Rubin Szilárd Csirkejáték című könyvét Bán Zoltán András választotta „előhívásra”. Igaz – derült ki –, még az Előhívás korábbi játékszabályai idején (az idei évad újdonsága, hogy minden előhívó egy-egy könyvet javasol). Bán – talán éppen ezért – viszonylag rövid expozícióval indított.  

Ebben elmondta, hogy a Csirkejátékot a nyolcvanas években olvasta először, úgyszólván Pilinszky javaslatára. Természetesen nem személyes útmutatás volt ez a költő részéről; Pilinszky több helyütt méltatta a regény első, 1963-as kiadását, sőt kortársai közül Németh László és Ottlik Géza prózáján kívül Rubin Szilárdét tartotta magához közelállónak. Bán Zoltán András, annak ellenére, hogy bevallása szerint szerette ezt a bizonyos első kiadást – amelytől eltérnek a további kiadások –, Pilinszky lelkesedését akkor is, most is túlzásnak találta. A regény erényei közt kiemelte „káprázatos” hasonlatait, nem politikai értelemben értendő „nem rendszerbe illő” mivoltát, amellyel az úgynevezett polgári irodalommal mutat rokonságot (elsősorban az Ottlik prózájával).  
Az (újra)felfedezésre mindig nyitott Reményi József Tamás egyfajta időzavarról beszélt. Egyrészt abban az értelemben, hogy az Előhívás sorozatnak magának is volt-van egy újraolvasó, újrafelfedező funkciója, amely Rubin Szilárd esetében éppen azért nem érvényesülhet, mert 2004 óta – a Magvető kiadó jóvoltából – újra-, vagy egyáltalán: felfedezése zajlik. De saját (idő)zavarát is bevallotta: a hatvanas-hetvenes években nem volt első olvasata, s most rögvest „utóolvasattal” kezdi az ismerkedést Rubin prózájával. Nem kortársaként került elé, de El Kazovszkij-borítóval; a Bevezetés a szépirodalomba végén Esterházy hivatkozik Rubinra, mégis egyes Rubin-mondatok hatnak, innen nézvést, Esterházy-vendégszövegekként.

Németh Gábor, szokás szerint, nagyon személyes tartományából indított: ezúttal Rubin Szilárd „túl jó” nevét az afféle legjobb falathoz hasonlítva, amelyet egyesek az étkezés elején fogyasztanak el, mások – mint ő is – inkább az étkezés végére tartogatnak. A drágakövet sejtető szerző tehát így maradt – az Előhívásig – a „jobb későbbre tartogatni” kategóriában; a gusztustalanságot sejtetető Csirkejáték pedig másként, de szintén ott maradt. Magyarán, Németh Gábor is első olvasattal érkezett a beszélgetésre – de a felfedezés örömével, sőt lázával.
Míg Reményi a Bán által felvetett Ottlik-párhuzamot elsősorban az Iskola a határon felől közelítette meg, addig Jánossy inkább a Minden megvan felől. Műforma és világkép egybeeséséről beszélt, egy különös, egzisztencialista ego apoteózisáról, amely a szerelmi szál szinte tökéletes megfejthetetlenségében mutatkozik meg. Azt a szenvedélyt – sőt „szenvedélymániát” –, amely a főhőst a regény másik hőséhez, a gazdag pécsi patikuscsalád lányához fűzi, azt az önelvesztést és önpusztítást, amely a főhőst jellemzi, mellbevágónak érezte. „Bár megromlottam, nem nőttem fel” – idézte a Római egyes egy mondatát, feltételezve, Rubinnál a pusztító szenvedély farag személyt a figurából. Meglepő, hogy később úgy nyilatkozott: a regény nem váltott ki belőle együttérzést.
Bán Zoltán András –  példányokat is felmutatva – Rubin első regényéről, a Földobott kőről (1952), valamint folytatásáról, a Szélvert portákról (1956) is szót ejtett, a családregényeket „jól megírt Mikszáth-könyveknek” titulálva. Ezzel szemben a Csirkejáték egyszerre kulcsregény, azonosítható önéletrajzi eseményekkel és figurákkal, társadalmi regény és nemzedéki regény, valójában pedig leginkább mégis: szerelmi regény. Nem túl sok ez? – tette fel a kérdést Bán.  

Reményi szerint a szerelem csak játéktér ahhoz, hogy a könyv arról a teljes kétségbeeséséről szóljon, amely akkor keríti az embert hatalmába, amikor folyamatos kudarcélmények érik. „Nem eladni magunkat, de érvényesülni” – idézte Reményi nemegyszer a regény egyik kulcsmondatát, úgy is, mint a kudarc kulcsmondatát. A tragédia kezdettől intonált, állította. Egy másik idézett mondat két változatban létezik, és az eltérés a jelenlegi, legfrissebb, illetve az eredeti, 1963-as változat között beszédes. „Nem tudnánk elviselni, hogy a vőnk kommunista legyen” – hangzott a mondat ’63-ban. „Nem tudnánk elviselni, hogy a vőnk behódoljon” – nyit a kudarcnak tágabb horizontot a ma érvényes forma.  

Reményi meglátása szerint tehát minden ott van a regény elején, ami a későbbi vereséget előrevetíti. Egyfajta tükörjáték ez. Példaként említette azt a jelenetet, amelyben a főhős azt álmodja, hogy összevész a patikussal. Ez később megtörténik, ám akkor viszont a jellegzetes patikaillat egy korábbi kellemes emléket idéz fel. Németh Gábor ennek apropóján a finoman összemosott idősíkokról beszélt. Rubin prózájában Szentkuthyra jellemző villanásokat fedezett fel: Rubin olyan tudásanyagot vél természetesnek, amilyen Szentkuthy utalásaiban szokott előbukkanni.

Az előhívók ezúttal nem a szokott formájukat hozták. Negatív értelemben talán a szokásosnál kevesebb motívum kiemelésére, elemzésére vállallkoztak (bár Jánossy előhozakodott a regénybeli apafigurával, Reményi pedig a szintén az apához köthető aranyozott kos motívumával, amely mintegy engesztelő áldozattá növi ki magát). Pozitív értelemben pedig az előhívók csapatának informális bővüléséről beszélhetünk: a beszélgetésbe bekapcsolódott a közönség soraiból Sárközy Bence, a Magvető kiadó főszerkesztője és Dunajcsik Mátyás, aki jelenleg a Rubin-hagyatékkal foglalkozik.  

Reményi József Tamás fölvetésére, miszerint a férfi attribútuma az önsajnálat volna, Sárközy Bence elmesélte: külföldi kiadók részéről a férfiak rajongással fogadták, míg a nők jellemzően visszadobták a regényt, akár „ilyen hisztérikus férfival már volt dolgom” kommentárral. Dunajcsik Mátyás elmondta, a kéziratos anyagok között Aprószentek címmel egy az ötvenes évek óta íródó „magyar Hidegvérrel”  is akad, amely „a törökszentmiklósi vámpír” esetét dolgozza fel. (Erről hivatalosan annyit tudni: a gyilkos 1953-54-ben szedte áldozatait, összesen öt tizenegy és tizenhét év közötti kislányt fojtott meg. Állítólag egy Jancsó Piroska nevű  húszéves lány követte el a rémségeket. A bíróság Piroskát halálra ítélte, 1954-ben kivégezték.)

Ahogyan a rendszer imázsába nem fért bele a sorozatgyilkosság, úgy az az utáni nyomozás is gyanús tevékenységnek bizonyult. Ennek ellenére Rubin az ötvenes-hatvanas években szabályos nyomozást folytatott, interjúkat készített, és az irodalommá váló anyagnak egy 2008-as változata maradt az utókorra.  

Ezzel valószínűleg még találkozni fogunk. A Rubin-hagyaték pedig – felfedezőknek és újrafelfedezőknek – kutathatóvá válik a Petőfi Irodalmi Múzeumban.