hirdetés

Totth Benedek: Amikor a spin-off csóválja a kutyát

2017. augusztus 24.

Az önmagát megtaláló Walter White simán eltakarított bárkit, aki az útjában állt, Jimmy azonban – legalábbis eddig, a harmadik évad végéig – képes visszatalálni a helyes útra, még ha néha úgy tűnik, hogy viszonylag tágan értelmezi a helyes út fogalmát. – Ördög a részletekben sorozatunkban Totth Benedek a Better Call Saulról írt.

hirdetés

Az igazság az, hogy nem kicsit könnyebbültem meg, amikor Walter White Ozymandiásszá válva eltűnt a képernyőről, és véget ért a Breaking Bad öt évadon át tartó nyomasztása.


Vince Gilligannek sikerült egy egészen extra mutatványt összehozni: úgy ültetett le rengeteg embert – na, jó sorozatjunkie-t – a képernyő elé, hogy közben a kritika is a vállára vette a metamfetamin-guruvá átvedlő kémiatanár ultraerőszakos meséjét. A Breaking Bad kultsorozat lett, ami nem kis teljesítmény figyelembe véve a tévésorozatok aranykorának elképesztő dömpingjét (2015-ben, amikor a Better Call Saul indult, több mint 350 új vagy új évaddal jelentkező tévésorozat futott az amerikai tévécsatornákon). Gilligan nyilván tudatosan ment szembe az árral, megszegte a kreatív írásról-forgatókönyvírásról szóló – elsősorban angol nyelvű – szakirodalom egyik alapszabályát, és bebizonyította, hogy egy eszelős és amorális rohadékból is lehet főszereplőt csinálni. (Természetesen nem Gilligan találta fel a spanyolviaszt, a dobogó tetején nagy a tülekedés. Elég csak Tony Sopranóra gondolunk, a Maffiózókból). Így aztán Walter White a 2010-es évek trendjeit hajszállal megelőzve a fehér antihősök korának emblematikus alakja lett.

A prequel-készítés valószínűleg nem tartozik a tévésorozat-írás leghálásabb műfajai közé. Eleve mekkora baromság úgy elmesélni egy viccet, hogy akik hallgatják, ismerik a poént. Ráadásul egy prequel/sequel/spinoff esetén az elvárások is sokkal több irányban működnek: azoknak is meg kell felelni, akik rajongtak az eredeti sorozatért, és azoknak is, akik nem ismerik azt. Tehát egyszerre kell egy önmagában is koherens történetet elmondani úgy, hogy koherens maradjon a sorozattal, amiből kinőtte magát.

Ha valami ekkorát durran, mint a Breaking Bad, nyilván felmerül a gyártó tévécsatorna részéről az igény a végtelenített folytatásra. Vince Gilligan és alkotótársai bölcs önmérsékletet tanúsítva talán csak egy évaddal nyújtották tovább a kelleténél Walter White Heisenberggé válásának történetét. Sajnos elég kevés az olyan rendszeren kívüli alkotó, aki megteheti, hogy addig dolgozzon egy-egy sorozaton, amíg van mondanivalója. A Breaking Bad sikere után Gilligan rövid kitérőt tett: a csalódást okozó Battle Creeket nem meglepő módon egy évad után leállítottak. Majd újult erővel tért vissza abba a világba, ahol igazán elemében érzi magát: Új-Mexikó, Albuquerque poros kertvárosi nihiljébe, ahol manikűr-pedikűr szalonok, olcsó motelek és (zug)ügyvédi irodák adják a hátteret, na meg persze a parkolók, gyorséttermek és lerobbant raktárak nem-helyei.

Az előzmény spin-offban jó érzékkel választották ki a Breaking Bad legösszetettebb és legizgalmasabb mellékszereplőit, elsősorban természetesen Jimmy McGill/Saul Goodmant (Bob Odenkirk) és a hallgatag ex-zsaru/félalvilági problémamegoldót, Mike Ehrmantrautot (a sziklaarcú Jonathan Banks minimális eszközökkel építi fel a karaktert, mintha folyamatosan egy rendőrségi fotózáson venne részt, alakítása mégis fényévekkel veri a szintén kevés arckifejezéssel dolgozó kollégákat, mint például Bruce Willis vagy Sylvester Stallone). A válogatás szempontja talán az lehetett, hogy ne csak a drámát, hanem a humort emeljék át. És az új szereplőkkel is elégedettek lehetünk. Főleg, hogy végre sikerült a történetbe egy erős – és közhelyektől mentes – női karaktert írni (a Rhea Seehorn alakította ügyvédet, Kim Wrexlert). A Better Call Saul első három évada ezeket a kapcsolatokat járja körbe, ebből fakadnak a legfontosabb konfliktusok. Elsősorban Jimmy és bátyja, a zseniális, ám végtelenül arrogáns sztárjogász Chuck McGill (Michael McKean) finoman szólva ambivalens kapcsolata. Chuck képtelen elfogadni, hogy az öccse szintén jogászi babérokra tör, és hiába van egy különleges pszichoszomatikus betegség miatt teljesen kiszolgáltatva Jimmynek, mégis minden erejével igyekszik keresztbe tenni neki. (Szeretném, ha a leírás alapján senki sem asszociálna egy rosszul sikerült Dallas-klónra.) Jimmy legfőbb vágya és cselekedeteinek mozgatórugója, hogy lenyűgözze a bátyját, vagy legalábbis kivívja elismerését. Bár nem szimpatikus, ahogyan Chuck a sziklaszilárd morális magaslatról megítéli öccsét, de azt el kell ismerni, hogy Jimmy nem mindig választja a jogtiszta utat. Ha a barátnőjének akar leakasztani egy új klienst, simán bevállal nehezen megmagyarázható megoldásokat, ha pedig komolyabb problémákba ütközik, még ennél is sötétebb vizekre evez – miközben látjuk, hogy ő maga is pontosan tudja, mikor lépi át a határt.

Az eredeti sorozattal való hasonlóságok azonban nem merülnek ki a szereplőválasztásban és a helyszínekben. Bár ezúttal is egy fehér férfi antihőst választottak, akit ráadásul korábban már megutálhattunk, a végeredmény mégis egészen más lett. Egyszerre mélyebb és viccesebb. Hiányzik ugyan belőle a Breaking Bad brutalitása és epikussága, de nincs benne semmi alibizés. És mindezt úgy sikerült megoldani, hogy megtartották az eredeti sorozat számos erényét. Például a fényképezést – a táj itt önálló szereplő, mintha egy jobban sikerült McCarthy-regény tájleírásait fényképezték volna le; a beállításokat – egy screenshot alapján is fel lehet ismerni a sorozatot; a komótos tempót, amiből nem hiányzik a feszültség – az egyik rész elején kb. tíz percig nézzük, ahogy Mike megpróbál kibuherálni egy jeladót a kocsijából, és nem unjuk meg, én nem untam; és a zseniális párbeszédeket.

Saul Goodman születése:


Az első évad egyenetlenségei után a sorozat rátalált a helyes irányra. Azóta kitartóan halad a Breaking Bad koromsötét univerzuma felé. Az egyre durvább epizódok azonban eddig még nem érték el azt a tónust, amihez az előzménysorozatban hozzászokott a szemünk. Az önmagát megtaláló Walter White simán eltakarított bárkit, aki az útjában állt, Jimmy azonban – legalábbis eddig, a harmadik évad végéig – képes visszatalálni a helyes útra, még ha néha úgy tűnik, hogy viszonylag tágan értelmezi a helyes út fogalmát. És miközben közeledünk (szándékosan nem rohanunk) a szakadékhoz, egyre inkább úgy tűnik, hogy a Better Call Saul felnőtt a Breaking Badhez. Azt az első pillanattól fogva tudtuk, hogyan végzi Saul Goodman, de közben fontosabb lett az a kérdés, hogyan jut el a végzetéig, és milyen árat kell majd fizetnie a metamorfózisért.

Totth Benedek

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.