hirdetés

Tőzsér Árpád: Kamaszkorom legszebb nyara, avagy a macska és az egér

2018. július 19.

A hétvégeken pedig hazajártam, Péterfalára, át az országhatáron, útlevél nélkül, szökve. És gyalog persze. S az országút Pogony-Zabar-i szakaszán éltem át az első orgazmusomat. Május volt, égetett a kora nyári nap, ballagtam az út porában. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Tőzsér Árpád írása.

hirdetés

2003-as naplómból való az alábbi bejegyzés:

„Január 18. Olvasom a Népszabadságban, hogy 2003. január 12-én Zabaron mérték az idei tél legalacsonyabb hőmérsékletét. Tíz emberből kilenc valószínűleg nem tudja, hol van Zabar. Én tudom. Nógrádi kis falu az Istenmezejét és Rimaszombatot összekötő képzeletbeli egyenesen. Az újságíró azt írja a településről, hogy már csak nyugdíjasok és munkanélküli romák lakják. Mint Gömörpéterfalát, a szülőfalumat, amely egyébként Zabartól hét-nyolc kilométerre lehet, az országhatár túlsó (szlovák) oldalán, ugyanazon az egyenesen. – De nekem azért szép emlékeim is vannak Zabarról. Két-három kilométerre van tőle az a Pogony (ma Szilaspogony), amely 1947-ben, mikor a felvidéki magyarokat a csehszlovák „gulagra", a Szudétavidékre hajtó kommandók elől menekülnünk kellett, befogadta a családunkat. Egy év múlva a család hazaköltözött, de én ott maradtam, Pogonyon, az iskolaévet befejezni. A hétvégeken pedig hazajártam, Péterfalára, át az országhatáron, útlevél nélkül, szökve. És gyalog persze. S az országút Pogony-Zabar-i szakaszán éltem át az első orgazmusomat. Május volt, égetett a kora nyári nap, ballagtam az út porában. Aztán rám jött a vizelhetnék, átugrottam az út menti árkot, s a fás, bokros túloldalon könnyítettem magamon. S akkor, mintha a földből nőtt volna ki, egy bokor mellől egy kis cigányleány nevetett rám. Gátlástalanul vizsgálgatott, s mikor befejeztem a dolgomat, rimánkodni kezdett, hogy hadd fogja meg a fütyülőmet, ígéri, nem fogja megszorítani. Lehetett olyan nyolc-kilenc éves, én meg tizenkettő és fél voltam. Falun korábban érnek a gyerekek, próbálkoztam én már régebben is kislányokkal, pajtákban, szénatartókban, de inkább csak a nagyobb fiúk rábeszélésére, s nem sok gyönyört leltem a kísérletekben. Most azonban, miután engedtem a pajkos kis nimfa unszolásának (nem nagyon kellett unszolni!), s a lány elképesztő ügyességgel kezdett simogatni, egy-kettőre felrobbant a fejemben valami azelőtt sohasem érzett gyönyör, leginkább villámcsapáshoz hasonlítanám. Megijedtem, kirántottam magamat Vica kezéből (így hívták a kislányt), s futni kezdtem, magam sem tudtam, miért. Vica meg utánam, nevetve, kiabálva. Aztán megcsendesedtünk, poroszkáltunk egymás mellett, Zabar felé. Vica zabari volt, elmondta, hogy ő már ezt sokszor csinálta nagyobb fiúknak, főleg a bátyjainak. „Vettettek", ahogy ő mondta, merthogy azoknak néha „méterekre vet, spriccel" a fütykösük (ő persze kimondta, magyarul, hogy mijük). Én meg szégyenkeztem, hogy az enyém még egyáltalán nem „spriccelt", csak villámcikázást éreztem, s olyan forróságot az egész testemben, hogy ahhoz képest a napmeleg csak gyertya langya volt. – Édes istenem!, ott éreztem meg először, Pogony és Zabar között, a szabad ég alatt, az „Isten mezején", a nyári út porában, hogy az ember erre született, erre a gyönyörre. Arra, hogy lány vagy fiú legyen, simogassák egymást, aztán fussanak, fussanak és nevessenek. Most meg, ötvenöt év elteltével azt olvasom, hogy Zabar Magyarország leghidegebb pontja. Nem igaz!, ha én Zabarra gondolok, mindig 50 millió Celsius fokot érzek magamban. (Állítólag ilyen volt a hőség a hirosimai atomrobbanás centrumában. Elnézést a morbid párhuzamért!)"

Jelenet Mulligan Kamaszkorom legszebb nyara című filmjéből

A „kamaszkorok legszebb nyarai" (à la: Mulligan hasonló című filmje) többnyire csak a kamaszok túlfűtött képzeletében megtörténő események. Azoknak a rámenős fiataloknak ugyanis, akikkel már kamaszkorukban valóságosan megtörténnek azok a bizonyos túlfűtött „nyarak", általában a kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy történéseiket történetekké alakítsák és papírra vagy filmre vigyék. Nem véletlen, hogy Mulligan filmjének kamaszai közül sem az erőszakos Oscy a mesélő-emlékező figura, hanem az ábrándozó Hermie. Azt hiszem viszont, hogy maga a film is hitelesebb volna (műalkotásként is, realista élettörténetként is), ha Dorothy, a háborús fiatal özvegy és a tizenöt éves Hermie ágyjelenete is csak a fiú képzeletében történne meg.

Igaz: minden beavatási műalkotásban van egy valóságos, tapasztalt idősebb nő (lásd például a Daphnisz és Chloé Lükainionját), aki az ügyetlen Daphniszt bevezeti a testi szerelem fortélyaiba. Csakhogy a Dorothy-Hermie jelenet megrendezése olyan naiv (csaknem olyan, amilyennek a naiv kamasz az ilyesmit elképzeli!), hogy a fentebbi értelmezés akár lehetséges is volna, ha a záró jelenetben Dorothy levele vissza nem igazolná a jelenet hitelét.

De mi igazolhatja vissza egy (fél évszázados) gyerekkori emlék hitelét?

Azt hiszem, már a kérdés is abszurd, hisz ebben az „emlékben", így vagy úgy, a közben eltelt fél évszázad is benne van. Mondjuk Günter Grass Macska és egér c. kisregényének azon jelenete is, amelyben a Tulla nevű leányka könyörög a Mahlke nevű nagy kamasznak, a fiú szerszámát látva: „Megfoghatom?, csak úgy, egy kicsit!" (Elnézést az idézet pontatlanságáért: emlékezetből és egy cseh szöveg alapján idézem.)

S hogy az én, fentebb leírt „legszebb nyaram" pontosan hogyan történt, annak csak az örök jelenben létező és mindent látó Jóisten a megmondhatója.

Ha valaki mégis kíváncsi rá, próbálja megkérdezni azt az egykori tizenkét és fél éves kamaszt, amelyikhez nekem természetesen ma, nyolcvanhárom éves koromban, már csak alig van közöm.

Jelenet a Macska és egér című filmből

A Günter Grass-regényből készült Macska és egér című film

Tőzsér Árpád

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.