Centauri

Paralleia

Apró termetű, körülbelül negyven font súlyú, tizennyolc körüli, barna hajú lány toppan be az Utazási Kartell helyi kirendeltségének hajlított füstüveg ajtaján, s már messziről látszik, hogy azon kevesek közül való, akik még rendelkeznek hibákkal: orrának metszése korántsem ideális, mellmérete szintén hagy némi kívánnivalót maga után. A biztonságiak alaposan megbámulják, s nemcsak szokatlanul alacsony termete miatt, hanem mert az álla is kisebb a divatosnál, a szeme búzavirágkék, noha manapság csak annak van kék szeme, aki ultrakonzervatív vagy sznob. És búzavirágok sincsenek. Talán ezért ment ki a kék szem a divatból végérvényesen, bő harminc éve már.

A lány meleg gesztenyebarna haja lágy hullámokat vet, különösen a válla fölött, s ez még a termeténél vagy a szemszínénél is feltűnőbb. A biztonságiak össze is súgnak. Az idejére sem emlékeznek, mikor láttak utoljára ilyen hullámos, mi több itt-ott göndörödő frizurát. Egyikük úgy véli, talán színésznő jön a fémdetektorok felé, olvasópróbáról ugrott be kinézni egy extravagáns utazást, siet vissza, s ezért maradt rajta a maskara. Mert csak maskara lehet ez, paróka, esetleg – ha régóta megy a darab – beültetés. Egy biztos, nincs nő, aki efféle hajjal élne, gondolják az ideálisan izmolt, erős és hajlékony őrök.

A Kartell ügyfélszolgálatának utastrénere az alagsoriaknál sokkal intelligensebb, így egyből felméri a helyzetet, meg sem fordul a fejében, hogy a hullámos haj paróka vagy beültetés, hogy az apró lány színésznő; ezer más jegyből biztosra veszi, hogy egy páratlanul elmaradott család lánykájával hozta össze a sors. Ennek megfelelően az első kérdések egyike így hangzik:
– Ha meg nem haragszik, elárulná: ön is génmanipulált?
A lány arcán pír jelenik meg, ugyanakkor valamiféle daccal válaszolja:
– Nem.
A tréner épp erre a válaszra számított, s azon morfondírozik, hogy elnézést kérjen-e a kérdésért, mert a lány büszkesége mögött némi sértettség is bujkál, ám úgy dönt, nem forszírozza tovább a dolgot, még egy bocsánatkérés erejéig sem. Ezt a kérdést így is, úgy is fel kellett volna tennie, voltaképp jó, hogy a legelején túlestek rajta.
– Szabad a nevét?
– Lejla.
– Ha nem tévedek, utazni szeretne ugyebár.
– Igen.
A tréner katalógusokat vesz elő, kiteríti az asztalra, mint a kártyalapokat, a kivetítőket is bekapcsolja, és az aktuális akciós ajánlatok ismertetésébe kezd:
– Talán tudja, hogy cégünk kizárólag a legmodernebb szabadidős utakkal foglalkozik. Tekintve, hogy október van, most a Vissza az őszbe nevű időutazás-csomagunk a legnépszerűbb. Szívből javasolhatom. Tudom, ma már olyan bő a színes fák választéka, s oly sokan vesznek sárguló műfákat, hogy majdnem olyan a város, mint az éghajlatváltozás előtt, de azért – köztünk szólva – ez nem az igazi, még a kertvárosi részeken sem. Szóval, tényleg melegen ajánlom a Vissza az őszbe csomagot. Az idén öt verziót kínálunk, Európába és Észak-Amerikába. Ami pedig a történelmi időket illeti, szintén öt lehetőségből választhat. Amint látja, az Őszi Odüsszeia az ókori Görögországba vezet, Krisztus előtt 421-ben hallgathatja meg Periklész híres beszédét az Akropolisz átadóján, s ami igazán különleges, abban az évben páratlanul színpompásak voltak a hegyoldalak. Bár igaz, ami igaz, ez az ókori ősz nem fogható az amerikai turnusokhoz. Tekintse meg a Sziú ősz képeit, ezt a színpompát, az 1870-es évek végén, október elején! Ha nekem kellene választanom, oda mennék vissza. És azzal az előnnyel is számolhat, hogy – ellentétben a görög úttal – itt szót válthat néhány telepessel is, bár erős német akcentussal beszélnek. A kollégáim, a felderítőink temérdek munka árán bukkantak erre a tér-idő helyszínre, s nagy biztonsággal állíthatom, hogy a mi irodánk találta ez idáig a legszínpompásabb őszt az időben. Az 1870-es év teljes egészében levédett, tehát más irodával nem is utazhat oda. Mellesleg Relativita-díjas útról beszélünk, és most, a hó végéig féláron mehet.
– Nem. Nagyon kedves, de engem nem érdekelnek az ősznéző utak. Ükapámról maradtak rám fényképek abból az időből, amikor még volt lombhullás, beérem azokkal.
– Kisasszony, nem akarok erőszakosnak tűnni, s higgye el, nem az értékesítő szól belőlem, de néhány fotó azért nem az igazi. Én tavaly fizettem be a feleségemmel a Sziú őszre, és mondhatom, páratlan élmény volt.
– Igen, köszönöm, hiszek önnek, de az igazat megvallva, én már tudom, hová szeretnék utazni.
– Igazán? Nagyszerű. Halljuk hát!
– Nem könnyű megfogalmazni.
– Próbálja csak meg. Hisz ezért vagyok itt. Kitaláljuk, ne aggódjon.
– Szóval voltaképp a jövőmet, illetve a múltamat akarnám meglátogatni.
– Tehát egyéni útról van szó?
– Alighanem.
– És inkább a múlt, vagy inkább a jövő?
– Voltaképp a jövő, azaz, nem tudom. Ha nem tévedek, a jövőm nem érthető a múlt nélkül.
– Vagyis két utat szeretne?
– Nem, nem egészen. Nem azt akarom tudni, hogy milyen lesz a jövőm, hanem azt, mit kellett volna másként tennem a múltban, hogy a jövőm szerethető legyen.
– Szerethető?
– Tudja, olyan, amilyennek szeretném. Úgy tudom, erre is van lehetőség, nemrégiben hallottam erről. Vagy tévedek?
– Nem, azt hiszem, nem. Ön ezek szerint a Parallelidákra akar menni.
– Elnézést, elismételné?
– Parallelidák, vagyis párhuzamos valóságok.
– Igen, erre gondoltam, ez kell nekem.
– Sajnálom. Ez még nagyon új dolog, mi nem foglalkozunk ilyesmivel, és a profilunkba sem illeszkedik.
– Úgy tudtam, hogy az önök cége a legnagyobb időutazásokkal foglalkozó vállalat.
– Kedves kisasszony, ez így van, csakhogy a Parallelidákra menni nem egyszerű időutazás, jóval több annál. Adhatok címet, ahol érdeklődhet, végül is a Parallelidákkal egyelőre csak állami vállalat foglalkozhat. Sok jóval nem biztatom. Nagyon új dolog ez, azt sem tudom, hogy civileket utaztatnak-e egyáltalán. Ha igen, egészen biztos, hogy méregdrágán, aligha tudja megfizetni. Íme a cím, próbálja meg, de ha nem jön össze, jussak eszébe, és gondolja át az ajánlatomat. A jövőjét az is jobbá, vagy ahogy ön mondta: szerethetővé teszi, ha látott valami igazán szépet a távoli múltból, mondjuk a Sziú őszt. Gondolja át!

Lejla némiképp csüggedve nézegeti a Kartell prospektusára firkantott címet. Svájcba kell mennie, a CERN központba, a hajdani Nagy Hadronba, ám előtte odaszól, jó-e a cím egyáltalán, valóban ott foglalkoznak-e a Parallelidákkal.

Fiatalos, bársonyos, édesen búgó női hang beszél vele, azzal a nehezen felismerhető mellékzöngével, amely a hangszálműtött nők orgánumát jellemzi. A zönge erejéből Lejla úgy saccolja, hogy a hölgy legalább százéves, de talán annál is több, viszont nyilván alig néz ki többnek negyvennél, mert aki hangszálműtétre megy, az rendszerint fiatalítókat is szed, és talán már harmincéves korától plasztikáztat. Lejla őszinte érdeklődéssel kérdezi a nőt, hogy vele találkozik-e a központban vagy valaki mással. A fiatalított hangot meglepi Lejla kérdése, kedvességnek veszi, szokatlan és kissé nyugtalanító közvetlenségnek, amely szintén ritka már; ki is csúszik egy kissé faragatlan kérdés a száján:
– Mondja csak, kedves, maga ugye a Provinciából való?
Lejla cseppet sem sértett, éppolyan büszkeséggel válaszol, mint amikor a génmanipuláltságát firtatták.
– Igen, a Provinciában élek.
– Különös lehet. De kérdésére válaszolva, nem én fogadom majd. Ne kérdezze, hogy ki, fogalmam sincs. Mikor jön? Számoljon azzal is, hogy Svájcba csak hétfőn és pénteken léphet be. Az Új Hadronba viszont, időpont-egyeztetés után, bármikor jöhet. Szóval?
– Holnap?
– Ez most kérdés?
– Holnap – válaszolja Lejla.
– Jaj, de sürgős. Maga diák?
– Igen.
– Akkor ideérhet. Tudja, ugye, hogy önnek jár a cirkumpoláris kedvezmény is.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett, tudok róla. Nagyon kedves.
– Nem tesz semmit, ez a dolgom. Akkor holnap. Éjjeli időpont is megfelel? Hadd javasoljam, olyankor kevesebben vannak, gyorsabban jut be.
– Rendben, legyen éjjel.
– Akkor éjjel egykor legyen a régi Nagy Hadron hármas portájánál! Ne tévessze meg, hogy CERN van kiírva, az lesz a Nagy Hadron, de ha bizonytalan lenne, bárki eligazítja a környéken. Viszlát.
Lejla nem mond otthon semmit, szótlanul vacsorázik, fürdik, és sietve visszavonul a szobájába. Meztelenre vetkőzik, a paplant az álláig húzza, a kezét a combjai közé dugja, a mennyezetet nézi, és arra a jövőre gondol, amelyet néha utazás nélkül is látni vél, s amely tizennyolc éves koráig egyre közelibbnek tűnt, ám újabban egyre távolibbnak. Itt van ez a világ, amelybe születtem – gondolja Lejla –, amely nemrég még oly ismerős volt, s oly idegen újabban. És itt van ez a fiú, aki oly közel állt hozzám néhány hete, most meg úgy tesz, mintha nem ismerne; épp ő, aki eltéphetetlenül tartozott hozzá a sokat látott jövőhöz, ahhoz a közeli jövőhöz, amely most távolodni látszik. Valamit elrontottam, a napokban talán, a múlt héten, valamikor, nemrégiben, nincs mit tenni, vissza kell menni, s helyrebillenteni a dolgokat, visszahozni az elveszett jövőt.

Erős északi szél zúdul a Provinciára hajnali négy felé, zúgnak a tetők, a sárguló műfák kidőlnek, zuhog az eső, komoran, barnán, nem járnak a helikopterek, szokatlanul nagy a csönd. Lejla összepakol, alig nagyobb a táska, mint más napon, azt mondja, új kurzust vett fel, a sorstranszmissziót, ami igaz is, de nem ezért megy el korán. Nem akarja az otthoni szerverről intézni a jegyfoglalást, még nyoma marad, a szülők nem pártolják az új divatokat, technológiaellenesek, divatjamúltak. Erősen hisznek az igazukban, jó emberek, de fanatikusok, és a szívük szakadna meg, ha megtudnák, hogy a lányuk önként és dalolva vesz részt a legújabb hóbortokban, ahogy az apja mondaná: a modern hókuszpókuszokban; ezért indul korán, és intézi a jegyfoglalást egy nyilvános hálózatról, hajnali hatkor.

A CERN új épülete csúf, ipari, szupermodern, hajlított és szürke – mögötte a hegy csak egy hatalmas púp, mint egy betemetett szemétdomb, olyan. A hármas portán pontosan az a típus fogadja Lejlát, amely megbámulta a Kartell előcsarnokában. Ez is jól izmolt, erős és hajlékony, szögletes állú, nagy szemű, kefehajú és gyanakvó. Férfi. Ez is alaposan szemügyre veszi apró termetét, melegen hullámzó haját, kék szemét, ódivatú állát, mellét, lábát, fenekét. Lejla izgatott, nemcsak a haja, hanem a teste is hullámzik – divatjamúlt testbeszéd, aberrációs szenvedélyek, hatos veszélyességi fokozatba sorolt kamaszlány, ez a megfelelő kifejezés Lejlára; ő az, akiről azt írják: mivel nem vetették alá sem génmanipulációnak, sem testi vagy lelki korrekcióknak, olyan jegyeket mutathat, amelyek kiszámíthatatlan hatással lehetnek másokra. Mert egy nem egészen tökéletes váll szebb lehet a tökéletesnél is, mert az ember egyelőre még nem tökéletes lény, s irracionális, sokszor kedveli a tökéletlent, gyakran épp az egyedi lobbantja érthetetlen lángra, s ami még rosszabb, leginkább a hibásat érzékeli egyedinek. Lejla egyedi, apró, izgága, izgató, hatos veszélyességi fokozatba sorolt kamaszlány, aki – ha így folytatja – nemsokára eléri a hetes fokozatot is, s akkor már megfigyelés alá kerülhet. Nagyjából erre gondol a magasan képzett és kifogástalanul korrigált biztonsági ember a hármas portán, ám úgy dönt, nincs ok óvintézkedésre, a kamerák úgyis figyelik a lány minden lépését, ha csak a járása is eltér a standardtól húsz-harminc százalékkal, a rendszer azonnal jelez, és külön megfigyelőt állítanak rá. A férfi tehát átadja a belépőkártyát, és Lejla bejuthat a hajdani Nagy Hadronba, onnan pedig riksán viszik át az Új Hadron kupolájába.

Az 1112-es szobában mentálisan erősen korrigált, végtelenül nyájas férfi fogadja. Kedvessége oly fokú és oly meggyőző, hogy Lejla fejében megfordul: „Ez az ember talán nincs is manipulálva? Éppen olyan, mint apa. De apa szigorú és mogorva, ám természetes, ez az ember viszont ugyanolyan természetesnek tűnik, csak épp nyájas.”

Lejla feszültsége csökken, csaknem boldog, hogy végre valamiféle emberséges férfi segít neki, s még az sem zavarja, hogy az arca teljesen művi. A minta egyértelműen a híres B60, a filmsztár – ugyanaz a csúcsos áll, ugyanaz a vonzó gödröcske az erős, fekete borostamezőben, és ugyanaz a szomorkás, mégis szenvedélyt sugárzó tekintet a viszonylag erőteljes szemöldökeresz alatt. Kicsit már ez is divatjamúlt, B60 ideje is leáldozott, nem játszik már, elmúlt százhúsz, de még sokan szeretik, és sok nőnek a zsánere, talán ezért akadnak még a mintájára alakított fiatalabb férfiak, mint ez itt, aki nem lehet több ötvennél.
– Drága kisasszony, mi szél hozta? – kérdezi a férfi. – Pardon, a nevem Kvark. Foglaljon helyet.
– Köszönöm – rebegi Lejla, és az óriás plüssbe ereszkedik. A plüssben nincs semmi-féle váz, nem tart semmit, Lejla úgy érzi, mindjárt hanyatt dől, de nem csekély erőfeszítés árán egyenesbe hozza magát.
– Hozhatok valamit? Egy pohár vizet?
– Megköszönöm.
Kvark mozdulatai szintén Lejla apját idézik fel, mondhatni vadregényesek, Lejla anyja legalábbis ezzel a jelzővel illeti őket. Könnyed, természetes, örökölt, de nem manipulált gesztusok – nem köszön vissza bennük egy gyorstalpaló testbeszédtanfolyam sem. Kevesen mozognak így. Főként Svájcban. A Provinciában még csak-csak, de itt egészen kivételesnek számít – Lejla tudja ezt, okos lány, és még nem vesztett el mindent, bízik a jövőben, akármilyen gyorsan távolodik is tőle.

Lejla rögtön tudja, hogy Kvark az első manipulált férfi, aki tetszik neki. A fiú, akit a jövőjében lát, ő is ultrakonzervatív családból való, nagyon is provinciai, tehát nincs korrigálva semmiben, éppolyan, mint ő, talán azért is hat rá olyan könnyen, s az apjától is mindig azt hallja, hogy ami korrigált, ami manipulált, felvarrt, kitöltött, utánzott, klónozott, átszabott, az mind-mind ocsmány. Visszataszító, természetellenes, ember-ellenes, éghajlatellenes, békeellenes és univerzumellenes. De Lejla most tisztán tudja, hogy ez a hajszálerekig átrendezett férfi tetszik neki, mert jól manipulálták, jól korrigálták, egyszerűen mindent jól csináltak rajta, jobbá tették mindenét, olyannyira, hogy már az sem érdekes, milyen lehetett a kiindulási alap. Még B60-nál is jobb! Fel is merül benne, hogy talán B60-t igazították Kvarkhoz, s nem fordítva.

Lejla manipulálás és korrekció nélkül is okos lány. Ritka, természetes intelligencia dolgozik az apró hibákból összeálló szépség mögött, de egy dolgot mégsem tud. Nem tudja, hogy amit lát, vagyis Kvarkot, a képzeletében a Nagy Hadrontól távol, Svájcon és a Provincián túl látja, nem házak között, nem csarnokban, hanem az ükapa fotóinak világában, ott, ahol ősszel megsárgulnak még a fák, levelüket hullajtják, ott, ahol Kvark szörnyen érezné magát, és mint egy gólem, talán szét is esne. Ha Lejla látná mindazt, amit önmagában láthatna, szégyenkezne: virágzó mezőn nyargal, füstmentes alkonyban, tökéletesen mezítelenül, s Kvark – abban a szépen vérző alkonyban valamiféle tudós Tarzan, bogyók és a jövő ismerője, minden öböl és minden barlang egyedüli örököse – valóságos Ádám, Lejla pedig hamvas, reményteli és ránctalan ősanya –, aki korrigálhatatlan, manipulálhatatlan jövőt szül majd Kvark magvából.
– Ez afféle üzemlátogatás? Kvantumfizikát tanul netán a drága kisasszony? – kérdezi Kvark, és Lejla kezébe adja a hűvös és tiszta pi-vízzel teli poharat.
– Nem igazán.
– Ó, azt hittem, hogy ön is a Nagy Hadron beindításának századik évfordulójára érkezett.
– Sajnálom, azt sem tudtam, hogy most van az évforduló. Röstellem – mondja Lejla, s arra gondol: csak egy hajszálon múlt, hogy az Akropolisz átadóján viszont ott legyen, Krisztus előtt 419-ben.
– Semmi gond. Igaza van, nem ez a világ legfontosabb eseménye. De akkor miben segíthetek?
– Nem szólt senki?
– Nem, de mondja csak bátran! Örülök, hogy egy ilyen gyönyörű, természetes szépségnek segíthetek. De, kérem, ne adja tovább, hogy a természetességét dicsértem, tudja, hogy van ez. Nem mindenütt veszik jó néven – mondja Kvark, s ezzel olyan meghittséget hoz létre, amelyben Lejla azonnal felolvad.
– Engem a Parallelidák érdekelnek. Szeretnék odautazni.
Kvark meglepődik, s ugyanakkor csodálat tükröződik az arcán:
– Miből gondolja, hogy elutazhat a Parallelidákra? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig több mint másfél éve nyílt ilyen lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja mit? A kísérleti utasok közül ketten nem mentek át az egészségügyi alkalmasságin, pontosabban ellenreakciókat mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért akar a Parallelidákra menni?
Lejla lelkesen elmeséli Kvarknak, mint egy régi, bizalmas barátnak, hogy újabban veszni érzi a jövőjét, a múltban sejt hibát, s azt a hibát akarja megkeresni.
– Nagyon szép szándék, de ez nem olyan egyszerű. Tudja, a párhuzamos valóságok lényege épp az, hogy végtelen számú van belőlük, s nagy részük éppcsak egy kicsit különbözik attól a valóságtól, amelyben most vagyunk. Vagyis ha átküldöm az egyikbe, talán meg sem találja a különbséget, talán csak egy kavics lesz másként, egy repedéssel több a falban, ráadásul igen hosszú idő, hogy a párhuzamos valóságok ezreit végig-járja. Ehhez kell az elixír, amely meghosszabbítja az életét. Az pedig szinte megfizethetetlen. Ön rokonszenves nekem, de ezt még én sem intézhetem el. Ráadásul csak akkor van esélye, ha pontosabb elképzelései vannak arról, mikor romlott el a jelen, azaz a múlt. Minél pontosabban tudja, annál nagyobbak az esélyei. Sejti esetleg, hogy hol hibázott?
Lejla nem tépelődik sokáig, azonnal egy bizonyos nap ugrik be, amikor C., a provinciai fiú nem karolta már többé, amikor elszakadtak a köztük futó fonalak, és bár Kvarkra nézve nem is tűnik már oly fontosnak, hogy visszamenjen ahhoz a délutánhoz, illetve egy párhuzamos valóságban ellenőrizze, milyen lenne a jövő, ha az a délután másként alakul, mégis habozás nélkül nevezi meg a dátumot, sőt az órát és percet is.
– Remek! Így sokkal könnyebb a dolgunk – örvendezik Kvark, és Lejla vállát átölelve azt kérdezi:
– És a bátorsága is megvan hozzá? Ki tudja, mit lát majd? Ez még kezdeti utazási forma. Biztonságos, de kezdeti, a következményeket még nem ismerjük, alig vannak teszteredményeink. Így is akarja?
– Feltétlenül – mondja Lejla, de a válasz már voltaképp arra vonatkozik, hogy szeretne minél tovább Kvark bűvkörében maradni, ha kell, azon az áron is, hogy némiképp bizonytalan és drága utazást tesz a Parallelidákra.
– Úgy látom, maga régi vágású családból való, így talán nem sértem meg vele, ha megkérdezem: ugye, tanult még kézzel írni?
– Igen, édesapámtól.
– Remek, tudja, ez megkönnyíti a dolgunkat. A grafológusok sokat segíthetnek nekünk. Már csak az a kérdés marad hátra, miből fedezi az elixír árát. Nem bánja, ha az élete jelentősen meghosszabbodik?
– Nem igazán örülök neki, de ha egyszer muszáj…
– Muszáj. Ha tényleg a Parallelidákra akar menni. Segítem magát mindenben, ne aggódjon, csak hát az elixír ára… A család támogatására nem számíthat?
– Az sajnos szóba sem jöhet. És más eshetőség sem.
Kvark az állát simogatja:
– Várjon csak, talán erre is volna megoldás. Ha esetleg petesejtet adna nekünk a klón-projekthez.
Lejla egy pillanatra összerezzen, de aztán arra gondol: néhány sejt, mit számít az?
– Rendben. Mikor?
– Nyélbe üthetjük akár azonnal is, s aztán jöhet a lényeg! Kiképzem az útra. Személyesen, ha úgy akarja.
– Örülnék – mosolyog Kvarkra Lejla, és engedelmesen követi az Új Hadron oldal-csarnokába.
A műtő steril és vörös. Éles benne a levegő, Lejla frissnek érzi, ahogy azt a vizet is, amellyel két nő – nem tudni pontosan, mi okból – tetőtől talpig lemossa, aztán bebugyolálják. A fehér lepel langyos, és rendkívül finom anyag. Lejla sosem érezte magát így, mintha kényeztetnék; csak olvasott ilyesmiről, igen, talán a rómaiak éltek ilyen finom kelmék és valódi érzések között, virágkorukban, a Birodalom szétszakadása előtt, gondolja; aztán újra a műtő, Lejla felfekszik az ágyra, összezárja a lábát, kicsit szorong, és várja az érzéstelenítést, de nem endoszkópiával veszik ki a sejtet, hanem a hüvelyen át.
Kvark a sarokban áll, két férfi érkezik, és egy nő.
– Kérem, nézzen a mennyezetre! – utasítják Lejlát, és a hüvely tágításába kezdenek.
– Szűz a lány – állapítja meg az egyik.
– Még ilyet! – mondja halkan a másik.
Kvark odalép az ágyhoz, megfogja Lejla kezét, és végigsimít a homlokán:
– Ez csodálatos. Nem akarja, hogy szerezzek magának néhány szeretőt? Nem szeretne beavatást? Ez ma már elfogadott.
Lejla a fejét rázza. Nincs más vágya, mint hogy végre összezárhassa a lábát, és elhagyja a műtőt.
– Sikerült? – kérdezi aggódva néhány órával később.
– Persze. Remek sejteket adott, köszönjük – mondja Kvark, s mivel látja, hogy Lejla megszeppent, talán kicsit fél is, még hozzáteszi:
– Na, jöjjön ide, kedves. – Magához öleli, és hosszan ringatja a mellkasán, akár egy gyereket. – És ne aggódjon, megtalálja, hol az a hiba, amely miatt távolodik öntől a szép jövő, ahelyett, hogy közeledne.

Lejla száll. Nem magasan, s nem is alacsonyan – a téren és az időn át. Sosem hitte volna, hogy a tér ennyire színes, s hogy az idő ilyen fodros szalagokba rendeződik. Érzi az utazás illatát, csillagokat lát, de nem maga fölött, hanem önmagában, temérdek csillagot és tejutat, mágnesességet érez minden irányból, olyan édes ízt a szájában, amelyet sírásnál érezni, már ha az emberből nem iktatták ki a sírás képességét, ha nem korrigálták abszolút kiegyensúlyozottra, szenvedély- és szenvedésmentesre. Lejla, a Provinciából való, hatos veszélyességi fokozatba sorolható lány hetes erősségű szenvedéllyel száll a tér-időben, szeme nyitva, szemléli a két párhuzamos valóság között húzódó színes-szagos, izgő-mozgó semmit, és várja, hogy megérkezzen. Mielőtt a másik valóságba átugorna a CERN új részecskegyorsítójának segítségével, és eltűnne Svájcból, hogy egy másik Svájcban sétáljon ki egy másik Nagy Hadron hármas portáján, pillanatnyi sötét áll be, épp mint áramkimaradás esetén, aztán ott áll az udvaron, a Nagy Hadron udvarán. Nem érti, miért nem a csarnokban, miért nem Kvark szobája az, amelyet elsőnek lát, egy másik Kvark másik szobája, miért az udvar, amelyre csak az ablakból vetett egy futó pillantást, s így nem hasonlíthatja össze a másik udvarral, nem vizsgálhatja rögtön, hogy ez a párhuzamos valóság miben különbözik attól, amelyből érkezett, ám mielőtt elszomorodna, megpillantja Kvarkot. A fémfekete kövezet túloldalán áll, nem mosolyog, nem nyájas cseppet sem, éppoly agyonmanipuláltnak, túlkorrigáltnak tűnik, mint a másik Kvark előtt minden manipulált és korrigált férfi és nő. Az arca szigorú, hideg, merev, halott gólemarc, nem egyéb, ágkeze van, gallyujjai, s ezek az ujjak egy piszkos lombikot tartanak. Sárga folyadék áll benne, élő kotyvalék, amelynek tudata van, érzései, és a folyadék önmagától undorodik. Lejla azt kívánja, hogy Kvark fordítsa meg a lombikot, és öntse ki a fémfekete kövezetre. Ám Kvark ilyet nem tesz. Esze ágában sincs. Lejla tudja, mi van a lombikban: három, izotóniás oldatban ázó, elárvult petesejt. Az a jövő, amelyet nem a másik Kvarkkal, s nem is ezzel, hanem talán C.-vel kezdhetett volna el. Lejla okos lány, tudja, mit tartalmaz a tudatos, szomorú folyadék: három egymással párhuzamos, s immár manipulálható jövőt. De már késő, Kvark kezében van mindhárom lehetőség, az első és az utolsó dobás. Lejla méhében vákuum, tér és idő nélküli űr, s ez a párhuzamos Kvark sem kérdez semmi mást, csak azt: tudod-e már, hol csúszott hiba a jövődbe?
 

Sci-fi
(Csillagszálló 2009/11.)

Hol a helye, mi a múltja és a jövője a sci-finek a magyar irodalomban? Mi hajtja az embert a fantasztikum felé? Kapaszkodókeresés, misztikum utáni vágy, társadalomkritika vagy egyszerű elvágyódás a tudományos fantasztikus művek motorja? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Csillagszálló kulturális utcalap novemberi, Sci-fi című száma.
Kertész Anna főszerkesztő bevezető írása egy feleség különös időutazásának története. A sci-finek is van klasszikus múltja a hazai szépirodalomban, döbbenetes példa erre Cholnoky Viktor Új világ című látomása 1913-ból.  
Centauri tudományos fantasztikus novellája egy fejlett civilizáció „mutáns” egyedének történetét beszéli el: egy lány visszatérését saját múltjába. A kortárs sci-fi irodalom közismert alakja, László Zoltán a társadalomkritika és a személyes fantasztikum sajátos elegyét villantja föl novellájában. Király Farkas egy rejtélyes ajtóról írt misztikus novellát, Kottyán László pedig a párválasztás folyamatát és logikáját „fejleszti tovább” a jövőben. A szépirodalmi rovatot Vajda Balázs Gergely versei zárják.
Irodalmi ajánlónkban most a Metagalaktika sci-fi antológia 11. számát mutatja be Nemes dz. Dániel villamosmérnök-blogger.   
A novemberi szám képzőművésze Farkasel László, akinek sci-fi grafikáiról – és általában a tudományos fantasztikumnak a képzőművészetben betöltött szerepéről – Áfra János írt tanulmányt. 
Az ELTE Bölcsészettudományi karán szemináriumot vezet a sci-firől S. Sárdi Margit docens, aki egy mini tanulmányba sűrítette bele a misztikum civilizációs momentumait és motívumait.
E számunkból sem maradhatott ki Schreiber László kiváló filmesszéje. Lássuk tehát, miből is varázsol misztikumot a celluloidszalagra a magyar filmgyártás, hogyan jutunk el Pirx kapitány megasztikus kávédarálójától Vranik Roland immár díjnyertes Adásáig. Űrutazás indul: Fapadossal a kozmoszba.
A tudományos fantasztikus művek hazai jó gazdája a Galaktika magazin – az irodalmi szerkesztővel, Németh Attilával Keresztúri Gabriella készített interjút.
Cigánytelep, hitvilág, misztikum. Kovai Cecília a „földöntúli jelenségeknek” eredt a nyomába borsodi terepmunkája során.
Kiss Géza e havi beszélgetőtársa Zsolt, aki a hajléktalanok életben maradásáról, az életösztön erejéről beszél.
 A gyermekrovat Ayhan Gökhan meséjével indul, majd Pompor Zoltán ajánlja az ifjú olvasók figyelmébe a Csillagidők tetralógiát. Talán különös, de egy többgyermekes lelkésznő sem vonhatja ki magát a sci-fi bűvköréből; Raana Raas (Görgey Etelka) legalábbis nagy sikerű könyvsorozatot írt, amelynek idén megjelent, harmadik kötetéből az ajánlót követően ízelítőt is adunk.
A borítón Karikó Szabolcs remek képi világa tiszteleg a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, Jules Verne előtt.