hirdetés

Totth Benedek: Két magyar a sivatagban

2017. január 7.

Mintha idén is, ahogyan azt egy ideje már megszokhattuk, minimum két év ért volna véget, két idén, aminek gyakorlatilag semmi köze egymáshoz. Talán nem merészség kijelenteni, hogy ennek a két idénnek minden eddigi idénnél kevesebb köze volt egymáshoz. Párhuzamos hírfolyamokban hergeljük magunkat egymás ellen. – Totth Benedek írása a Litera Klímacsúcs című előszilveszterén hangzott el a Trafóban.

hirdetés

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A Nemzeti Felmelegedés Párt elnökeként szerettem volna Önökhöz szólni ma este, de egy túlterheléses támadás miatt lefagytak a független és szabad bíróságok szerverei, így nem lehetett letölteni a „Párt nyilvántartásba vétele iránti kérelem” formanyomtatványt. Ezért kénytelen vagyok pártnélküliként felszólalni a mai klímacsúcson.

Beszédemnek eredetileg a „Közeleg a tél” címet adtam, ám közben véget ért a hatodik évad, és kiderült, amit régóta sejtettünk, hogy a tél már itt van. Szögezzük le rögtön az elején: tudjuk, kik állnak a légkörünket metánnal teleböfögő szarvasmarhák mögött. Pártunk legfőbb célkitűzése, hogy megakadályozzuk, hogy ezek az idegen szarvasmarhák, és a mögöttük álló tudjukkik – copyright: Népszabadság, Gulliver projekt, nyugodjék békében –, ránk kényszerítsék a felmelegedésüket. Éppen ezért jövőre népszavazást kezdeményezünk, melyen a következő kérdést tesszük fel: „Akarja-e Ön, hogy a tudjukkik az országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassák a globális felmelegedés mértékét Magyarországon?”

Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha sikerül végre bejegyeztetni a pártot, és a költségvetésünk lehetővé teszi, hogy kopaszokat béreljünk, és persze odaférünk az időbélyegzőhöz a nagy tolongásban. Előre szólok, ha valaki megpróbál megakadályozni minket, azt a srácok lefejelik, mint a délvidéki földikutya a határőrizeti célú ideiglenes kerítést.


E sodró lendületű, tréfás beszédre készülve olvastam tengerszint-emelkedésről, gleccserek olvadásáról, szibériai permafrosztról, a Golf-áramlat lassulásáról, elsivatagosodásról, az óceánok savasodásáról, kipusztuló állatfajokról, járványokról, ivóvíz-hiányról, éhezésről, háborúkról, ráadásul TGM évértékelő világvége-víziójába is beleszaladtam, mégis egy vicc jutott eszembe. Mivel ma itt diktatúra van, el is fogom mondani. Régi vicc, szakálla van, kender, valószínűleg önök közül is sokan ismerik, ezért átalakítottam kicsit. Klímacsúcs kompatibilissé tettem. Az eredeti változatban egy indián és egy cowboy találkozik a prérin, az új változatban két magyar. Mondjuk Londonban, valamikor a közeljövőben (Br.u., azaz Brexit után 50-ben). Egy sivatagban, hogy a globális felmelegedésről se feledkezzünk meg. Szóval találkozik két magyar a London helyén elterülő sivatagban. Az egyik így csinál (egy ujjal bök), mire a másik így (két ujjal bök), aztán az egyik így (összeteszi a két kezét), a másik így (kezével kígyózó mozdulatot csinál). Miután lezajlik köztük ez a pantomim, hazamennek. Otthon a feleségük (vagy férjük) várja őket, mert a magyar nyelv erre is alkalmas, hogy ezt homályban hagyja, hogy ki van otthon a gyerekkel, és ki megy dolgozni (hiába kaptunk erre nézve pontos útmutatást a nemzet – hím – csalogányától). Szóval hazamennek a magyarok, és beszámolnak a találkozóról. Először a magyar mesél: „Képzeld, hogy ma milyen egy hülye magyarral találkoztam! Be se tudtam mutatkozni, már ki akarta nyomni a szememet, mondtam neki, hogy ne szórakozzon, mert akkor kinyomom neki mind a kettőt, erre persze beszart, és elkezdett könyörögni az életéért, én meg mutattam neki, hogy elhúzhat a picsába (ez egy ilyen trágár magyar volt). A másik magyar is hazamegy, meséli a férjének (vagy a feleségének), hogy képzeld, milyen egy hülye magyarral találkoztam, megkérdeztem tőle, hogy „Te meg ki vagy?”, mire azt felelte, hogy „Kecske”, aztán mikor megkérdeztem tőle, hogy „Hegyi?”, rávágta, hogy „Vízi!”.

A vicc mélyebb összefüggéseinek feltárást önökre bízom. Viccet magyarázni lehangoló dolog, ráadásul félő, hogy kiderül: a hiba a viccben van. De azt azért mindenképpen el kell mondani, hogy ez a két magyar bizonyos szempontból messzebb van egymástól, mint az indián meg a cowboy. Nem akarok ijesztgetni senkit, de azt a történetet már ismerjük: európai bevándorlók, járványok, faj- és népirtás, kaszinóüzemeltetés kizárólagos joga.


Így vagyok valahogy 2016-tal. Mintha idén is, ahogyan azt egy ideje már megszokhattuk, minimum két év ért volna véget, két idén, aminek gyakorlatilag semmi köze egymáshoz. Talán nem merészség kijelenteni, hogy ennek a két idénnek minden eddigi idénnél kevesebb köze volt egymáshoz. Párhuzamos hírfolyamokban hergeljük magunkat egymás ellen. Tegyük hozzá, ez nem hungaricum. Hogy a kényszerű demagógiának is adjunk: az egyik valóságban például nincsen korrupció, az éhezés liberális propaganda, a kórházi hullák száma pedig csak egy jogszerű, igazságos, méltányos és etikus módon felvásárolt, majd aljas módon meghekkelt hírlap évértékelő interjújában nő. Mint a zöldterület a beton alatt. Közben odafenn (helikopter, budai vár) röhögnek rajtunk, magyarokon. Nem a szarvasmarhákra célzok, azok csak bőgnek, és teleböfögik metánnal a légkört, mielőtt megesszük őket.

Felmerül a kérdés: mi jöhet még ezek után? Mondjuk 2017. Mit tudunk róla? Például, hogy prímszám. A 2017-et nem lehet osztani. Illetve csak önmagával osztható és eggyel. Olyan, mint a magányunk, hogy idézzek valakit, aki nem lehet itt. De van még valaki, egy ezüsthajú ember, akit szívesebben hallgatnék most a prímekről beszélni, vagy, ami azt illeti, bármiről. Mondjuk 2016-ról, ezekről az egymással nem osztható 2016-okról. Erre sajnos nincsen megoldás. Minden másra van. (Lásd még: „lájkoltak volna forradalmat csinálni.”)

Addig is azt javaslom, lépjenek be a NFP-be, mert itt van a tél, és ha sikerül lezavarni tíz misiből egy érvénytelen népszavazást, nagyon forró lesz!

Totth Benedek

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.