hirdetés

Totth Benedek: Érdemes bevállalni a kockázatot

2017. december 15.

Persze amikor ilyen szövegeket írsz, a tűzzel játszol, viszont nekem az a tapasztalatom, hogy ha nem játszol a tűzzel, akkor a szövegek sem működnek igazán. Lehet, hogy ez önsorsrontás, de érdemes bevállalni a kockázatot. – Totth Benedeket Seres Lili Hanna kérdezte második, Az utolsó utáni háború című regénye apropóján.

hirdetés

Félíró, negyedíró, „magam sem tudok íróként tekinteni magamra" – a nagyon nagy sikerű első kötetet (Holtverseny, 2014) követő frissen megjelent, szintén pozitív fogadtatású második kötet (Az utolsó utáni háború, 2017) után hogy állsz ezekkel a korábbi kijelentéseiddel? Ha most nem, vajon mikor jön el az a pont, amikor íróként fogsz tudni tekinteni magadra?

Olyan sokáig rejtegettem ezt az írói énemet, hogy még mindig furcsa érzés kimondani. Lehet, hogy azért vagyok ilyen óvatos, mert még nem hiszem el. És azt sem tudom, hogy lesz-e olyan pillanat, hogy nyugodt lélekkel tudok majd íróként tekinteni magamra. Ez nincs összefüggésben azzal, hogy hány könyvem jelent meg. Igazi írónak csak rövid ideig szoktam magam érezni, mert újra meg újra rá kell jönnöm, hogy milyen keveset tudok erről az egészről, és persze az is felmerül bennem, hogy tudok-e majd valaha eleget. Lehet, hogy ezt el is kéne engedni lassan. Persze, ha a dolog gyakorlati oldalát nézzük, akkor azért egyszerűbb a helyzet: az utóbbi pár évben egyre több időt töltök írással, és kevesebbet minden mással. Szóval igazából talán mégis író vagyok.

Fotók: Bogdán Réka

Az első regényen tíz, a másodikon egy-másfél évig dolgoztál. Hogy nézett ki ez a két teljesen más léptékű alkotási folyamat?

A Holtverseny nagyjából tíz év alatt készült el, de nettósítva azért jóval kevesebb idő kellett, hogy megírjam. Ha lemérnénk stopperrel, talán két-három év jönne ki végeredménynek, de persze a regény megírásához azokat az időket is hozzá kell számolni, amikor az ember nem ír, nyűglődik, újraír, gyűlöli a kéziratát, átír, vagy éppen kidobja, amit addig írt. A második regény tényleg gyorsabban elkészült, de az is igaz, hogy közben nem fordítottam le ötven regényt, és ha ehhez még hozzászámolom azt az időt, amit további két félbehagyott kézirat megírásával töltöttem, kijön a nettó másfél év, három évre elosztva. De ha nem pusztán a matek felől közelítjük meg a dolgot, akkor tényleg azt tudom mondani, hogy az új regény születése eggyel komplikációmentesebben zajlott. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a Holtverseny fogadtatása nagyon jó volt, ami elég nagy lendületet adott. A második regény-para tényleg létezik, ahogy a harmadik, negyedik stb. regény-para is, gondolom, nekem is voltak álmatlan éjszakáim, hogy be tudom-e valaha fejezni a regényt, főleg, hogy ez volt a harmadik kísérlet, de belerokkanni azért nem rokkantam bele, gondolom, mert nagyon szeretek írni. Igazából talán az hiányzott a legjobban, hogy titokban dolgozhassam a kéziraton. Az nekem nagyon jó érzés volt az első könyvnél, hogy csak néhány barátom tudott róla, hogy írok.

Beleengedés – ezt a kifejezést több interjúban is használtad alkotói módszeredre. Arról is beszéltél, ami bennem is felmerült olvasás közben: hogy milyen fájdalmas és nyomasztó volt beleengedni magad a Holtverseny kíméletlen világába. Más módon ugyan, de a kíméletlenség, kietlenség, brutalitás Az utolsó utáni háborúban is elég intenzíven ott van, hasonlóan megviselt ez is írás közben? Hogyan lehet lelkileg lezárni magadban egy-egy ilyen szakaszt, kilépni ezekből az univerzumokból?

A Holtversenynél vakon repültem, fogalmam sem volt, mit csinálok, sokáig tartott, mire leesett, mivel jár egy ilyen szöveg megírása, hogy mi történik az emberrel írás közben. Többször abba kellett hagynom a munkát, és nem csak kényszerűségből a fordítások miatt, hanem azért is, mert nagyon lehúzott a regény világa. Eleinte nem is kapcsoltam össze ezt a két dolgot, a regényírást és a hangulatváltozásokat. Egy idő után meg az lett nyomasztó, hogy nem tudtam, képes leszek-e befejezni valaha. De aztán mégsem hagyott nyugodni a dolog, nem tudtam elengedni a szöveget. Kicsit úgy voltam vele, mint a sorban állással, minél tovább toporog az ember a pénztár előtt, annál nehezebben hagyja ott a sort. Persze amikor ilyen szövegeket írsz, a tűzzel játszol, viszont nekem az a tapasztalatom, hogy ha nem játszol a tűzzel, akkor a szövegek sem működnek igazán. Lehet, hogy ez önsorsrontás, de érdemes bevállalni a kockázatot. Nem valószínű, hogy valaha könnyed strandkönyveket fogok írni. Eddig két regényt fejeztem be, és ez mindig ambivalens érzés, egyrészt örül az ember, hogy megírta, hogy kész van, hogy megjelenik, másrészt bennem ilyenkor keletkezik egy űr, amibe sunyi módon betolakodik valami nyugtalan szomorúság, ami addig tart, amíg megtalálom a következő regény témáját. Akkor tudom végleg lezárni az előző könyvet.

És mennyire volt nehéz végig fenntartani az elbeszélő nihilista hangnemét? Illetve milyen volt „levedleni" az előző szöveg intenzív szlengjét, átlényegülni erre a „szelídebb" beszédmódra? Olvastam, hogy harmadik próbálkozásra sikerült rátalálnod.

Megtalálni sokkal nehezebb ezeket az elbeszélői hangokat, mint fenntartani őket. Ez az egyik legfontosabb kérdés. Hogy egy ötletből lesz-e valamilyen szöveg, elsősorban ott dől el, hogy sikerül-e megtalálni a nyelvet. Ha érzem, hogy a szövegnek van húzása, akkor már csak írni kell. Ez a kedvenc részem, amikor bele lehet feledkezni az írásba. De a hang megtalálásáig sokat szoktam kísérletezni. Persze ez nem azt jelenti, hogy amit leírok, az készen van. Rengeteget szöszmötölök a mondatokkal, szavakkal, de sokszor még így is hajmeresztő dolgok maradnak benne a szövegben. Ezért jó, ha az ember szigorú és alapos szerkesztőkkel dolgozhat. A Holtversenyt Krusovszky Dénes, Az utolsó utáni háborút pedig Babiczky Tibor tette rendbe, nagyon hálás vagyok nekik. Mindkét regénynek egy-egy névtelen fiatal fiú az elbeszélője, ez valahogy így alakult, eredetileg nem akartam megint kamasz elbeszélővel dolgozni, úgyhogy amikor megszólalt ez a másik fiú, próbáltam más hangot találni neki. Néha úgy érzem, a Holtverseny harsány, trágár nyelve elnyomja a regény többi aspektusát, ezért is próbáltam ezúttal valami szelídebb hangot találni. De talán nem csak annyi különbség van a két szöveg között, hogy az új regény elbeszélője kevésbé mocskos szájú. A Holtverseny megjelenése után voltak gyenge pillanataim, amikor arra gondoltam, minek változtatni a bevált recepten, aztán rájöttem, hogy ez igénytelenség, magammal meg az olvasókkal sem tehetem meg, hogy még egyszer elsütöm ugyanazt a poént.

Egy 2014-es interjúdból idézek: „Ma már nem elég halkan szólni, nem elég óvatosan figyelmeztetni. Ha el akarjuk érni az emberek ingerküszöbét, sokkal drasztikusabb megoldásokhoz kell folyamodni. Csak így lehet felrázni az embereket." Az új regény kapcsán viszont azt állítod, „nem hiszem, hogy az irodalomnak elég ereje lenne ahhoz, hogy felhívja a figyelmet mondjuk a háború veszélyeire". Létezik tehát egy határ, ameddig az irodalom elér, ahol még fel tudja rázni az embereket?

Velem elég gyakran előfordul, hogy hülyeségeket beszélek, csak most gyakrabban kerülök nehéz helyzetbe, mert nyoma marad annak, amit mondok. Ezzel a megállapítással – ami így utólag egyébként a Hetedik sorozatgyilkosának filozófiájára emlékeztet – valószínűleg a Holtverseny drasztikusságát próbáltam igazolni, magam előtt is. Most már nehéz őszintén azonosulni ezekkel a mondatokkal, nem is azért, mert ne lenne valami igazságtartalmuk, de már inkább naivnak és hangzatosnak látom őket. Igazából kit érdekel ma az irodalom? Pár száz, pár ezer embert, akit, szerintem, amúgy sem kell felrázni semmiből, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen világban élnek. Nincsen bennem ilyen vágy, hogy megmondó ember legyek, vagy felhívjam az emberek figyelmét valamire, és felrázni sem akarom őket. Persze azért az jól esett, amikor a Holtverseny kapcsán megkerestek szülők, akik teljesen elborzadtak, hogy manapság így élnek a fiatalok. Ilyenkor igyekszem megnyugtatni őket, hogy ez csak fikció, és van ennél rosszabb.

Sokszor fogalmaztál úgy, hogy nem vagy elég vagány, tökös ahhoz, hogy ne csak írj, dokumentumokat tanulmányozz, de el is menj háborús övezetbe. Van benned vágy erre? Bűntudat, hogy tapasztalás nélkül írsz erről? Mennyire etikus ilyet így írni, ezt te magad veted fel egy beszélgetésben, ugyanakkor kiemeled a sematizációs szándékodat is.

A háborúról tényleg nincsen tapasztalatom, és amit ezzel kapcsolatban idézel, az igaz: tényleg nem mernék elmenni egy háborús övezetbe, csak azért, hogy utána meg tudjam írni, amit ott tapasztaltam. Ennek a konkrét tapasztalatnak a hiánya jelentette az egyik kihívást Az utolsó utáni háború megírásakor. A Holtversenynél olyan kulisszákat választottam a regény helyszínéül, amiket jól ismertem. Az új regény viszont egy fiktív romvárosban játszódik, és ilyen helyen még nem jártam. Nem tudom, de talán ezért mozdult el a történet és a szöveg egyre szürreálisabb, egyre mitikusabb irányba. Ami a témaválasztás morális vetületeit illeti, a bűntudat talán erős kifejezés, de sokat gondolkodtam azon, hogy íróként kisajátíthatok-e egy olyan témát, mint a háború. De már az is eszembe jutott, hogy túlkomplikálom a dolgokat. Nyilván a regény megjelenésének ténye már önmagában egy állítás ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

Vissza a szövegekhez: az első kötetedből több apró motívum tér vissza a másodikban (pl. az összetört akvárium). Ezek a képek foglalkoztatnak téged, vagy tudatosan szeretnél valami finom folytonosságot teremteni?

Igen, azt hiszem, ez az összetört akvárium szándékosan került bele Az utolsó utáni háborúba. Arra viszont már nem emlékszem, hogy miért írtam bele az új regénybe is egy akváriumot, valami önironikus gesztust sejtek mögötte. Biztosan van bennem igény valamiféle folytonosság megteremtésére, bár ott még nem tartok, hogy életműben gondolkodjam. Ha úgy alakul, ezután is utalgatok majd a saját szövegeimre, meg másokéra is, de ennek nincs különösebb jelentősége, inkább csak szórakoztatom magam. Mondjuk ez a szórakozás-jelleg nálam az írásra úgy általában igaz.

Ott van másik példaként az álom, a nem is olyan apró motívum. Miért fontos neked, hogyan tekintesz az álmokra?

Egy kritikában olvastam, hogy ez csak töltelék a szövegben, de persze nem az oldalszám-növelés volt a cél. Szeretek álomjeleneteket írni. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, így tudom hatékonyan megjeleníteni az elbeszélőim szorongásait. Az új könyv szerkesztésekor kihúztuk a kézirat negyedét, de az nem merült fel, hogy az álomjeleneteket kiszórjuk, inkább finomítottunk rajtuk. Meg ebben a világban egy idő után teljesen elmosódnak a határok álom és valóság, élet és halál között. Legalábbis ez volt a cél, az félírói szándék.

Fontos különbségnek tartom, hogy a két szöveg ugyan hasonló intenzitású, de az elsőt jelen, a másodikat múlt időben beszéli el a főhős. Miért váltottál, mennyire volt egyértelmű, hogy a retrospektivitást választod? És egyáltalán: vajon honnan tekint vissza az elbeszélő, mennyire biztos az ő szövegbeli pozíciója?

Ez a döntés – mármint hogy jelenről múlt időre váltsak – elég nehezen született meg, és igazából nem is sejtettem, mennyire megkavarja a dolgokat a retrospektív nézőpont. Nem akarom elspoilerezni a történetet, de abban a pozícióban, ahonnan az elbeszélő elmeséli a történetet, természetesebbnek hatott múlt időt használni. És kis túlzással talán azt lehet mondani, hogy ha egy szöveg behúzza az olvasót, akkor elveszíti a jelentőségét, hogy milyen időben mesélődik el a történet. Ezért aztán befogadói szempontból nem is érzek komoly különbséget a kettő között. Az egyes szám első személyű, belső nézőpontú szövegnél a múlt idejű elbeszélést is tudja úgy olvasni az ember, mintha jelen időben zajlanának az események.

Lehetett hallani, hogy film készül a Holtversenyből. Mennyire involválódtál a filmes adaptáció közegébe, illetve hol tart ez a dolog?

Igen, az volt a terv, hogy részt veszek a forgatókönyv megírásában, ami eleinte jó ötletnek tűnt, de így utólag már másként döntenék, annak ellenére, hogy rengeteget tanultam az alkotótársaktól, Bodzsár Márktól és Maruszki Balázstól. Nekem a regényírás minden műfaji kötöttségével együtt a szabadságról szól, a forgatókönyvírás viszont, érthető okokból, sokkal szigorúbb, kötöttebb műfaj. A Holtverseny adaptációját talán a kör négyszögesítéséhez lehetne hasonlítani, mivel a könyv egy kétszázötven oldalas, leszűkített perspektívájú belső monológ, ahol a nyelv működteti, viszi előre a történetet. Mint kiderült, nagyon nehéz fogást találni rajta, hiába tűnik sokszor „filmszerűnek" a regény. A szándék továbbra is megvan, és persze nagyon örülnék, ha sikerülne megfilmesíteni a Holtversenyt, de most már csak lelkes szurkoló vagyok, aktívan nem veszek részt a projektben.

Júniusban a Műúton jelent meg egy prózarészleted, ennek szlenges nyelvezete, tematikai brutalitása nagyon hasonló a Holtversenyéhez. Ezen a szövegen dolgozol épp? Mik a további tervek az írói és műfordítói terepen?

Egy ideje már nem fordítok napi szinten, sőt, az is megfordult a fejemben, hogy nem vállalok több fordítást, mert eléggé lestrapált az a tíz év, amit kizárólag ezzel töltöttem, és néha úgy éreztem, hogy ez már a szöveg rovására megy. Aztán, ahogy a nagy fogadkozásokkal lenni szokott, meg is szegtem gyorsan a magamnak tett ígéretet, úgyhogy most egy kortárs amerikai színdarabon dolgozom, és nagyon élvezem a munkát. Régen éreztem fordítással kapcsolatban azt, hogy már várom, mikor ülhetek le a gép elé, hogy folytassam. És van még egy színházi projekt is, amit nagyon várok. Miután befejeztem Az utolsó utáni háborút, hirtelen felindulásból írtam egy saját színdarabot is, egy viccesnek és tragikusnak szánt „véres családi drámát", amit a Dramaturgok Céhe beválogatott a 2017/18-as Nyílt Fórumba. De ezek azért inkább csak kalandozások, mert közben formálódik két regényterv is, az egyik az említett műutas szövegen alapul, a másik meg egy családregényszerű valami. Az viszont egyelőre még számomra is titok, hogy melyik lesz a befutó. Az egyiknél inkább a nyelv van meg, a másiknál meg inkább a történettel állok jobban. Aztán az is simán lehet, hogy felbukkan egy harmadik sztori.

 

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.