Azt, hogy rászoktam az altatóra, csak abból a rémületből vettem észre, amit akkor éreztem, amikor elfogyott. Vágytam az álomtalan, zuhanó alvásra. Hetek óta a legvalószínűtlenebb képek gyötörtek, a rövid fél- éber pihenésekből verejtékező testtel riadtam fel.
    Nappalonként pedig, már tiszta tudattal, képtelen voltam megszólalni. Mintha nem levegőben, hanem víz alatt tátognék, nem tudtam kimondani a fejemben megképződő szavakat.
    Aztán a villamoson egyszer csak meghallottam a hangom. Egy ősz hajú nő szájából jött. Nem láttam az arcát, csak a szürke kabátját és a kapaszkodó kezét, de nem volt kétség, az én hangomon beszélt. Átfurakodtam a tömegen, és utána eredtem, amikor leszállt. Egy ideig mögötte haladtam a körúton, aztán egy piros lámpánál átment és szem elől tévesztettem. De végre nyomon voltam: tudtam, hogy álmatlanságom és némaságom az ő cselvetésének következménye és ha elég kitartóan keresem, meg fogom találni azt a nőszemélyt. Nem sokkal az előbbi eset után, amikor már sejtettem, hogy a városban utazgatva fogok a nyomára akadni az illetőnek, bekapcsoltam a rádiót. Mindig tejeskávét szoktam reggelizni, most is ott ültem az asztalnál a kávémmal meg a zsömlémmel, amikor a riporter bejelentette, hogy egy piacról következik tudósítás. Megkérdezik a vásárlókat az év eleji áremelésekről. Éppen nyeltem volna le a kifli végét, amikor meghallottam a rádióban a szürke kabátos nőt a hangommal. Teljesen nyíltan, minden szégyenérzet nélkül beszélt, nyilván nem is sejtette, hogy közvetíti őt a rádió és én meghallgatom. Több se kellett, azonnal leírtam a műsor számát, mert előzőleg a hallgatóknak is mondták, hogy bátran telefonáljanak be, és mondják el, hogy őket hogy érinti az élelmiszerárak emelkedése. Beütöttem a számot, fel is vette egy kedves hölgy. Már akartam mondani neki, hogy az az előbbi nő az én hangomat használta, már éppen belefogtam volna, amikor éreztem, hogy megint csak tátogok, a hölgy meg a vonal túlsó végén hallózik, aztán leteszi. Hát persze.


Hogy is mondhattam volna el ezt az egészet, ha egyszer a saját hangom nincs nálam. Nem baj, írtam egy levelet a műsorba, feltártam előttük a teljes igazságot. A levél másolatát ajánlva elküldtem a rendőrsége.
    A múltkor, amikor rátámadtam arra az öregasszonyra, nem volt igazam. De hátulról tényleg hasonlított a szürke kabátosra, azért vetettem rá magam, azért nyúltam bele a szájába. Aztán amikor kiáltozni kezdett, rögtön rájöttem, hogy tévedtem. De nem tudtam elmagyarázni, csak leírni, hiszen nincs hangom. Tegnap válaszoltam ugyan pár szót az orvosnak, de az se a saját hangom volt, egy fiatal nővérkétől vettem kölcsön. Sose tennék olyat, hogy megőrizzem, tudom, milyen érzés az. Inkább hallgatok.
    Ketten vagyunk egy kórteremben, mellettem egy süketnéma nő fekszik. Nem hallja magát, ezért mindenféle zörejeket csinál a szájával, meg orrhangon nyög. Iszonyú. Biztos ezt is kitervelték, hogy összezárnak egy ilyennel. Altatót nem adnak, egész éjjel fönt vagyok, ha meg véletlenül sikerül elaludnom, mindig ugyanazt álmodom. Azzal a szürke kabátos nővel dulakodunk egy barlang szájában. Nem látom az arcát. A barlang szája valahogy az én szám, az én torkom. Próbálom ott a mélyben az idegentől visszavenni a hangom. De sose sikerül, mindig felébredek, olyankor kiáltani kellene, de nem megy. Nem megy.

Fotók: Valuska Gábor