Trisse Gejl

Pátriárka (részlet)

Egy könyvvel a kezében leül a fotelba. A csend lassan növekszik körülötte. Mint valami kúszónövény, mely körbefonja a lábát. Az asztalon a pohár koccanása szinte lármának hat. Milyen jól ismert hang, és a csend, melyet annyiszor élvezett. Talán azért, mert tisztában volt vele, hogy nem tart örökké. Azt az időt, amíg ott ült pipával a szájában egy sör mellett, miközben gondolatai ide-oda vándoroltak, mindig megzavarta valami.
Hiányzik neki az ablak alatt kapáló Kjerstin. Hiányzik neki kissé szemrehányó dünnyögése, mert, szombat lévén, már három órája csak a sportot bámulja. „Nem kellene szív-nod egy kis friss levegőt?”, kérdezte. „Már hogy kellene, hi-szen hamarosan nyugdíjba megyek”, felelte, és így teltek el a hétvégék. Amikor majd felesége is nyugdíjas lesz, kapálgathat egész nap, egyezett bele. És a nyugdíjas éveiknek pont így kellett volna telnie. Kjerstin egész nap kapálgathatott volna, miközben ő focit néz. Időnként beugrottak volna a gyerekek meg az unokák és a golfpartnerek. Kjerstin borzalmasan rosszul játszott. A golfot a trottyos férfiak sportjának tartotta, de őt ez sem zavarta.
Annál jobban érdekelték a játszmákat követő, Kjerstin ál-tal főzött ebédek, amikor mindannyian rákot ettek sör mellett a fehér kerti napernyő alatt, ő pedig kibontakozhatott. Most már nincs kit ugratnia. Itt ül, rozoga vénember, aki semmit sem tud kínálni. Még azt sem tudja, hogyan kell elkészíteni a rákot. Legalábbis a Kjerstin-féle szószban.
Mert amikor azt hisszük, hogy valami elkezdődik – gondolja –, már véget is ér. És fogalma sincs, mit kezdjen azzal a tévével, amelyért egy fél életen át küzdött, különösen akkor, amikor valamilyen dokumentumfilmet sugároztak, melyet Kjerstin mindenáron meg akart nézni.

Üggyel-bajjal feltápászkodik, és kiüríti a poharát.
A kert majd belefullad a lehullott levelekbe, a fű pedig borzalmas látványt nyújt a kemény tél után. Meg kell tisztítania Kjerstin virágágyásait a levelektől, mert hamarosan kinyílik pár duzzadt, vörös bimbó a levirágzott liliomok között. Felesége miatt megpróbálta rendben tartani a kertet, de képtelen volt észben tartani, hogy mi micsoda. Nem szeretne bármit is tönkretenni. Képzeljük csak el, mekkora katasztrófa lenne, ha kigyomlálna egy-egy ritka trópusi bokrot.
Már semmiben sincs rend. Korábban volt napirendjük. Délután négykor elfogyasztották könnyű sajtos uzsonnájukat. Aztán ott voltak Kjerstin barátnős bulijai, amikor átkergette Finnhez. Hiányzik neki, hogy elkergessék, hogy valaki tartsa benne a lelket, hogy olyasvalamire ösztönözze, amit nem ő maga dönt el. Csupa olyasmi, aminek kapcsán megesküdött volna, hogy sosem fog neki hiányozni.
Mintha hirtelen vénemberré degradálódott volna. De hát nem is vénember, a francba. Hanem óriási, zord medve, akit mindig tisztelet övezett. Most meg úgy bánnak vele, mint egy idiótával. Mintha Kjerstin lett volna a támasza. A mogor-vaságát meg a csipkelődéseit most úgy fogják fel, mintha… Hogy is mondta Hans?… „Ne tedd magad lehetetlenné, apa.” Lehetetlenné teszi magát. Már hogy tenné? Csak úgy viselkedik, ahogy tud, de ennek nyilvánvalóan semmi értelme, ha Kjerstin nincs ott, hogy ellensúlyozza.
Nincs mit tenni, hiszen ezt nyilvánvalóan mindenki világosan látja. Kipukkadt, most már csak egy vén bolond, akivel már csak mindenféle érdektelen dologról lehet társalogni.
A legrosszabb Birgitte. Amikor vele van, tényleg öregnek érzi magát. És akkor egy kicsit átkozódik, hogy tiszteljék, mire Hans korholni kezdi, hogy lehetetlenül viselkedik. Egykor szemtelenül visszavágott volna, mondván, neki a pimasz-ság a lételeme. Itt kimondjuk, amit gondolunk, ha tetszik, ha nem. Ezt valamennyire tisztelték. Mármint hogy nem alakoskodott. Most viszont nyilvánvalóan alkalmazkodnia kell. Zúgolódás nélkül. Hiszen a fiának az anyja hiányzik, gondolja keserűen. Milyen kegyetlen a sors. Miközben ő itt maradt a nyakukon.

Birgitte egyszerűen az ölébe ülteti a kisbabát, mintha karos-szék lenne. Még a karját is eligazgatja a kicsi körül, mintha egyedül semmire sem lenne képes.
– Hány gyereked van? – kérdezte hangosan, mire menye bizonytalanul nézett rá, és így motyogott:
– Természetesen egy.
– Nahát, nekem kettő, szóval nem tudsz újat mondani a bébikről – méltatlankodott.
– De apa! – hallotta Hans hangját.

Szégyelli az önsajnálatát. Kjerstinnek kellett volna tovább élnie. Mindenki ezt várta, és ez az egyezség mindenkinek tetszett.
Rettenetesen hiányzik neki. Még mindig. Hiányzik a társasága, hogy megvitassa vele a napi eseményeket, hogy egy kicsit ugrassa. És hiányzik neki, hogy szerelmeskedjen vele. Kezdetben még itt volt. Mindenütt, ő pedig megpróbált mindent tisztán, rendben tartani, és négy órakor elfogyasztotta a szokásos sajtos szendvicset. Akkor is vele volt, amikor Hans kisbabája megszületett. Érezte. Gondolatban beszélgetett vele, néha még félbe is szakította, hiszen ő is jól tudta, hogy nem szabad mindig csak irányítania a beszélgetést.

*

Aztán jött a tisztogatás.
Meddig is kell még itt őriznie a fogkeféjét? Nem sokáig. És a papucsát? Vagy ami még rosszabb, a hűtőszekrényt megtöltő apró bogáncsolajos, citromecetes és dióbefőttes üvegeit, me-lyeket a jövőbeli kulináris kihívásokhoz vásárolt vagy kapott. És a sok-sok apró cetlit azzal, hogy a ratatouille-t egészítse ki jégcsapretekkel vagy gyömbérrel, vagy hogy a sültet süsse nyolc perccel rövidebb ideig, mint a receptben áll.
Az élethez fűzött megannyi gondos kiigazítást és megjegyzést.
Meg a nyakláncait, melyek egy kis kampón lógtak a résnyire nyitva álló pipereszekrény oldalán.
Az ágyneműt ki kellett cserélni. De hányat húzzon fel megint? Egy vagy két paplant, párnát. És az ágy melyik oldalán aludjon?

Egy szép napon tizenöt fekete műanyag zsák sorakozott a kamrában, és az egyikből kikandikált felesége zöld cipőjének az orra.
De más tárgyak is voltak, olyanok, amelyektől nem válik meg az ember. Például azok a litográfiák, amelyeket Kjerstin vásárolt a művészeti egyesületben, neki viszont sosem tetszettek. És a Jupiter holdjairól vagy a modern párizsi építészetről szóló könyvek. Talált még petrezselyemmagot és golfcipőt meg egy ír népzenei CD-t.

Hans és Birgitte intézte az egészet. Egy szép verőfényes napon dobozokkal borították be a kerti ösvényt, és ruhászsákokat vonszoltak maguk után. A papucsát azonban valamiért otthagyták.
Megkérte Birgittét, hogy fogadja el a ruhákat, de menye elszörnyedve utasította vissza. Hiszen csak ruha. A kézimunkakosarat viszont elfogadta, meg egy félkész kardigánt is. Benne voltak a kötőtűk is, csak be kellett fejeznie.

Hiába hajtottak el a zsákokkal, Kjerstin még mindig ott volt. Sosem jutott el Kubába. Majd ha meghalok, elutazol, mondogatta Harald.
Kjerstin biztosan feltalálta volna magát a pletykás barátnőivel, a virágágyásokkal és a munkával. Meg a kisbabával. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy felesége annyi mindenről lemaradt.

Trisse Gejl: Pátriárka
Fordította: Soós Anita
Utószó: Háy János
364 oldal
L'Harmattan Kiadó, 2012

Egy apa, aki hozzászokott, hogy az övé az első és az utolsó szó. Sem a munkahelyén, sem a családja körében nem tűr ellentmondást. Időnként szélsőségesen konzervatív véleményét sem rejti véka alá. Különös hévvel kel a hagyományos dán értékek védelmére, s dühödt, ironikus kirohanásaival nem kíméli a Dániában élő bevándorlókat, akiknek jelenlétét egyenesen fenyegetésként éli meg a kispolgári hétköznapokban.
Egy lány, aki felveszi a harcot a zsarnok apával, és tudatosan szembehelyezkedik az általa képviselt értékrenddel. Közben nem is sejti, vagy inkább nem akarja elfogadni, hogy álláspontjaik mennyire közel vannak egymáshoz. Öt év menekülés és haragszomrád után kénytelen elfogadni a kettejük közti hasonlóságot.
Egy meny, aki a maga jó szándékú egyszerűségében próbál újra összekovácsolni egy széthulló családot, de próbálkozásaival rendre csődöt mond, mi több, akaratlanul majdnem tragédiát okoz.

 „Időnként nem tudja eldönteni, hogy tényleg a politikán ugranak-e össze Hellével, vagy inkább apa és lánya örökös veszekedéséről van szó. Pedig úgy érzi, hogy egyedül ők ketten merik kimondani a véleményüket. Fogalma sincs, hogy a lánya tényleg elhiszi-e azt a sok badarságot, amit leír. Nem érti, miért lett olyan fontos neki, hogy nagy hangon védelmezze az idegeneket. Talán ilyen a természete. Hiszen mindig is vonzotta a másság. Mindig is azt hitte, hogy különbözni már önmagában is érdem. Ez persze akkor volt, amikor azok még nem lepték el az országot. Amikor egzotikus ritkaságnak számított a pakisztáni zöldséges.”