Kamasz koromban ebbéli képzetemet úgy alakítottam át, hogy mindez velem történik meg, miközben ott ül mellettem a gyönyörű feleségem (az autó változatlanul Skoda 105-ös), akinek a szemében hőssé leszek bátor helytállásom miatt. A tévéinterjú természetesen ebben a változatban sem maradt el.

Később mind a félelmem, mind a híradós szereplés okafogyottá vált: a hidat átépítették, ma már nem az autóúton halad a vasúti sín.

Nagyapám ott volt az avatásán. Kivezényelték rá a környező települések kisiskolásait; előtte heteken át tartott a felkészítés: hogy kell kinézniük, miként viselkedjenek, amikor megérkezik a főméltóságú kormányzó úr. A tanítók hosszasan latolgattak, forgatókönyveket készítettek, próbákat tartottak, hogy meglássák, kik álljanak az első sorba, melyik gyerek kellően talpraesett és jól nevelt ahhoz, hogy amennyiben a kormányzó úr megszólítja, értelmesen tud válaszolni a kérdésekre. Forró, nyári nap volt, ám a látóhatár szélén már akkor fekete felhők gyülekeztek, amikor a kisiskolásokat kiállították a hídra. Ahol csupán annak zöldes fémszerkezete vetett némi árnyékot, egyébként perzselően tűzött rá a Nap, sokan – a legtalpraesettebb első sorosak közül is – összeestek, föl kellett locsolni őket. („Tisztára, mint az úttörőünnepélyeken” – jutott az eszembe ennél a résznél nagyapám elbeszélése közben.) Vagy egy óra ácsorgás után jelezték, hogy a főméltóságú kormányzó úr megérkezett, leszállt a vonatról, és úton van a híd felé. A tanítók intettek, a gyerekkórus rázendített. A vihar éppen akkor csapott le, amikor Horthy Miklós fehér lovával a hídra léptetett. A hirtelen felmorajló mennydörgéstől és a szikrázó villámoktól a ló megbokrosodott, a kormányzó úr pedig nem kockáztatta, hogy mindenki szeme láttára leesik róla, inkább visszafordította a gyeplőt Dunaföldvár felé. A gyerekek még akkor is énekeltek a szakadó esőben, a zöldes fémszerkezetet ostromló villámok között, amikor már csak a hátát lehetett látni – azt is messziről – a kormányzó úrnak.

Misi bácsi szerint ebből az egészből semmi nem volt az igaz. Ő úgy emlékezett, hogy nem volt hídavatás. Vagy ha volt is, azon nem volt ott nagyapám. De ha ott is volt, Horthy Miklós biztos nem jött el. De ha el is jött, nem volt vihar.

Misi bácsi a nagybátyja volt nagyapámnak. Apró termetű, barna bőrű, borszagú öregember. Valamikor, egy számomra beazonosíthatatlan időben leesett a padlásról, aminek következében le kellett vágni az egyik lábát térd alatt, a hiányzó boka és lábfej helyébe később falábat kapott. Egy elképesztően nagy házban lakott a falu közepén, kettesben a feleségével, akit mindenki csak Ángyikának hívott. Én csupán egyetlen, földszinti szobájában jártam az épületnek, az úgy tele volt zsúfolva bútorokkal, hogy mozdulni se lehetett benne: ágyak, asztalok, székek, gardróbszekrények egymás hegyén-hátán. A szomszédos konyhán kívül nem is használtak más helyiséget a házból: nagyanyám szerint Misi bácsi a falába miatt néha éveken keresztül nem is ment föl az emeletre – amely egyébként afféle eldorádóként élt a családi képzeletben. Ahogy a felnőttek beszélgetéseiből el-elkaptam, a fönti tisztaszobákban őrizték Misi bácsiék az évtizedek óta felgyülemlett pénzüket, „mert hát az van nekik – mondogatta nagyanyám –, valahol egy szekrényben, talán egy dunyhába varrva, hiszen nem költenek semmire, gyerekük nincs, a fogukhoz verik a garast, szóval, megvan az valahol, csak hát ki tudja, hová rejtették el”.

Ángyika azért föl-följárt az emeletre, olykor a mi látogatásainkkor is. Kiskamaszként, mint annyian mások, én is gyűjtöttem a régi pénzt, és amikor ez valahogy szóba került, Misi bácsi rendre fölküldte a feleségét a tisztaszobákba azzal, hogy „eriggy és hozzál már le valamit ennek a legénykének”. Míg Ángyikára vártunk, nagyanyám sokat mondóan körbejáratta a tekintetét a család tagjain. Aztán Ángyika visszaérkezett, és többnyire egy százpengőst nyomott a kezembe, rajta Mátyás király arcképével. Otthon annyi volt belőlük, hogy ezt használtuk a Gazdálkodj okosan! című társasjátékhoz, mégis, mindannyiszor szépen megköszöntem, hiszen az íratlan családi törvények közé tartozott, hogy Misi bácsiékkal illedelmesen és tisztelettudóan kell viselkedni – hátha egyszer megnyílik a fönti eldorádó.

Nem csak a százpengősön találkozhattam Misi bácsiéknál Mátyás királlyal. Volt a földszinti szobában egy rövidke polc az egyik ágy fölött, azon sorakoztak a minden évben menetrend szerint érkező Kincses Kalendáriumok, és miután kölcsönkérte nagyapámtól, Misi bácsi azon tartotta a Mátyás király tréfáit is. Nekem kedvenc olvasmányaim közé tartozott az a könyv: egyrészt nagyon jól nézett ki (bordó vászonkötés, kívül hollós címer, belül Zórád Ernő egész oldalas, színes rajzai), másrészt egyszerűen nem tudtam megunni a benne lévő Mátyás-történeteket (összegyűjtötte: Szép Ernő) – számtalanszor újraolvastam őket töviről hegyire, az elejétől a végéig mindet, a kolozsvári bíró megtréfálásától kezdve az egyszeri budai kutyavásáron át addig, hogy mi volt az a három dolog, amit nem szeretett Mátyás király. Roppant mód sajnáltam hát, és egyszer s mint dühített is, amiért nagyapám kölcsönadta Misi bácsinak, aki ugyancsak nagyon szerethette azt a könyvet, mivel látogatásaink alkalmával többször anekdotázott belőle. Ilyenkor én vágyakozva néztem az ágy fölötti polcra, majd azt próbáltam szuggerálni nagyapámnak, hogy kérje vissza és vigyük haza végre, ám ő nem vette a lapot – vagy nem akarta venni.

Egyik ott jártunkkor kerültek szóba a dunaföldvári hídavatás körüli dolgok is. Erről kivételesen nem Misi bácsi kezdett el beszélni, pedig többnyire ő sztorizgatott, mi csak hallgattuk, esetleg nagyapám kiegészítette ezzel-azzal. Akadtak ezek között a történetek között olyanok is, amelyeket illendő volt elfelejtenem, apám legalábbis a maga csöndesen óvatos modorában, ám meglehetős határozottsággal a lelkemre kötötte, hogy például azt, amit Misi bácsi a falut meglátogató Szamuely Tiborról és embereiről mesélt (mármint hogy a jöttük hírére az egész falu elbújt a közeli nádasban) a világért se mondjam el az iskolában; különben is, nem kell mindent komolyan venni abból, amit Misi bácsi állít. Nem mondtam el, mint ahogy a Horthy Miklósról és a hídavatásról szóló történetet sem, magamban viszont a nagyapámnak adtam igazat: hiába tagadta teljes elánnal a nagybátyja, én igenis tényként vettem, hogy nagyapám ott énekelt a zuhogó esőben a többi kisiskolás között, miközben táncot jártak körülöttük a villámok, a kormányzó lova pedig úgy megijedt, hogy nem mert fölmenni a hídra, így aztán az avatás, dacára a nagy készülődésnek, elmaradt. Hittem, hogy így volt, mert akármit is mondtak róla akkoriban, Horthy Miklós szerepelt a történelemkönyvekben (például az általam oly gyakran forgatott Képes történelem sorozat lapjain is), én pedig büszkén gondoltam arra, hogy nagyapám találkozott egy olyan emberrel, akiről én a történelemkönyvekben olvashatok.

Misi bácsi, mint már említettem, tagadta az egész Horthy-históriát. Nagyapám ráhagyta, nem akart veszekedni vele. Amúgy sem volt az a veszekedős fajta, ha olykor-olykor fölemelte a hangját, annak mindig megvolt az alapos oka. A nagybátyjában ellenben furtonfurt fortyogtak az indulatok – jók és rosszak, mikor melyik, vegyesen. Túlcsordult érzelmeiben időnként percenként emlegette, hogy mennyire szeret bennünket, máskor viszont olyan hangerővel és modorban esett neki nagyapáméknak, hogy miért kujtorognak folyton ide, tudja ő ám, hogy a pénzére fáj a foguk, hogy anyám – láttam rajta – legszívesebben befogta volna a füleimet. De mi csak tűrtünk csöndesen. Talán a rokoni vér miatt. Meg hát eldorádó nagy úr.

Szóval, hosszú időn keresztül csak sóhajtoztam a Mátyás király tréfái után. Hiányzott az a könyv. Volt odahaza egy amolyan kivonat belőle: vadonatúj kiadás, nagy alakú, ugyancsak illusztrált kötet, de abban mindössze a budai kutyavásár meg a róka fogta csuka története szerepelt. S hát amúgy is, a bordó vászonkötéses volt az igazi. Hozzátartozott a rítusokhoz, hogy nagyapáméknál azt olvasgatom, még úgy is, hogy kívülről fújom minden sorát. Olyan erejük volt azoknak a rövid, de lényegre törő Szép Ernő-mondatoknak, hogy elég volt két-három sort elolvasni belőlük, és rögvest Hunyadi Mátyás udvarában találtam magam. Az pedig csak még jobban megfájdította a szívemet, hogy akkortájt rajzfilmsorozat is ment a tévében az igazságos királyról, s annak epizódjaiban a kedvenc történeteimet láthattam viszont. Folyton rágtam hát nagyapám fülét, hogy kérje vissza a könyvet, ő rendre meg is ígérte, aztán amikor ott ültünk Misi bácsiék bútorokkal telizsúfolt szobájában, hiába esedeztem a tekintetemmel, nagyapám nem szólt semmit Mátyás király ügyében.

Egy kora nyári napon szőlőkapálásra voltunk hivatalosak Misi bácsiékhoz. Mindenki: nagyapám, nagyanyám, apám, anyám, meg én, azonban így se voltunk elegen – elég nagy szőleje volt Misi bácsinak a kétszintes ház mögött, úgyhogy hívott aznapra három napszámost is. Nekem valójában semmi dolgom nem volt, csak ténferegtem a tőkék között, a lába okán Misi bácsi is kiesett, Ángyika inkább a pogácsákkal volt elfoglalva, egyszóval, valóban kellett a sok munkáskéz. Tikkasztó meleg volt, többször is kellett frissítő szünetet tartani, ami alatt a kapálók hol mindnyájan, hol egymást váltogatva leültek néhány percre a ház árnyékába, oda, ahonnét Misi bácsi szemmel tartotta a munkát.

Egyszer, ahogy arra ténferegtem, Hunyadi Mátyás neve ütötte meg a fülemet. Azonnal odafigyeltem: Misi bácsi éppen arról sztorizott a három napszámosnak, hogy a derék király miként kapáltatta meg Gömörben az urakat, akik nem akartak a nép szorgos és kemény munkájára áldomást inni. A napszámosokat szerfelett érdekelte a történet, rögtön el is kezdték boncolgatni, olyanformán, hogy egyikük fölvetette: vajon Kádár János és Losonczi Pál is ugyanolyan nehezen bírnák a szőlőkapálást, mint a fényes ruházatú, zsíros bajszú nagyurak? Érdeklődéssel hallgattam a kibontakozó társalgást – mind a két név ismerős volt nekem, sűrűn hallottam őket a rádióban meg a tévében emlegetni, ám addig még soha nem tapasztaltam, hogy bárki is beszélne róluk. Úgy tűntek számomra, hogy hiába ők az ország mostani vezetői, mégis, valahogy egy külön világhoz tartoznak: noha szó van róluk a hírekben, az emberek mégse emlegetik őket; nagyapám például minden este megnézte a híradót és minden délben meghallgatta a híreket, ennek ellenére egyszer se hallottam a száján ezeket a neveket kiejteni. Vannak valahol, de még sincsenek velünk.

Nem sikerült egyezségre jutniuk. Volt, aki szerint igenis bírnák a szőlőkapálást akár naphosszat is, egy másik napszámos ellenben úgy gondolta, hogy bizonyosan nem, hiszen jó ideje nem volt már szerszám a kezükben. Különben is, aki magasra kapaszkodott, az nem alacsonyodik le kétkezi munkára (leszámítva persze Mátyás királyt, na de hát az igen régen volt), lám, a téeszvezető is ódzkodik a kapától, olyan sima a keze, mint egy városlakóé. Misi bácsi csak hallgatta a napszámosokat, nem nyilvánított véleményt; aztán amikor azok visszamentek dolgozni, én hirtelen fölbátorodással odafordultam hozzá, és megkérdeztem:

– Misi bácsi, elolvashatnám most azt a gömöri történetet?

– Hogyne olvashatnád, angyalom, ott van a szobában a polcon, hozzad ki és olvassad.

Sikerült hát megkaparintanom a kötetet. Remegő kezekkel felütöttem, átfutottam az első oldalára tintaceruzával írt régi bejegyzést, mely szerint ezt a könyvet anyám kapta az úttörők „Béke és barátság” járási kulturális szemléjének bemutatóján mesemondásból nyújtott kimagasló teljesítményéért Dunavecsén, 1962. április 30-án, majd mohón belelapoztam. Először csak átpörgettem, élveztem az illatát, a hirtelen föltárulkozó színes, egész oldalas Zórád Ernő-rajzokat, aztán Misi bácsi felé sandítottam, aki biztatóan hunyorgott, és azt javasolta, hogy nézzem meg a tartalomjegyzékben, hányadik oldalon van a gömöri történet.

Megnéztem, elolvastam, azt is, a többit is, az egész könyvet ott, a ház árnyékában, míg a többiek kapálták a szőlőt. Közben Misi bácsi beborozott a tavalyi termésből, meg a tavalyelőttiből: olykor elszundított, olykor meg csak csöndesen belevigyorgott a világba.

Beesteledett. Hála a kellő számú szorgos kéznek, sikerült a munkát befejezni. Én pedig szedelőzködés közben nagy ravaszul azt kérdeztem Misi bácsitól:

– Olyan jó ez a könyv, Misi bácsi! Elvihetném egy kicsit még olvasgatni?

Misi bácsi félig csukott szemmel bólogatott, hogy vigyem. Nagyapám mosolygott a bajusza alatt.

Így került vissza hozzánk a Mátyás király tréfái. Még idejében. Nem sokkal később ugyanis Ángyika hirtelen agyvérzést kapott és meghalt. Misi bácsi ezután legalább ekkora váratlansággal összeállt a szomszéd asszonnyal. Mi nem is mehettünk oda többé. Nagyanyám egy darabig még kísérletezett vele, azzal az ürüggyel, hogy jött kitakarítani, megcsinálni ezt-azt, ám Misi bácsi már az udvarba se engedte be. Vörös fejjel ordibált, hogy takarodjon innét, nincs itt semmi keresnivalója, ő nagyon jól tudja, hogy csak a pénze kell neki, abból viszont nem kap, ne is ácsingózzon utána.

Igaza lett: nem kapott, nem kaptunk belőle. Misi bácsi egyszer s mindenkorra elvágta a családi kötelékeket. Nagyapámék egy idő után inkább már nem is emlegették, és nem jártak a falu azon fertályára sem, ahol a kétszintes ház állt.

Eldorádó elúszott, de a Szép Ernő-kötet legalább megmaradt. Most is itt van a polcomon, előkelő helyen. Nemrégiben kiadták megint, zöld kötésben, hollós címer nélkül, és sajnos Zórád Ernő rajzaiból is eltűntek a színek.