez a kis ajtó mindig nagyon izgatta őt, mert épp gyerekmagasságban van. Azt találtuk ki, hogy ott lakik bent a lámpaegér, akinek az a feladata, hogy váltogassa a piros meg a zöld fényt, ami nagyon felelősségteljes munka. Ennek a könyvnek is Timkó Bíbor az illusztrátora, ahogy az előzőnek is. Nagyon szellemes rajzokat csinált, és én külön szeretem, ahogy a vizuális nézőpontot olyan hirtelen váltogatja.

Sz. Cs.: Most kaptunk egy drámarészletet is a Literára, Pokémon go címmel. Ez, ha jól tudom, a Rózsavölgyi Szalon felkérésére készül. Itt előbb volt az ötlet, és aztán...

T. K.: Előbb volt egy drámaötlet, már dolgoztam rajta, amikor váratlanul megkérdezte Zimányi Zsófi (a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője – Sz. Cs.), hogy nem volna-e kedvem írni nekik valamit a következő évadra. Akkor én már nekiálltam ennek a drámának, úgyhogy ez nagyon szerencsés pillanat, örömteli egybeesés volt. Addig egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz a sorsa a szövegnek, ha elkészül, de így mindent át kellett gondolnom. Az elején egy kicsit sokan voltak a szereplők erre a helyszínre, de közben megoldódott ez is. Nyilván fel fognak még merülni technikai problémák, hiszen ez egy elég sajátos adottságokkal rendelkező tér, ahol a nézők nagyon közel vannak a színpadhoz, de megoldjuk majd. Megnyugtató egyébként úgy dolgozni, hogy van már befogadó helye a készülő műnek.

Sz. Cs.: Már az alkotás közben van kapcsolat velük? Befolyásolja ez valamennyire a munkát, hogy lehet tudni előre, ki rendezi (Csizmadia Tibor), és lehet tudni a pontos helyszínt, ahol majd előadják?

T. K.: Tulajdonképpen eleve így készült, kamaradarab, kevés szereplős, ilyen szempontból nem a helyszín határozta meg azt, hogy hol fog játszódni. A szereposztásról még nem tudok szinte semmit. Illetve keveset. Vagyis nem adott színészre íródtak a szerepek, hanem bennem élő arcokra. Majd meglátjuk, kik lesznek ezek az arcok. Nagyon izgalmas.

Sz. Cs.: És mit lehet tudni a történetről?

T. K.: Mai történet, a mai Magyarországon. Egy középkorú házaspárt a látszólag jó szándékú, ám rendkívül dörzsölt szomszéd belerángat egy ingatlanügyletbe. A hülye nagymamán keresztül közel férkőzik a családhoz, a nagymama ráíratja valakire az ingatlanát, a házaspár meg azt hiszi, hogy ők fognak ebbe a házba valamikor beköltözni, vagy legalábbis gazdálkodhatnak vele. A nagymama a központi figura, ő mozgatja a szálakat és manipulál mindenkit, amíg csak hagyják. Sokszor van úgy velem, hogy egy adott szereplő indítja el bennem az egész cselekményt, ő hívja életre azután a többi szereplőt is. Amikor az Akvárium című regényemet írtam, akkor ez a központi figura a Klárimama nevű szereplő volt: annyira mondta a saját történeteit, hogy egy idő után észrevettem, ez már nem egy novella, hanem történetek sokasága, Klárimama életre kelt. A mostani színdarab esetében is nagymama figurája volt a kiindulópont. Amint elkezdtem írni, egyre több olyan figurával találkoztam, akikben felismertem a saját szereplőm bizonyos vonásait. Ez persze a munkadühtől, az intenzív befelé figyeléstől is alakulhat így, mindenesetre a továbbiakban már ők adták a mozdulataikat, a hangsúlyaikat, hogy egyre élőbb és teltebb legyen a figura.

N.G.: A cím honnan van?

T. K.: Van az a bizonyos telefonos játék, amit sokan ismernek. A középkorú házaspár férfitagja játék- és számítógépfüggő, és a történet egy pontján rákattan erre a játékra. Évek óta munkanélküli már, ül otthon egész nap a számítógép előtt és fészbukozik, aztán jön ez a telefonos játék, és akkor hirtelen járkálni kezd, egyre többet... Ami a család szempontjából nem sokat számít, pénzt továbbra se keres, de legalább nem a kanapén fekszik. Különben nem ennyire undorítóan szerencsétlen ám, vannak azért szerethető, de legalábbis mosolyogtató, kedves tulajdonságai is.

Sz. Cs.: Még beszéljünk pár szót a fordításokról is. Olvastam egy interjúban, hogy most ősszel jelenik meg egy francia költő, Guillaume Métayer verseinek a fordításából egy kötet, amit hárman jegyeznek. Hogyan került kapcsolatba ezzel a szerzővel?

T. K.: Elég sokat fordítok, most éppen egy szlovéniai workshopról érkeztem haza, ahol szlovén költőket fordítottunk egy hétig, Gaál Gabriella és Rudas Jutka voltak segítségünkre ebben. Tavaly Duncan Macmillan egy drámáját a Katona József Színháznak. Most Guillaume Métayer verseskötetén dolgozunk két másik szerzővel. Ő egyébként több magyar költőt fordított már franciára, kiváló, érdekes költő maga is. Úgy éreztük, itt az ideje annak, hogy annyi sok magyar szerző fordítása után ő is megjelenjék magyarul. Kemény István és Imreh András fordította a többi verset, fölosztottuk hárman egymás között a munkát. Guillaume kitűnően tud magyarul, úgyhogy Kemény Istvánnak ő készített nyersfordításokat.

Sz. Cs.: És a többi fordítóval összebeszéltek néha, van valami olyan visszatérő sajátossága a költészetének, ami fontos, hogy hasonlóképpen legyen átültetve?

T. K.: Láttuk természetesen a többiek fordítását. Mindhármunknak volt valami benyomásunk Guillaume-ról, és elképzeltünk hozzá egy magyar hangot. Remélem, a sokféle fordítás által megképződik majd ez a markáns hang. Nagyon jellemző, karcos, ironikus és frivol hang ez, és hát óhatatlanul ott van mindenkinek a saját vízjele is a fordításokon. Vagyis látom Imreh András fordításain az Imreh Andrásra jellemző fordítói megoldásokat, ami nem a hűség vagy hűtlenség kérdése, ezek szöveghű, szép fordítások, de bármilyen tartózkodó és alázatosan pontos is a fordító, egy-egy gesztusban tetten érhető a személyisége. És hát ne felejtsük el, hogy Imreh András és Kemény István költők, ami nagyon meglátszik a versfordításon, ihletetten könnyed és szellemesen originális minden soruk.

Sz. Cs.: Igen, azt hiszem, ez sokszor előfordul, hogy ha valaki ír is meg fordít is, akkor a két dolog stílusa konvergál. Az ön költészetére valahogy visszahat a fordítás?

T. K.: Biztos, hogy visszahat, a próza- és a versfordítás is. Sőt, én azt tapasztaltam, leginkább akkor, amikor az ember valamiért nagyon sokáig nem tud írni, vagy valamiért elvesztette a hangját, vagy van valami belső bizonytalanság... Ha például éppen befejezett egy nagyobb lélegzetű dolgot, vagy nagyon sokáig lakott egy szövegben, és annak vége van – akkor hirtelen keletkezik valami megfoghatatlan nyelvi űr, beáll valami bizonytalan, ideiglenes hangvesztés. Elég ijesztő különben, mert nem lehet tudni, hogy meddig tart és egyáltalán valaha vége lesz-e. Ilyenkor még nem alakult ki, hogy a következő, megírandó dolog milyen irányba akar, képes elmozdulni, merre van a kiút. Szerintem ezekben a szakaszokban a fordítás nagyon inspiráló lehet, mert kirántja a szerzőt ebből a belső pörgésből. Nem szorong, nem a saját kiüresedett, új alakot kereső mondatain pörög egyfolytában, hanem kénytelen ráhangolódni egy másik szerzőre, annak a belső ritmusát fölvenni, a lélegzetvételét adaptálni. Többször tapasztaltam azt, hogy ilyenkor, az intenzív fordítási munka közben váratlanul megérkezik az az ajándék szó, szókapcsolat, az az inspiráló impulzus, ami aztán beindítja ismét a belső hangot, elkezd beszélni megint az a megkukult írói én, ott legbelül, halkan. Aztán csak alakul valami új. Többször is átéltem már ezt. Például amikor Anna Gavaldát vagy Camille Laurens-t fordítottam. Munka közben váltam képessé rá, hogy én magam is valami újba fogjak. Ez a tavalyi drámafordítás is katalizáló erejű volt, mert volt már egy drámaötletem, de fordítás közben kezdett el megszületni az agyamban, hogy én milyen fajta mondatokat, miféle szerkezetet tudnék elképzelni. És itt, azt gondolom, segített az, hogy pont drámát fordítottam.

Sz. Cs.: Az ön műveit is fordítják idegen nyelvekre. Mik a tapasztalatai, milyen visszajelzéseket kap a külföldi olvasóközönségtől vagy szerkesztőktől?

T. K.: Sokfélét. Most például Szlovéniában, ezen az irodalmi fesztiválon odajött a török meghívott szerző, és kedvesen mondta, hogy ő nagyon szereti törökül a Pixelt, ami eléggé meglepett, és persze örültem neki. A Vonalkódot és a Pixelt több nyelvre lefordították, a Vonalkód tizenkét vagy tizenhárom nyelven megvan. Összesen huszonnégy könyvem jelent meg eddig idegen nyelven, most egy novellaválogatás jön a Nischen Verlagnál (bécsi könyvkiadó, amely magyar szépirodalmat jelentet meg németül – Sz. Cs.), de az nem egyetlen könyvnek a fordítása, hanem a Pillanatragasztóból és a most megjelent Párducpompából összeválogatott anyag. Azt tapasztaltam, hogy még azok a történetek is érthetőek, befogadhatóak és átélhetőek az idegen nyelvű olvasóknak, amelyekről azt gondolnánk, hogy speciálisan magyar történetek, itteniek a díszletek, és tulajdonképpen azt hihetnénk, hogy az emberi stupiditásnak és az öncélú, akár a saját érdekei ellenében is ható uralhatatlan gonoszságnak ezek a történetei hungarikumnak számítanak, de lám, rejtélyes módon pont ennyire ismerősek az idegen nyelvű olvasónak is. Kapzsiság, irigység, telhetetlenség, mohóság, öncélú gonoszság, helyenként szadizmus, árulás és sunyiság. Ez azért nem kapott mindig ekkora össztársadalmi dicséretet, mint amiben mostanság részesül, nem? És szerintem ezért is fontos ezeket a történeteket megírni. Nem minden talált sztori persze, nyesegetem meg alakítom, amit találok, de például azt a nénit, aki a vietnami eladót ugráltatja a Pörgettyű című írásban, azt itt láttam a Stadionok metrómegállónál, és rögtön éreztem is, hogy ő nagyszerű alapanyag, úgy ahogy van.

N. G.: És milyen könyveket várhatunk majd tőled, mik a tervek?

T. K.: Jön ez a gyerekkönyv, amiről már volt szó, és készül egy következő gyerekkönyv is, amit már korábban elkezdtem, de még két fejezet hiányzik belőle: egy bizonyos Murci cicáról szól a történet. Befejeztem a már említett, Pokémon go című drámát is – mostanában indulnak a próbafolyamatok, most alakul a szereposztás, ennek januárban lesz a bemutatója. És ezzel párhuzamosan, kisebb kihagyásokkal, dolgozom egy hosszabb prózán is. Ez az utóbbi már régebben összeállt a fejemben, de a dráma miatt aztán valahogy félbehagytam. Muszáj volt írnom a dialógusokat, így alakult. Amikor megszületett a nagymamafigura a képzeletemben, akkor éreztem, hogy ezt most nem lehet félretenni, mert itt van ez az öregasszony, és folyton mondja a magáét. Megszólalt, láttam, hogy kicsoda, hogy mozog, hogy beszél, milyen hangsúlyokkal, és tudtam, akkor most ezen kell dolgozni, nem lehet, nem érdemes félretenni, mert később már nem fogom tudni megírni, egész egyszerűen nem lesz már olyan fontos, elmúlik ez az intenzív késztetés. Ezt megtapasztaltam már máskor is, éppen prózai alapanyaggal kapcsolatban: hogy nem csomagolható el és vehető elő később a történet, vagy nagyon más lesz belőle. Hogy van egy belső víziója az embernek, egyszer csak megképződik valami, és akkor neki kell állni megcsinálni, különben megette a fene. Úgyhogy nagyjából most ezek a terveim. És persze írok azért verset is, de azt sokkal kevesebbet, az mindig véletlen ajándék, ha ahhoz jön valami sor.

(A közbevetett kérdéseket Nagy Gabriella tette fel.)

Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.