Kicsit aggódtam Bódis Kriszta új kötete megjelenése előtt. Az első könyv – a Mind csak idegenyebb úgy verseskötet – JAK-füzetek sorozatbeli 2002-es kiadását követően a 2003-as Kemény vaj című regény a Magvető Kiadó szárnyai alól került ki az árusok, majd az olvasók polcaira, ami jelentős presztízsnövekedést jelzett és jelentett. A harmadik kötet újabb kiadónál való megjelentetése gyanút ébresztett a kiéhezetten és szenvtelenül köröző dögkeselyű-kritikusi (ami tudvalevően nem rosszindulatú) énemben: vajon mi késztette a kiadót és/vagy a szerzőt a sikeresnek mondható kapcsolat újragondolására? (Bódis Krisztát vitathatatlanul sikerszerzőnek kell számítani, ennek alátámasztására az idei könyvhétre megjelenő új kötetének július 7-ei könyvbemutatója szolgál[t]: a Centrál Kávéházban megrendezett estén a galéria nem kicsi különtermét teljesen megtöltötte a hallgató- és nézősereg, akik minden bizonnyal lelkes olvasói lehettek a Kemény vaj című regénynek vagy a verseskötetnek, esetleg kedvelik a Bódis által készített dokumentumfilmeket.) A választ a kérdésre nem igazán tudom, de örülök, hogy a Jelenkor Kiadó igencsak kitett magáért az Artista című regény megjelentetése kapcsán (például az utóbbi időszakban használatos papír minősége itt sokkal jobb), nagyon ízléses kivitelezésű a kötet.

Bódis Kemény vaj című könyve kapcsán éreztem azt, hogy az irodalom funkciója ismét lehet manifesztum-jellegű, a szociológiai, a szociográfiai, dokumentumszerű, erősen referencializálható történet a társadalmi devianciákról, a társadalmi felelősségről és visszaélésekről egy kimondatlanul (az elbeszélő nehezen beszél) is roma lány élettörténeteként elbeszélve szinte cselekvésre ösztökélt (aztán a tett elmaradása után szégyenkezhettem). A regény kapcsán rengeteg fenntartásom is volt, éppen a műfaji keveredésből, annak egyensúlyának hiányából fakadóan, a nyelvhasználat egyenetlenségei miatt stb., de mindezeken túl nyilvánvalóan fontos könyvnek tartom a Kemény vajat, amelyet szeretek is, hiszen van mondanivalója. Nem csak az irodalmat mondja, mint ahogy oly sokan, oly sok „mű”-ben a kortárs magyar irodalmi közegben, hanem valódi elbeszélési vágy hajtja, valaminek az elmondása érdekében. Ehhez nem mindig talál formát vagy nyelvet, de amikor igen (vagy éppen ezek hiányában is), átüt a mondanivaló, nem pedig a „mondva-csináltság”.

Az Artista is hasonló könyv, így hát nem is hat olyan újdonságerővel, mint elődje. A társadalmi visszásságok kiélezettsége most sem szenvedett csorbát, de az irodalmi megfogalmazásmód, az írásmód itt is inkább elementáris mint stilizált. (Itt el lehetne gondolkodni az elementáris és a stilizált szembeállításán, valamint az elementárisra stilizált kategórián). Pedig igen ígéretes és számos lehetőséget rejtő az az elbeszélői struktúra, amelyet Bódis Kriszta az Artistában elénk tár.

Az Artista egy 13 éves kislány (korábbi életének) története, aki zseniális mászótehetsége miatt kapta az Artista becenevet (amire a „tiszta” szó is rímel – no meg a Kriszta is, de ez utóbbi nyilván véletlen), amúgy Pinklernek hívják, a keresztnevét nem tudjuk meg. Az ő tragikus sorsa (is) kirajzolódik a váltakozó elbeszélői hangok történetei alapján. A különböző nyelvi elemek használata révén jellemezhető alakok (Janó, Dénesbá, Igazgatónő, Gelencsér, Mariann, Kálmán, Pinkler apja stb.) a prostitúció, a kábítószer, a javítóintézetek, az alkoholizmus, a hajléktalanok, a dealerek világába kalauzolnak el, a társadalom szennycsatornáinak ritkán látható, de mindennapos világába. Az egymást olykor hiteltelenítő elbeszélések egy esemény felelevenítése kapcsán (retrospektíve) születnek, nevezetesen egy Judit nevű újságíró?, pszichológus?, szociológus? hölgy tudakozódása folytán, aki már korábban is készített interjúkat a szereplőkkel, Pinkler öngyilkosságának?, balesetének?, halálának? körülményeit vizsgálandó. Judit maga is az események részévé válik, a Kemény vaj családsegítő hivatalnoknőjéhez, Luzmáriához hasonlóan bevonódik az általa vizsgált történésekbe, szerelembe esik Janóval, így az ő semlegessége, dokumentációja is kétes hitelűvé válik. E szerint a kötet borítójának füllapján olvasható „fikciós dokumentumfilmet imitáló regény” jelentésileg duplikálódik.

Az egy-egy nyelvi réteget is előhívó beszélők közül a Janó szájába adottak a leghumorosabbak, a szólásokat, közmondásokat elferdítő, kifacsaró beszólások a nagyvárosi szleng enciklopédiájául szolgálnak. De az idézettség másik lehetősége is helyet kapott a kötetben: 154. oldalon szintén Janó szájából hangzik el a népszerű MC-formáció, a Ludditák dalszövege: „Aztán egy-két-há nap, és a negyedik napon minden a régi, max a teged a falon jelzi, hogy történt itt valami más, de úgyse másít meg a változás, neked a Más másnap már egy ásítás!” Vagy: az intézetből folyamatosan megszökő, nevelőszülőkhöz kerülő Pinkler végül egy cigányközösségben véli megtalálni ideiglenesen a nyugalmát. A szociológiai, szociográfiai ihletettségű mű mesei elemei (mesebetétei: például a Rákkirályfiról) a cigányfolklórból kerültek át a könyvbe, hogy ott a kötetbeli valósággal különféle kapcsolatokat alakítsanak ki (például Pinkler neve és a mesében szereplő lány, Bogár neve).

Bódis Kriszta regénynyelvezete kapcsán szinte kötelező (illetve kihagyhatatlanul fontos) említeni a (dokumentum)filmes látásmód jelenlétét. A fülszöveg is kiemeli, de a már idézett könyvbemutatón is elhangzott, hogy a filmalkotások szemszögének hatásai az írott szövegben is visszaköszönnek, amit a „fényképezett nyelv”, illetve „kamerázott nyelv” terminusokkal írt le az est moderátora, Gordon Agáta. Ennek kapcsán csupán egy (ebben a kontextusban meglepő) nagy elődre utalnék, aki hasonló nagyvonalúsággal és intellektussal flangál (film- és egyéb) műfajok között, Woody Allennek hívják.

Pinkler szökésben van, lételeme a menekülés. Ez nemcsak a regény fikciójában, de a megjelenítésében is tetten érhető (azaz éppen, hogy nem érhető tetten). Ilyen-olyan okokból a szereplők nem igazán fedik fel beszédük tárgyának attribútumait. Pár külső tulajdonság (sűrű, kócos haj, vézna, fiús alkat) mellett a szökési képesség és -sebesség, valamint a devianciára való hajlam, amit megtudunk róla. Pinkler egy csomópont a körülmények hálózatában, amely ideiglenesen létrehozta, de nem engedi önállóan létezni. Ezért jelenik meg a könyv lapjain is kevésszer, pár oldalnyi szemvillanásra, ugyanezért átmeneti a jelentése. Az elbeszélés az ő „üres alakja” köré gombolyodik/fonódik, miközben maga csak átmenetileg van jelen: transzszerűen. Alakjának körvonalai valójában mások életének a bemutatására alkalmas érintkezési (vagy metszés-) pontok.

Mivel kedvelem Bódis Kriszta könyveit, és tehetségesnek tartom szerzőjüket, maradt bennem hiányérzet e kötet kapcsán is: jobban kiaknázhatónak vélem ezt a szerkezeti beszédkompozíciót, mint amennyire jelen esetben megvalósult. A (műben vagy az olvasóban) bennrekedt feszültség pedig hasznos az érdeklődés fenntartásában, így hát türelmesen várom a következő Bódis-művet.

 

Bódis Kriszta: Artista, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2006. 312 old., 2.500 Ft