hirdetés

Totth Benedek: Holtverseny

2014. november 3.

A kötélen lógok. Belevág a hónaljamba, de csak akkor érzem, ha direkt arra figyelek. Néha jól esik ez az éles fájdalom, amit az izomba vágó műanyag okoz. Visszarángat a valóságba. - A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek Totth Benedek új könyvében, amelyből most részletet ajánlunk.

hirdetés

 

Totth Benedek: Holtverseny
részlet 

Sashával és Jennával álmodtam, aztán harmadiknak beszállt Stoya is, asszem, legalábbis az egyiküknek szőrös volt a muffja. Egy bazi nagy baldachinos ágyon témázgattunk, amikor berontott a szobába egy fekete dobermann, kábé akkora lehetett, mint egy póniló, megállt az ágy előtt, és vicsorgott meg ugatott, de ez igazából csak a feje mozgásán látszott, mert teljesen néma volt minden. Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, de aztán beparáztam, hogy beleharap a seggembe, és menekülni kezdtem. Kiugrottam az ablakon a sötétbe, és egy szurokkal teli medencébe zuhantam, de azt a kurva kutyát nem bírtam lerázni. Ráadásul hiába kapálóztam, sehogy se bírtam partra evickélni. Halálfélelmem volt, de frankón, aztán amikor már tényleg nem maradt semmi levegőm, felriadtam. Csuromvíz volt a lepedőm, és úgy ziháltam, mintha lefutottam volna egy maratont. Lerúgtam magamról a takarót, pár másodpercig csak pislogtam a sötétben, aztán felkapcsoltam a villanyt. Nem bírtam visszaaludni. Hajnalig kapcsolgattam a tévét. Megnéztem egy kötözős pornót, egy Chuck Norris- thrillert, meg egy dokumentumfilmet Churchillről.

Tegnap kaptam egy karót matekból, ez volt a harmadik a félévben. A gömb térfogatának számítását vettük, amiről persze eszembe jutottak Kacsa anyjának gigantikus mellei, úgyhogy nem bírtam megjegyezni semmit. A köcsög Lázár meg látta, hogy tök homály vagyok, és kihívott felelni. Az esélytelenek nyugalmával mentem ki a táblához, gondoltam, gyorsan túl leszünk rajta, de a rohadék vagy tíz percig szívatott, mire hajlandó volt bevarrni a dekket. Ha meg kéne húznom valamelyik haverom anyját, tuti, hogy Kacsa muterját kapnám el. Telenyomatta szilikonnal a dudáit, nagyobbak lettek, mint a földgömb a földrajzszertárban, meg csináltatott magának szopós szájat is. Nem gerjedek a MILF-ekre, de azért azt el kell ismerni, hogy ő a legjobb bringa, akit ebben a kategóriában ismerek.

Nem nézek az órára, tudom, mennyi az idő. A fejemre húzom a takarót, mindjárt bejön anyám, hogy felébresszen. Kikászálódom az ágyból, felöltözöm, és kipakolom a táskámat. Nem érdekel az órarend. Bepakolom a táskámba a maradék füvet, fél csomag King Size cigipapírt, rápakolok pár tankönyvet, hogy ne látsszon.

A faszom se megy ma suliba.

 

A medence szélén állok. A borotvaéles reflektorfény széthasogatja a víztükröt. A hullámok árnyéka kirajzolódik a medence alját borító fehér csempén. Mint az idegsejtek hálózata. Számítógépes grafika. A visszhangos medencetér kivilágított cseppkőbarlang. Öszszemosódó hangok. Csobogás. Sípszó. Kiabálás. Felhúzom a szilikonos úszósapkát. Könnyen feljön, anyám nem felejtette el behintőporozni. Nyálat gyűjtök, beleköpök az úszószemüvegbe, a páramentesítő fólia nem ér semmit. Kiszívom a hideg nyálamat, és leköpöm a rajtkövet. Még egyszer beleköpök, kinyalom, kiszívom a nyálat, beleköpöm a túlfolyóba. Bekötöm, kikötöm, aztán újra bekötöm a gatyámat. Húzom az időt. Megigazítom a farkamat. Leguggolok, beledugom a lábfejem a vízbe, aztán lelocsolom magam, és beugrom a medencébe. Minden elcsendesül, csak ez a hideg bugyogás. Sokan vagyunk a vízben, mégis olyan, mintha egyedül lennék.

Bemelegítés: négyszáz gyors. Utána tízszer kétszáz vegyes, kettő negyvenre. Beállok Kacsa mellé, a farvizére. Húzatom vele magam. Ha sikerül eltalálni a távolságot és a ritmust, olyan mintha sífelvonóval mennél. Az utolsó bukónál elrugaszkodom a falról. Úgy fordulok, hogy lássam, mennyi köztünk a távolság. Többet tartalékoltam, a végén könnyen lehajrázom. Az utolsó pár méteren már lassítok, de vigyázok, nehogy visszaelőzzön. Mire beér, veszek néhány mély levegőt, nem lihegek, kifejezéstelen arccal nézem Bandibát, aki stopperrel kezében üvölti az időket, azt akarom, hogy Kacsa lássa, alig várom, mikor ér véget a pihenő. A pihenő sosem elég hosszú.

Bandibá a sípjába fúj. A következő kétszázon ugyanezt játszom. Kacsa fárad, amitől még jobban felpörgök. Érzem, milyen könnyen le tudom nyomni. Bekerülünk egy spirálba. Őt frusztrálja, hogy nem bírja tartani a tempót, engem meg feldob, hogy befeszül. De Kacsát sosem szabad lebecsülni. Senkit sem, de Kacsát nagyon nem. Vert helyzetből is bármikor fel tudja szívni magát, ha bekattan. Becsapunk a célba. Most csak pár tizedet adtam neki. Felélesztem benne a reményt, hogy utol tud érni. Maradt még bennem tartalék, de most már én is fáradok. Még háromszor kétszáz. Az utolsón majdnem megfog. Szinte egyszerre csapunk be. Bandibá ugyanazt az időt mondja, pedig tudom, hogy legalább öt tizeddel lenyomtam.

A kötélen lógok. Belevág a hónaljamba, de csak akkor érzem, ha direkt arra figyelek. Néha jól esik ez az éles fájdalom, amit az izomba vágó műanyag okoz. Visszarángat a valóságba. Nem hagyja, hogy beleengedjem magam abba a nyúlós fáradtságba, amibe egy keményen meghajtott sorozat után kerül az ember. Leveszem a szemüvegemet. Kacsa flegma arccal kapaszkodik a medence szélébe. Hiába próbálja eljátszani, hogy lazán úszott, tudom, hogy kihajtotta magát. Az arcszíne elárulja. A kötélbe kapaszkodva lebegek, úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy együtt úsztunk. Belehugyozom a vízbe. Lazább edzésre számítottam, mindjárt itt az ifi ob. Bandibá biztosan tudja, mit akar, neki van papírja róla. A csajok is beérnek a célba. Meg sem állnak, Bandibá már lebassza őket. Jól megsértődnek, valamit nyafognak, nem hallom, mit, de nem is érdekel, aztán lassan a létrához lebegnek, kimásznak a medencéből, és pofákat vágva leülnek a padra. Zolika odamegy hozzájuk. Kimászom a vízből, fél lábon ugrálok a medence partján, előbb a jobb, aztán a bal lábamon, hogy kirázzam a vizet a fülemből. Kíváncsi lennék, a paralimpikonok hogyan csinálják. Mármint a lábatlanok. Tuti, hogy többször van fülgyulladásuk, mint nekünk. Elindulok a padhoz. Zolika megint Nikire nyomul, de a csaj továbbra sem hajlandó tudomást venni róla. Hiába beszélek a hülyegyereknek.

 

 

 

Totth Benedek: Holtverseny

„Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz."
- Dragomán György

 

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Totth Benedek: Holtverseny, Magvető Kiadó, 2014., 248 oldal, 2990 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.