hirdetés

Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja

A Kalligram kiadó ajánlata

2008. szeptember 4.
A Kossuth-díjas költő ezúttal a próza műfajába tesz egy váratlan látogatást. Irodalmi naplója az 1992–97 közötti időszak feljegyzéseinek – a költő, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató életének – történetbe foglalása.
hirdetés

Hatévnyi barangolás az irodalomban, kultúrában és közéletben Pozsony, Budapest, Kolozsvár és Párizs között. Az életút rövid, de fontos része bontakozódik ki a jól ismert őszinte hangon és iróniával, miközben a naplóíró reflexiói és önreflexiói az eltelt idő távlatában folyamatosan új értelmeket kapnak.

 
Naplók naplója
Fűzve, 135 x 205 mm, 224 old.
ISBN 978-80-8101-041-5
2400 Ft
 
 
Részlet:
 
Moi et le village
Pozsony, 1992. január 1. Rosszul kezdődik az év: fáj a fogam! Az alatt a korona alatt, amelyik nagyapám gyűrűjéből készült. Nemrégen még ellágyult, nosztalgiás visszaemlékezést akartam írni Tőzsér nagyapámról, akinek nagy, vastag kékköves gyűrűjét valamiképpen én örököltem, s most a számban ragyog. Elmondhatom, amit kevesen: úgy szeretem a nagyapámat, hogy a számban hordom.
S közben nem is ismertem, csak a családi legendákból tudom, hogy ács volt, hosszú, száraz ember, s gyönyörűen hegedült. A hónap végén, fizetéskor, ha befejeztek valami nagyobb munkát, bevette magát a kocsmába, s addig haza se ment, míg pénz volt a zsebében. Apám, nagyobbacska gyerekként, sokszor lopkodta ki ilyenkor a zsebéből a pénzt, mert csak az maradt meg aztán kenyérre, tejre, amit (nagyanyám parancsára) ő ellopott tőle. S amikor az én ács nagyapám a részegségtől már sem énekelni, sem táncolni nem bírt, kivette a cigány kezéből a hegedűt, s ő kezdett játszani, százszorta szebben, mint maga a cigány.
Egyébként az előbb láttam a tévében egy szlovák filmet. Megy a legény valahonnan hazafelé, talán bálból, a sarkon túl hárman várnak rá, s tönkre verik. Nagyapámat is számtalanszor verték így tönkre, mikor nagy mulatásokból tért haza. S ezt a vad, muzsikás életet viszem én most a fogaim között. S ez nem ellágyulás, nem nosztalgia, hanem a legnaturalistább valóság: csupa háború, verekedés van a számban, minden gyűrűből csinált fogam külön fáj.
Pokol van a zsigereimben, az emlékeimben.


Január 2. Göncz Árpád mondja egy interjújában, hogy ő a börtönben tanult meg angolul. A karácsonyi és újévi ünnepek börtönében én is majdnem megtanultam – latinul. Petronius Cena Trimalchionisát legalábbis eredetiben baggadoztam végig. A mű egyébként 2000 éves naturalizmus, amelyet a híres petroniusi irónia is csak alig old.
_________________

A washingtoni Kongresszus Könyvtár mellett működik egy kimondottan „költői hivatal”: a Területi Költőtanácsos intézménye. Minden évben más költő tölti be e tisztséget, a szolgálataiért (amelyek minimálisak) kap 35 000 dollár fizetést és hozzá világhírnevet. 1991 szeptember 1-jétől Brodszkij a „Területi Költőtanácsos” (ő sorrendben az ötödik). A 
rangkóros Európában csak költőfejedelmek vannak. Fizetés nélkül.


Január 10. Mivel magyarázható bennünk ez a bűnös nemtörődömség? Meghalt Vas István, s úgy halt meg, hogy közülünk (pozsonyi írók közül, tudtommal) személyesen senki sem ismerte, senki sem látta, senki sem beszélt vele. Félelem, gátlásosság, közöny vagy mi ez bennünk? Mért nem mentünk hozzá oda, míg élt, hogy, mint olvasói, elismerésünket fejezzük ki neki: Az anyag megjelenési formáiért, az Óda a tegnapi asszonyokért, a Rapszódia egy őszi kertbenért, a sok-sok emlékezetes verséért? Mért nem hívtuk meg egyetlenegyszer sem ide, Pozsonyba vagy Kassára?
Együtt, egy korban élünk nagy szellemekkel, nagy emberekkel, s úgy halnak meg, távoznak el az öröklétbe, hogy meg sem fordul a fejünkben: közelebb kerülni hozzájuk! Ha Ady ma élne, tőlünk megint nyugodtan meghalhatna a budapesti Városmajor utcai szanatóriumban, József Attila évtizedekig senyvedhetne Szárszón a nővéreinél, nekünk eszünkbe se jutna meglátogatni őket. Mert ha nem így van, akkor jelentkezzen itt, Pozsonyban, akinek eszébe jutott a nagybeteg Vas Istvánt meglátogatni!
Benne a felsoroltakhoz mérhető nagyság távozott el. A költészet Máraija volt. Senkit költőink közül nem határozott meg annyira az európai kultúra, építészet, történelem, a polgári hagyományok, mint őt.
És mennyire szerette munkaeszközét, a magyar nyelvet, s a magyar kultúrát! Már csak ezért sincs igaza Csoórinak, aki azt mondja az emlékezetes tanulmányában (atyaisten, kinek adtam kölcsön a Cs-tanulmányt tartalmazó Hitelt?), hogy az a nemzeti-urbánus (zsidó) „szellemi-lelki összeforradás”, amely Hatvanyt, Révészt, Jászit, Ignotust Ady mellé állította, már megszűnt.
Cs.-val persze nem állításainak igaz vagy hamis volta miatt kell vitatkozni, hanem azért, mert embernek nincs joga emberekről listákat készíteni, őket jobbra és balra állítani, elevenek és holtak fölött ítélkezni. Épp elég lesz majd elviselnünk a Jogos Szelektálás, a Végső Rangsorolás, az Utolsó Ítélet borzalmát is!


Január 12. Rádiót hallgatok. Teller Edét még nem hallottam úgy beszélni, hogy ne mondott volna valami korszakosan okosat, fontosat. Ma arról mesélt, hogy ő gyermekként nagyon későn, csak hároméves korában kezdett el beszélni, de akkor mindjárt mondatokban szólt, feltehetően úgy gondolva, hogy puszta szótagokkal, szavakkal semmit nem lehet elmondani.
Mindezt most persze kis félmosollyal mondja, az igazi mondandója az, hogy őt
gyermekkorában egyszerre két nyelven, németül és magyarul eszméltették a világra, s ebből a két csatornájú felnőtt világból valahogy azt a következtetést vonta le a maga gyermek-logikájával, hogy a felnőttek nem normálisak. Mert maguk sem tudják, hogy mit akarnak mondani. Két asztalról (azaz „asztalról” és „Tischről”) beszélnek ott, ahol ő csak egy asztalt lát. S ez a “felnőtt hasadtság“ volt az oka, úgymond, az ő késői megszólalásának.
Nem akart besorakozni a bolond felnőttek közé.


Március 20. Ülésezett a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságának választmánya. Grendel Lajosék júniusban már indítani akarják a Kalligramot. Fónodék azt akarják, hogy én vegyem át az Irodalmi Szemlét. S kedvem talán még lenne is hozzá, csak nem tudom, hogy kivel szerkeszthetnék én itt most lapot. A lapszerkesztés: véleményvállalás. De ma nálunk az  íróknak nincs kedvük véleményt vállalni. 1989-ben és utána sokan rájöttek arra, amit Hamvas már évtizedekkel ezelőtt leírt: Az eszmék nevében mindig üldöznek valakit.
Az irodalomban persze az egyes iskolák olyan eszmék, amelyek nevében nem okvetlen szükséges üldözni bárkit is, s egy irodalmi lap számára az a legkézenfekvőbb vállalás, hogy odaáll valamelyik iskola mellé. De nálunk sajnos csak olyan iskolák vannak, ahol az egyik iskolamester azt mondja, hogy... hogyan merészelnek Grendelék csak úgy, saját szakállukra lapot indítani, a másik kántor visszakukorékol: a Madách Kiadó a régi rend túlélő struktúrája, s a harmadik pedellus: a Szemle legyen a nosztalgiázóké.
Ha mégis vállalom a Szemle szerkesztését, akkor csak azért, hogy ezek közül az „eszmék” közül egyik se kerülhessen bele.


Április 29. Valami dac, sőt düh kezd bennem mocorogni: mint akinek az anyját vagy az apját szidják! Hát mért tagadjam én le teremtő kezű apámat, nagyapámat, akikhez, amerre mentek, hasonlítani kezdett a világ. Olvasom Illyés Gyula Két kézjét. Nem különösebben mély vers, de – mint a naiv festők művei – sok helyen ragadja torkon az embert:

Hogyha – pihenni végre –
ki-kiültek a térdre (mármint a kezek – T. Á.)
akár a ház elébe
a ház két véne.

Ha egymás mellett
megtelepedtek;
ahogy fényképben állnak
vén házastársak.

Tegnap az Új Szó-beli rovatomba, a Periszkópba én is apámról és nagyapámról, illetve apám és nagyapám kezéről írtam. Bodnár Gyula május 1-jei jegyzetet kért, hát miről írhattam másról, mint a munkáról, de arról a munkáról, amely őseink számára egyszerre volt egyenlő a kín jelentésű ószláv „m?ka” szóval és egyszerre volt lélekemelő alkotás. Régi költőink nemigen választották külön a kettőt (Illyés se nagyon!), aztán jött a kommunizmus, s minden munkát dicsőíteni kezdett. Pontosabban: a kommunizmus nem is volt más, mint az a hazugság, hogy a kínmunka is alkotás, az is felemelő. A kommunizmus roppant koncentrációs táborának a kapujára is ki lehetett volna írni a gyilkos jelszót: A munka nemesít.
Aztán most jön a reakció. Ahogy korábban a munkában a kínt is ünnepelték, úgy vetik most el (és vetik meg) a kínnal együtt az alkotást is. Az irodalomból a tevékeny, alkotó ember eltűnt, akinek ilyesmiről van írni kedve, kétszer is meggondolja, hogy megírja-e a mondandóját. Az új irodalmi hősnek csak rögeszméi vannak és testisége, alkotókedve, alakító ösztöne még véletlenül sincs. (Aki alkot, az alakít, alakot ad valaminek. A nyelv pontos.) De honnan az alkotásnak, az alakító embernek ez az agresszív ignorálása? S miért provincializmus-gyanús ma az, ha valaki munkásról ír? Hisz minden témának, még a futóbabnak is lehet irodalmi mélysége, éppen csak az alkotó munkának és munkásnak nem?

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.