hirdetés

Tulajdonságok

Hadas Miklós - Zeke Gyula. Egy fölösleges ember élete, Balassi, 2012.

2012. július 7.

Olyan ember néz ránk, aki 1956-ban elhagyta az országot, hogy onnantól párizsi bázisán örömelvűen merüljön el a szép leányok karneváljában, a kiállítások forgatagában, a koncertek ünnepélyességében, a szexuális forradalom hullámaiban. Jánossy Lajos recenziója Zeke Gyula és Hadas Miklós könyvéről.

hirdetés

„Nem alkotóként akartam élni, hanem úgy, mint Rezeda Kázmér. Úgy, mint Rezeda Kázmér, már tizenhárom évesen. Az ominipotencia-vágyam abból állt, hogy amikor tél van és szürkeség, akkor én a meleg szobában maradok, átfordulok a másik oldalamra, és délig nem kelek fel. Ez volt a lényeg. Meg, hogy mindenki le van szarva”, így kezdődik a huszadik század tanújának, Vázsonyi Vilmosnak a visszaemlékezése, amelyet Hadas Miklós és Zeke Gyula jegyzett fel és szerkesztett könyvvé sok év aprólékos munkájával.

Erős kezdés, lényegre törő életfilozófia. Ám ahhoz, hogy kellőképpen felkeltse kíváncsiságunkat Vázsonyi memoárba illő monológja, nem árt tudnunk, hogy. Itt elakad a jegyzetíró; mielőtt flottul befejezné a mondatot, elgondolkodik. Mit is nem árt tudnunk? Mi az, amitől felfigyelnünk érdemes erre a kötetre? Mitől érvényes egy olyan megszólalás, amelynek alanya voltaképp csak egészen szűk, baráti körökben volt ismert? Nos például attól, hogy Vázsonyi Vilmos a századforduló kiemelkedő politikusának, a Polgári Demokrata Pártot megalapító, később legitimista Vázsonyi Vilmosnak az unokája, illetve a liberális politikus, az 1944-ben Dachauba hurcolt Vázsonyi János fia, élettörténete ekképp a magyar történelem és kultúra sokat ígérő, ám meggyökeresedni igazán soha nem tudó hagyományába ágyazódik.

Ahonnan beszél, az eszme- és művelődéstörténetileg kijelölt perspektíva fájdalmasan mérsékelt hatással bírt a huszadik századi Magyarország irányválasztásaira. Mindez természetesen alap, de nem elégséges ok az olvasásra. Ami ezt a könyvet a magyar emlékezetirodalom szövetéből, önálló, unikális mintaként kiemeli, az a krúdys hanglejtés és az oblomovi szemlélet, érvényességükért egy életforma kezeskedik. Vázsonyi - miként Hadas és Zeke megjegyzi –: önéletmondása felülragyogja a „nagy idők nagy tanúja” jellegű elbeszéléseket, nem a Tények és tanúk, amúgy hallatlan fontosságú köteteket felvonultató sorozatának egy darabját olvassuk, hanem egy – fölösleges - ember életét, az európai kultúra az ő, a nagyvárosi, élveteg és dekadens flanőr izgatott tekintetében összegződik, egy olyan szempárban, amelyben a túlélés traumája és életesélye szűkíti és tágítja a pupillát, olyanban, amely a háború előtti világ panteonjából Móriczról, Molnár Ferencről és Bajcsy-Zsilinszkyről őriz élményképeket. Olyan ember néz ránk, aki 1956-ban elhagyta az országot, hogy onnantól párizsi bázisán örömelvűen merüljön el a szép leányok karneváljában, a kiállítások forgatagában, a koncertek ünnepélyességében, a szexuális forradalom hullámaiban. Vázsonyi voltaképp tizenkilencedik századi férfi, annak is Baudelaire-i válfaja, aki rendkívüli verbalitással vezeti végig hallgatóját-olvasóját, akárcsak egy vérbő kalandtúra résztvevőjét, a huszadik századon. Igen – a huszadik századon.

 

Hadas Miklós - Zeke Gyula. Egy fölösleges ember élete, Balassi, 2012.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.