hirdetés

Traumák, forradalmak és új utak

2018. március 30.

A héten főleg a traumákról és azok feldolgozásáról olvashattunk, tanúi lehettünk egy új kezdetnek, modernizációnak és aktivizmusnak, foglalkoztunk forradalommal, szabadsággal, láttunk kitörésre lehetőséget, de találkoztunk elnyomással és magánnyal is. – Heti külföldi hírösszefoglalónkat olvashatják.

hirdetés

Forgách Andrással készített interjút a The Guardian

A cikkben főleg az író Élő kötet nem marad című művéről és annak hátteréről beszélgettek. Két éve már, hogy a kötet felbukkant a Londoni Könyvvásáron, és azóta nemzetközi hírre tett szert. A történet a hidegháború történelmi idejében gyökerező, helyenként mitologikus mese, amely líra, fikció és memoár egyben – méltatja a The Guardian. Nem titok, hogy a könyv Forgách András apja, de főleg édesanyja történetét dolgozza fel, akik – a kontinens keleti részén nem egyedülálló módon – ügynökként a rendszer áldozatai lettek. A brit Tim Adams újságírót érdekelte az is, mi volt az oka, aktualitása a könyv megjelentetésének. Forgách a jelenlegi kormány a szovjet elnyomás idejét idéző politikáját és retorikáját nevezi meg. Olyan időket élünk, amikor a vitát ismét beszüntetik – mondja –, ezért bármilyen őszinte megnyilvánulás aranyat ér.
Ami az édesanyját illeti, már nem ilyen egyszerű a helyzet. Többféle magyarázatot ad anyja titkos életére, egyrészt a házasságából való kitörési kísérletnek, egyfajta segélykiáltásnak véli, másrészt úgy gondolja, melegszívű, szétszórt édesanyja életébe egyfajta rendszert vitt a feladat. Gyönyörű volt és művelt – mondja –, de szűklátókörű, ha politikáról volt szó. Ebből adódik személyiségének ellentmondása. 14-16 évesen elhatározta, hogy Sztálin a világ legcsodásabb embere, a cionisták pedig gyilkosok és nácik, és ezekből a hazugságokból nem volt hajlandó engedni egészen élete végéig.
Forgách beszél még a kötet megírása után bekövetkezett szakadásról a családjában. Elmondja, hogy húga szerint a könyv megírásával elárulta anyjuk emlékét. Ám nem csak a családon belül helytelenítették a könyv megírását. Sokan megvádolták, csak profitálni akart családja titkaiból, feleleveníti, hogy nemrégiben egy múltbéli ismerős kiáltott rá egy kávéházban: „Sokat köszönhetsz az édesanyádnak, Forgách!" Az író ezután szomorúan megjegyzi: Tény, hogy sokat köszönhetek édesanyámnak. Az iránta érzett szeretet tett elég erőssé ahhoz, hogy megírjam ezt a könyvet.
A brit lap kérdésére, miszerint elítéli vagy inkább együttérez-e édesanyjával a története napvilágra kerülése után, Forgách azt feleli, nem ítéli el, ám vannak ebben a történetben pillanatok, amelyek fájdalmasak és szégyenteljesek, hiszen megadta az ő és a barátai nevét is a tartótisztjeinek, de azért szeretünk, hogy ne csak a hibákat, hanem a teljes embert lássuk, másként mindenki felett pálcát lehetne törni. (Az interjúról egy hosszabb összefoglaló a Magyar Nemzet oldalán olvasható.)

Mikor ér véget a magány?

Benedict Wells a kortárs német irodalom egyik friss tehetsége, akinek magyar fordításban is megjelent művéből (És véget ér a magány) az Irodalom Éjszakáján is hallhattunk részletet. Akkortájt készített vele interjút a The Guardian, amelyben főleg a fent említett könyvről beszélgettek. Wells mindössze 34 éves, ehhez képest már négy regénye jelent meg, most fejezi be az ötödiket, és az év végére várják novelláskötetének megjelenését Németországban. Ezt hallva meglepetésként ért a hír – írja a The Guardian munkatársa, Paula Cocozza –, hogy az És véget ér a magányt hét évbe telt megírnia.
A mű, amely nem mellesleg elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, történetét tekintve három testvérről szól, akik szüleik halála után internátusba kerülnek. Ott lassan hozzá kell szokniuk szüleik és végül egymás hiányához is. Két szerelmi szál is fut egymás mellett a regényben, a főszereplő Jules és testvére egyaránt belebonyolódnak egy-egy románcba. Mindkettő töredékes, reszketeg, de gyógyító hatású.
Wells azt állítja, ez az eddigi legszemélyesebb regénye. „A veszteséggel és magánnyal kapcsolatos tapasztalataimat használtam fel – mondja. – A történet fikció, de a tinta igaz." Az író maga is internátusban nevelkedett hatéves korától, mivel a szülők egyike súlyos beteg lett, a másik meg anyagi gondokkal küzdött. Ezt és ehhez hasonló felkavaró élményeket vett alapul a szereplők lelkivilágának megformálásához. Saját szerencséjét összevetve a szereplőkével abban határozza meg, hogy ő fiatalon került internátusba. „Nem volt mit veszítenem – állítja. – A bekerülésem előtti időszak annyira nehéz és bonyolult volt, hogy az internátus inkább megnyugvást hozott." Persze az elején nem volt könnyű, de végül mégis egyfajta otthonná vált. „Gyerekként más volt, könnyebbnek tűnt – emlékszik vissza –, de később mégis dühöt éreztem." Ezt a dühöt használta fel tizenkilenc évesen, amikor elkezdett írni, és szintén ez a düh és bizonyítási vágy fűtötte, amikor az És véget ér a magányt újra és újra átfogalmazta. Huszonnégy évesen kezdte el írni, de elmondása szerint még túl nagy falat volt számára. „Először azzá a szerzővé kellett válnom, aki meg tudja írni ezt a könyvet – mondja. – Ez volt a regény, amit meg kellett írnom, az elkövetkezőket pedig meg akarom írni."

Forradalom és szabadság Hannah Arendt szerint

Hannah Arendt hatvanas évekből származó, eddig kiadatlan esszéje, a Die Freiheit, frei zu sein (Szabad szabadnak lenni) januárban került a polcokra, és hetek óta vezeti az eladási listákat Németországban. A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója, Julia Encke Thomas Meyer filozófussal beszélgetett erről a meglepő sikerről, és arról, mit mond el ez egy társadalomról.
A szöveget 1967-ben egy, a Chicagói Egyetem által szervezett Thinktanken adta elő Arendt, konzervatív közegben. „A mai előadásom témája, félek, talán már kellemetlenül aktuális" – mondja az esszé első mondatában, és valóban, történetfilozófiai ívet megrajzolni a szabadság és forradalom összefüggéseiről, kifejezetten aktuális és sokaknak megbotránkoztató volt akkor. Thomas Meyer szerint egyenesen provokációnak is mondható, mivel határozottan a forradalom oldalára áll. Azt állítja, a forradalom csak akkor győzhet, ha intézményesítve lesz, ezzel aktivizmusra, ébredésre biztatja az embereket. Már a cím (Szabad szabadnak lenni) is Rousseau-t idézi, állítja Meyer. „Az ember szabadnak született, és mindenütt láncokat visel" – folytatja. Arendt számára a szabadság egyenlő az egyén kényszerek, kötelességek alóli felszabadításával.
„Mégis miért fontos, sikeres ez az esszé 2018-ban?" – kérdezi az FAZ újságírója. A társadalom megosztottságán alapszik – feleli Meyer. Az egyik oldalon van az, hogy az emberek bizonytalannak érzik magukat, szorongnak, félnek, hogy belesüppednek a passzivitásba, a másik oldalon pedig egy támadó, de magát mindig elnyomottként feltüntető jobboldali mozgalom áll. A szabadság és forradalom kifejezések nagyon sokat ígérnek egy ilyen szituációban. Kiutat ígérnek, nem félelmet és rettegést. Fontos megérteni, hogy Arendtnél forradalom és szabadság nem működnek egymás nélkül – mondja Meyer. Egy forradalom a szabadság ígéretét hordozza magában, de nem jár együtt terrorral és rettegéssel, és nem is bizonyos csoportok, etnikumok, vagy vallások számára hozza el a szabadságot, hanem a szabadság olyasvalami, ami magában demokratizál és magát demokratizálja.

A berlini Literaturhaus új arculata

Januárban derült ki, hogy Janika Gelinek és Sonja Longolius veszi át a berlini Literaturhaus vezetését. Már akkor kijelentették: új fejezetet nyitnak az intézmény életében, indulhat a modernizáció. A Literaturhaus – amelyet 1986-ban alapítottak Volker Hassemer akkori művelődési miniszter javaslatára Nyugat-Berlinben – feladata, hogy bemutassa és népszerűsítse a német és idegennyelvű írókat, valamint feltárja az irodalmi művek hátterét és összefüggéseit. Bár a Literaturhaus a városközpontban fekszik – egy köpésre a Kurfürsterdammtól –, eddig mindig a csendes visszahúzódás tere volt. Az új vezetők azonban vonzóbbá kívánták tenni a helyet a nagyközönség számára is és nagyszabású nyitóhetet terveztek. A Die Welt beszámolója alapján maga az irodalom kap a házban teljesen új arculatot.
A hetet a 250 éve született Laurence Sterne tiszteletére rendezett 24 órás Tristram Shandy úr élete és gondolatai maratoni felolvasással kezdték. Olyan szerzők működtek közre, mint például Sibylle Lewitscharoff, Durs Grünbein, Karen Duve, Michael Kleeberg, Katja Lange-Müller és Sven Regener.
A felolvasáson túl különböző zenei produkciókkal, slammel és performanszokkal is készültek a szervezők. A Die Welt külön kiemeli Annett Gröschner és az aleppói Widad Nabi írónők duettjét, amelyben megidézték a házat és annak szellemeit, ezzel felelevenítve, hogy az egykor I. világháborús sérült katonák menedékhelyéül szolgált.

Képek a The Guardian (itt és itt), illetve az FAZ és a Die Welt oldaláról származnak.

Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.