hirdetés

Tóth Krisztina: Én a jambikus giccshatárra járok napozni

2014. május 21.

Én a jambikus giccshatárra járok napozni, de költőileg ideát lakozom, Tandori óriási árnyékának hűvösében, és mindig itt rohannak át rajtam a legborzongatóbb, félálomban fogant ötletek. (Kísérletként: a Krisztinán.) Különben meg minden: minden kép. És minden kép kondenzált történet, kilóg a pillanatfelvétel alól a sztori, az élet, kilóg a sors, mint a leszakadt kabátbélés. - Író-olvasó találkozónk vendége Tóth Krisztina volt. 

hirdetés

Író-olvasó találkozó című sorozatunkban eddig Spiró Györgyöt, Háy Jánost, Grecsó Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát, Závada Pétert, Varró Dánielt, Darvasi Lászlót és Parti Nagy Lajost faggatták az olvasók - a velük készült interjúkat itt találják. A sorozat legújabb részében pedig Tóth Krisztina válaszolt olvasóink, Bíró Dezső, Demény Péter, Jakab Anna,  Janáky Marianna, Kardos Eszter, Paff a hűvösSzántó Kristóf és Tóth Bernadett kérdéseire.

Janáky Marianna: Ön a nehezen alkotó, sokszor a szövegnek nekifutó, azt újra és újra javító költő/író, vagy egy másik típusba tartozik, akinek a „papírra” rögzítés már könnyen megy, mert előtte szinte készre írta versét, novelláját fejben? Azt is szeretném tudni, hogyan alkot, önnél hogyan alakul az alkotás folyamata.

Nem választanám élesen külön a két típust, mert azt gondolom, hogy ha az ember hetekig, hónapokig formálgat fejben egy verset, és utána írja le, akkor ugyanannyi ülepedési időt hagy belül a szövegnek, mintha papíron vagy számítógépben javítgatná utólag. Nekem ritkán sikerül kész verset írnom, többnyire belenyúlok utána, változtatok ezt-azt. Ha elteszem egy hétre és friss szemmel ránézek, akkor utóbb biztosan elmozdítok valamit a szövegben. Ilyenkor, az írás utáni első öröm elmúltával sokkal inkább kiugranak a megoldatlanságok. Prózánál egy-egy kész mondat van a fejemben, egy-egy jelenet, de a szöveg mindig írás közben alakul. Ami különös: gyakran a nyitó- vagy zárómondat van meg leghamarabb, a formálódó, még képlékeny anyag kerete.

Jakab Anna: Cédulákkal, jegyzetekkel dolgozik? Van valamilyen füzet a zsebében, amibe a pillanatnyi benyomások vagy hangulatok gyűlnek?

Van egy fekete noteszom, de sokszor otthon felejtem, vagy nem találom, ezért fejben is tárolok alapanyagot. Ma a metrón jutott eszembe egy kétsoros, aminek az első sora sajnos nagyon hosszú volt, levágtam egy betűt róla bosszúból. Az ember egy ilyen noteszba annyi hülyeséget felír, el se hinné. Szavakat, beszélgetésfoszlányokat, jelenetvázlatokat. Néha idétlen rímötleteket is, pl. borosta - Baross tér, vagy álmodott szavakat, mint a hétrétmoraj. Olyan ez, mint a kacatos doboz, amiben a gördülőcsapágytól a celluxig együtt hányódik minden. Egyszer a legfurcsább, leghaszontalanabb apróság is megtalálja a helyét, csak ki kell várni azt a verset, novellát, amelyikbe éppen az a részlet, emlék, párbeszéd illik.

Jakab Anna: Az élmény közvetlen idejében vagy közvetlenül utána megkülönböztethető-e, hogy a vers vagy a próza irányába nyitnak utat?

Talán igen. A készülő versből néha nagyon kevés látszik. Felvillan az emberben valami: egy fél sor, egy dallam. Vagy egy különös hangzású szó. A próza többnyire egy jelenetből, szituációból, figurából indul.
És ha megvannak a pillérek, akkor meg lehet írni. A verset viszont tapasztalatom szerint nem. Ha az ember nekiveselkedik, hogy na, ezt most megírom, akkor az eredeti, sugallatos, talált résztől valahogy elválik a hozzáírt anyag. Vagyis a verset mindig ki kell várni.

Szántó Kristóf: Melyek azok a könyvek, amelyeknek a hatása kitörölhetetlen az életéből? Kapcsolódnak-e bizonyos fontos életszakaszokhoz?

Az én memóriám úgy működik, hogy sokszor nem az adott könyv cselekményére, szereplőire emlékszem, hanem arra az időszakra, amikor az adott művet olvastam. Arra a nyárra, télre, azokra a hangulatokra, szagokra, zugokra. És az olvasmány így összemosódik bennem annak az életszakasznak az egyéb emlékeivel. Proust az egyetemi könyvtárral és az esti szemináriumokkal, mert hideg téli napokon nem volt érdemes hazamennem a reggeli és délutáni órák között. Tonio Kröger a kamaszkoromat jelenti, a kínzó egyedüllétet és a világfájdalmat. Aranykor is volt: ötödik osztályos koromban Arany-balladákat tanultam. A Néró, a véres költő egy betegség alatt nyomta fel a lázamat. Mindig beköltöztem abba a szövegbe, amit éppen olvastam, és nem is jöttem elő onnan hetekig. Negyedik osztályos koromban kaptam egy vastag, kockás füzetet, és elhatároztam, hogy nosza, akkor én is írok egy könyvet. A gerincére, a piros textilcsíkra, fel is írtam a címét, de a történettel csak néhány oldalnyit sikerült haladnom, pedig még rajzoltam is az egyes bekezdések közé. Évekig rakosgattam a szekrényben, a befejezetlenség egyre keserűbb érzésével. Aztán egyszer belelapoztam, és a gyerekességétől elundorodva kidobtam. A nagyanyám könyvszekrényéből egy nyáron kivettem Zilahy Lajos Két fogoly című művét, és utána évekig pomponos nyúlszőrpapucsra vágytam, mert a titokzatos nőiességet testesítette meg. Hosszan sorolhatnám még az emlékeimet, mert erre a kérdésre nem lehet röviden válaszolni. Egyszer egy fiúba akkor szerettem bele, amikor felmentünk a szüleihez, és megláttam a faltól falig könyvespolcukat. El volt döntve a dolog. Inkább úgy felelnék, hogy általában a könyvek hatása kitörölhetetlen.

Szántó Kristóf: Kik lennének azok a magyar írók, akik már nincsenek köztünk, de akikkel, ha választhatna, feltétlenül beszélgetne? És mire volna kíváncsi?

Nem tudom, tényleg. Írhatnám azt, hogy Kosztolányi vagy Radnóti, esetleg Örkény, de nem írom. Elakadna a szavam. Azokkal beszélnék inkább szívesen, akikkel beszélhettem volna, de nem tettem, vagy beszéltem ugyan, de elmulasztottam nekik megmondani valamit. De erre már nincs esély.
Békés Pállal sokat társalogtam ugyan, de sose mondtam neki, hogy mekkora írónak tartom, és hogy szerintem remekmű a Chicago. Nem mondtam, mert az ember ilyeneket valahogy nem mond. Különben meg miért nem, de tényleg?! Lázár Ervinnel dedikáltattam ugyan a könyveimet, de nem adtam át neki, amit róla írtam. Ott volt nálam a lap, de valami idióta álszemérem visszatartott, és nem vettem elő a táskámból. Aztán meghalt, és sose olvashatta, pedig lehet, hogy örömet szereztem volna neki. Orbán Ottóval is szeretnék beszélni. Elmondanám neki, milyen sokat jelentett, amikor egyszer lelkesen felhívott, hogy olvasta egy versemet a Holmiban. Nagyon jól esett. Jóval később egy este a Radnóti Színház szűk átjáró folyosóján előttem toporgott egy sovány férfi, én meg siettem volna a vécére. Nagyon kellett pisilnem, és ideges lettem, hogy mit szarakodik ez az alak itt előttem. Legszívesebben félretoltam volna. És akkor megfordult, és kiderült, hogy a már súlyosan beteg Orbán Ottó próbálja megtenni azt a számára akkor már lehetetlenül hosszú utat hátra, a büfébe. Csak annyit mormogtam, hogy bocsánat, és kikerültem, égő fejjel iszkoltam a mosdóba. Tulajdonképpen még mindig lángol a fejem, azóta is. És ezt csak vele lehetne megbeszélni, mert ő adhatna feloldozást. Az ember annyi mindent elszúr, olyan rémesen tud viselkedni! Aztán bízik a következő alkalomban, azt képzeli, kap majd újabb labdát. Hát nem kap: akkor és ott kellett volna észnél lennem, és elmondanom, igen, akár feszülő hólyaggal is, alázatosan, hogy mekkora költő. Nemes Nagy Ágnest csak egyszer láttam az egyetem folyosóján. Nem mertem bemenni az órájára, se akkor, se később. Mire lehetnék kíváncsi? Mindenre vagy semmire. Halottakkal mit beszélhetne az ember? Babits vajon mit mondana az átkelésről, komolyan? Hogy nem is olyan nagy dolog a halál? Mit kérdezhetnék például Szabó Lőrinctől? Azt, amit ő a halott egértől, hogy mily kínok verték, milyen rémület? És a többiektől, akik a múltkor még itt voltak, aztán hopp, egyszer csak eltűntek? Simon Balázstól? És Borbély Szilárdtól, vajon mit? Hogy a költők miért magányosak attól, ami a létük? Kell? Kérdezni?

Paff a hűvös: Ír istenes verseket? Persze vannak korábbi verseiben erre a tematikára utalások, de van-e most, ebben az időszakban inspirációja effélékre?

Igen, bár én nem mondanám ezeket istenes verseknek. Még csak afféléknek se. Foglalkoztat a halál és az elmúlás gondolata, kínoz a test esendősége, mulandósága, mindaz, ami számomra átláthatatlan és megfoghatatlan. És maga az átkelés, igen, a transcendo.

Tóth Bernadett: Tervez-e regényt írni a közeljövőben, és ha igen, milyen témában?

Igen, szeretnék. Egyelőre csak az ötleteket gyűjtöm. Újra kicsi gyerekem van, ez nem kifejezetten kedvez a prózának (se). De legbelül már készülök a következő, nagyobb munkára. Csak gyűjtöm a levegőt, a lendületet. Várok. Témát nem tudok mondani, mert jelenetek formálódnak csak a fejemben, viszonyok, figurák. Most éppen novelláskötetet állítok össze, az utóbbi évek írásaiból válogatok. Hamarosan elkészül a kötet, ősszel meg is jelenik.

Paff a hűvös: Önnek szerteágazó a recepciója, mind a prózapoétikai szegmensben, mind a lírai diskurzus terén. Melyik kritikát és tanulmányt érzi a legtalálóbbnak a sok közül? Azokat, amelyekben heurékaélménye volt, azaz épp arra nem gondolt, amit kihámoztak a textusokból, de mégis van bennük valami, amitől Ön is jobban érti, amit csinál?

Azt hiszem, a kritika, a recenzió nem elsősorban a szerzőnek szól. Ha valaki komolyan veszi, amit csinál, márpedig ebből kell kiindulni, az mindig az adott anyag lehető legjobbnak gondolt verzióját adja ki a kezéből. Adott időszakban azt, és úgy volt képes megírni. Ha később rá is döbben valamire, biztosan nem akkor, amikor a recenziót olvassa. Minden pályán vannak kerülőutak, ezeket is meg kell tenni, de ha valaki belül tudja, mit szeretne, merre tart, akkor sokkal erősebb törvényszerűségek irányítják a munkáját, mint a pillanatnyi kedvező vagy kedvezőtlen visszajelzés. Amikor az ember ír, akkor – szerintem – nem tetszeni, sikert aratni vágyik, hanem a lehető legpontosabban kirajzolni a mélyben bontakozó szöveg körvonalait, szavakkal lefedni azt az érzelmi-indulati gomolygást, ami már maga a vers vagy a bontakozó próza. Vagyis teljes lényével, minden erejével befelé figyel. Dolgozni csodálatos. És külön öröm, ha az írói szándékot értő figyelem fogadja. Valami ilyesmit, ezt az értő figyelmet éreztem ezekben az írásokban is.
Jász Attila: Fonalvezetés (Tóth Krisztina költészetének alakulásához a Porhó-kötet kapcsán), Jelenkor, 2002. december.
Bodor Béla: Az ő szeme száraz. Nézni akar vele (Tóth Krisztina: Síró ponyva), Holmi, 2004. november.
Szilasi László: Emlékként tekinteni a jelenre (Tóth Krisztina: Magas labda), Élet és Irodalom, 2009. július 10.
Visy Beatrix: Hófehérke és egy darabka tenger (Tóth Krisztina: Akvárium), Holmi, 2013. október.

Janáky Marianna: Mit gondol arról, hogy egyre kevesebben olvasnak értékes szépprózát, hódít a lektűrnek felértékelt ponyva, legyen az akár 500-600 oldalas?

Hm, mit is gondoljak. Nyilván aggódnom kellene, de nem aggódom. Szerintem minden könyv megtalálja az olvasóit, és nem szabhatjuk meg embertársainknak, hogy miben leljék örömüket.
A fiatalok esetében én már annak is örülök, ha egyáltalán valamit olvasnak, komolyan. Különben meg nem hiszek abban, hogy a sok könyvnek álcázott vicik-vacak elveszi a teret a magas irodalomtól és elhódítja az olvasókat, mert akik a vicket-vackot veszik, azoknak úgysem tetszene más. Ez az utolsó mondat nyilván gőgösen hangzott, de becsületszavamra mondom, egyáltalán nem vetem meg azokat, akik ócska könyveket vesznek. (Bár lehet, hogy nem aggódni emiatt maga a gőg. Ki tudja?)

Bíró Dezső: Mit gondol arról, hogy a kortárs írók egyre inkább kiszorulnak a kulturális nyilvánosságból? Hol tudja magát ma megmutatni egy szerző, amikor már a nagy könyves áruházakban sem a minőség szerint van súlyozva a kínálat?

Igaza van, a könyvesboltokban feltornyozott téglalap alakú papírtárgyak többsége nem könyv, de ezen kár szomorkodni. Az emberek többsége azt tekinti írónak, vicc nélkül, akit már látott a tévében, és oda volt írva a feje alá, hogy ő egy író. Minden szakmának megvannak a maga médiabohócai (pszichológus, közgazdász, ügyvéd, stb.), ők folynak a csapból is, de ez nem olyan nagy baj, talán. Az igazi pszichológus azért nem nyilatkozik állandóan, minden fórumon, mert többnyire a pácienseivel van elfoglalva, az író meg otthon ül a fenekén és ír. Kérdezheti persze, hogy minek, ha senki sem tud róla, de szerintem nem ennyire kétségbeejtő a helyzet. Annak érdekében, hogy a könyv mégiscsak megtalálja az olvasóját, én is egyre több író-olvasó találkozót is utazást vállalok. Szerintem ennél többet maga a szerző nem tehet. A kényszeredett olvasásnépszerűsítő rendezvényeknek, ahol a költők tüzes karikákon ugrálnak át és hányják a cigánykereket, nem vagyok híve, mert félrevezeti a közönséget, és kínos helyzetbe hozza a szereplőket. Ráadásul azt az illúziót kelti, hogy a költők és írók mind laza, vicces fiúk és lányok, akik – mintegy mellesleg, amikor nem a zsákban futást művelik – regényeket, verseket fabrikálnak, hopplala. Nem mondom, hogy mindig mindent véresen komolynak kell lenni, de azt sem szabad elvárni a szerzőktől, hogy állandóan pörögjenek és sziporkázzanak, mert az írás mégiscsak magányos mesterség. Csend kell hozzá és nyugalom.

Paff a hűvös: Az ország mostani – szerintem – tragikus állapota ihlette-e közéleti vers megírására?

Én ezeket szívesebben nevezem közérzeti verseknek. Természetesen beszivárog a külvilág a sorok közé, de hiányzik belőlem minden mozgalmár lendület, nem kívánok senkit buzdítani, sem tettekre sarkallni, csak rögzíteni, amit magam körül látok. Ha elég pontosan sikerül megragadnom valamit abból, amiben élünk, akkor a vers hatni fog. De, hangsúlyoznám, azért nem mondom ezekre a versekre, hogy közéleti versek, mert egyik sem azért íródik, hogy egy adott vagy elképzelt közösség véleményének adjon hangot, vagyis nem a feltételezett hatás, hanem a belső feszültség, szomorúság, reménytelenség, esetleg harag keres formát bennük.

Kardos Eszter: Nagy port kavart a könyvfesztivál megnyitóján elhangzott Sofi Oksanent méltató beszéde. Milyen reakciók jutottak el önhöz, és mit szól hozzájuk?

A Magyar Narancsban olvastam Urfi Péter írását, és meglehetősen sok üzenetet kaptam a beszéddel kapcsolatban. Többnyire azok írtak, akik örültek, hogy a saját kétségbeesésükre és szorongásaikra rímelt a szöveg. Én arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy nekünk, magyar olvasóknak, irodalmároknak mi közünk lehet Sofi Oksanen műveihez. Az írónőt már sokan méltatták, és ezért nem csak az eddigi életmű erényeiről szerettem volna beszélni, hanem arról, hogy egészen más történelmi kulisszák között vajon mi hat ránk ilyen elemi erővel.

Demény Péter: Buta kérdés, tudom. Mégis érdekelne, honnan-hogyan ezek a gyönyörű képek, mintha csak úgy odavetve, mesélve, áradóan, mégsem giccsesen? Hogy ellenőrzöd az áradást?

Kedves Péter, köszönöm kérdésed. Nem tudom, a versre vagy a prózára gondolsz-e. Feltételezem, hogy inkább a versre, mert a prózám szerintem a legkevésbé sem áradó, inkább szikár, én legalábbis erre törekszem. A versben sokszor van nagyobb lendület, ahogy te mondod, áradás, de írás közben – hiszen te is tudod – az ember egyszerre igyekszik szabadjára engedni és vissza is fogni a verssorokat előrelendítő energiát. Érzékeny egyensúly ez. Én a jambikus giccshatárra járok napozni, de költőileg ideát lakozom, Tandori óriási árnyékának hűvösében, és mindig itt rohannak át rajtam a legborzongatóbb, félálomban fogant ötletek. (Kísérletként: a Krisztinán.)
Különben meg minden: minden kép. És minden kép kondenzált történet, kilóg a pillanatfelvétel alól a sztori, az élet, kilóg a sors, mint a leszakadt kabátbélés.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.